Hajnali két óra lehetett, s egy hűvös szellő süvített végig Konoha utcáin. Sötétség borult a városra, mint minden átlagos vasárnap… ugyanis valami oknál fogva a város kilencven százalékát öregemberek és kisgyerekek teszik ki, engem pedig mindkét fajtától kiráz a hideg, mivel az egyik a sétapálcájával gáncsol ki a buszon, a másik meg egy teljesen békés úton bukkan fel a semmiből és lök fel mindenki szeme láttára. Viszont ekkora már mindkét típus kifárad, s ha hamarabb nem, akkor mostanra már végleg kihunynak az eddig világosságot adó, ablakokból áradó lámpafények… Kivéve a város egyetlen kis szakaszát: ahol az egyetemisták dekkolnak.
- Ki kéri a következőt!? – visította túl a zenét Ino két üveg frissen szerzett martinival a kezében.
- Ide, ide! – integettem neki, s egy pillanatra felugrottam a kanapéról.
Éreztem, hogy az arcom már teljesen kipirult az alkoholtól, és az eszem azt súgta, hogy ne igyak többet, de azt hiszem, egyértelmű, hogy jelen állapotomban az agyam befolyása minimum a tizedére csökkent.
Másfél év telt el azóta, hogy Sasukével újra összejöttünk. Ez alatt a másfél év alatt sikeresen leérettségiztem, és egyből jelentkeztem ugyanarra az egyetemre, amire ő jár. Nem volt nehéz, mivel anyám már az utolsó gimis évem előtti nyáron elkezdett áradozni arról, hogy mennyire imádja ezt a sulit. Csak úgy zárójelben megjegyezném, hogy – természetesen – ő is odajárt. Apám szerencsére nem szólt hozzá a dologhoz. Lehet, hogy anyám megfenyegette a legközelebbi henteskéssel. De végül is tök mindegy. A lényeg, hogy sikeresen felvettek orvosi szakra. Igen, jól látjátok, orvos szeretnék lenni. És igen, jó következtetést vontok le akkor, ha úgy gondoljátok, hogy egy jövendőbeli orvosnak NEM KÉNE FOLYTON BEPIÁLNIA!
Na de ez abban a per pillanatban nem jutott eszembe és rávetettem magam az újabb „zsákmányra”. Magyarul megragadtam az egyik üveget és tele töltöttem vele a poharamat, miközben, én se tudom, miért, de hangosan felnevetve hátravetettem élénk tincseimet.
- Ez nem lesz már kicsit sok neked? – röhögött Ino, miközben felnyitotta a másik üveget is és elterült a legközelebbi kanapén.
- Hova gondolsz? – vigyorogtam és a magasba emeltem a poharam, majd ösztönösen felsikoltottam, amikor hirtelen „valaki” egy könnyed mozdulattal az ölébe rántott. – Jesszusom már, Sasuke, te állat! Majdnem kiömlött a pia! – szóltam le nevetve, majd félrebillentettem a fejem és csókot leheltem az ajkaira.
- Azt a, miket nem mondasz ma, Sakura – tette kezét a szájára álmeglepettséggel Karin, aki egy félig üres poharat szorongatva könyökölt le Ino felett a kanapéra.
- A helyedben én csöndben maradnék – kuncogtam két csók között, aztán alig egy másodpercre rá megragadtam a srác ingjét és rávetettem magam.
Ekkorra már Ino sem bírta ki, de még időben a martiniba fojtotta nevetését.
- ’oppá, lebuktam volna? – mosolyodott el a vörös, majd lehajtott még egy adagot.
Hát igen, eléggé megváltoztam az óta. Azaz annyira nem, de azért van mit felsorolni. Például, nem is tudom, hogy mondjam, de mintha felnőttesebbnek tűnnék. A hajam dúsabb és valamivel hosszabb lett, meg egy kicsivel tépettebbre is vágattam. Az arcom – és ez hülyén fog hangzani, de a mellem is – teltebb lett – amin én magam is csodálkozom. Lassan már elhiszem, hogy jól nézek ki. Bár ha annyira katasztrofális lennék, kizárt, hogy Sasuke újra összejött volna velem. Vagy egyáltalán először képes lett volna lesmárolni.
A külsőt félretéve, azt hiszem, belsőleg is megváltoztam. Nem mondom, hogy érettebben viselkedem, mert az azért túlzás. Sőt, ha jobban belegondolok, másfél éve sokkalta érettebb voltam. Például, ilyet sose csináltam volna. De valószínűleg tudatalattimban úgy döntöttem, hogy ezen változtatni kell, mer’ egy másodperc múlva azon kaptam magam, hogy Sasuke elterül az eddigi ülőhelyén, én pedig követem a példáját és hevesen túrok a hajába. Talán még soha nem kívántam annyira, mint most. Lassan a zene tompulni kezdett, s még éhesebben haraptam az ajkába, fúrtam fejem a nyakába, s csúsztam a felsőtestére, miközben reflexszerűen kaptam a gombok felé.
Ekkor azonban gyöngéden megszorította az ingjét kereső ujjaimat.
Magyarázatot várva keringett a tekintetem a keze és az arca között.
Mi ez? Miért nem? Nem értem!
A terem fokozatosan elsötétült körülöttem. Csak kettőnket láttam. Őt, aki meglepően nyugodtan nézett egyenesen a szemembe, mintha azt sugallná, itt a határ. A kezét, ami lágyan pihent az enyémen, mégis úgy hatott, mintha egy falat húzna közénk. És magamat, aki értetlenül meredt maga elé, mint egy kislány, aki tett valami olyat, amit nem szabadott volna, de képtelen felfogni, miért tilos.
Komolyan nem értem. Mit csináltam rosszul?
Egyre több kérdés bukkant fel a fejemben, amikre józan fejjel tudtam volna a választ, de most nem jutott eszembe semmi elfogadható. Arra eszméltem fel, hogy ujjai az enyéim közül a vállam köré kerülnek, miközben óvatos lassúsággal, úgy ül fel, hogy azzal engem is felsegítsen.
- Kezdek elfáradni… ideje lenne hazamenni, nem? – mormolta, de kérdés helyett inkább úgy hangzott, mint egy kijelentés.
Hazamenni? Miről beszél ez? – Döbbent arcom egy másodperc alatt kábult mosolyba torzult.
- Ugyan már, Sasuke, hisz még csak… - Még csak befejezni se tudtam, amikor úgy tűnt, hogy a készülő monológomat egy határozott igennek veszi.
- Ino! – fordult a barátnőm felé, aki már pár méterrel arrébb vonaglott a ritmusra egy sráccal, akinek nem láttam az arcát.
- Mi va’? – pislantott ránk a szeme sarkából, de továbbra is különös kecsességgel táncolt, egyre közelebb csúszva a számomra idegennek tűnő fiúhoz.
- Sakura nem néz ki túl jól. Mondd meg a többieknek, hogy hazavittem.
- Nem rossz duma – jegyezte meg enyhe célzással a hangjában, de kuncogását elnyomta a lüktető dallam.
Sasuke ügyet se vetve az utolsó mondatra felállt, s engem is magával húzott a kijárat felé. Az utolsó, amire emlékeztem, az Karin kacagó arca volt, aki minket észre sem véve préselődött egy sötét hajú fiú mellkasához, miközben mögötte Naruto egy üveget emelt a magasba. Hangosan röhögött, s szinte fel se tűnt neki a mellette pár méterre megbújó, félénk mosolyú lányt. Talán ő volt az egyetlen a csapatban, aki tiszta fejjel figyelte az eseményeket. Ahogy végignéztem rajtuk, hirtelen nem tudtam, mi a fenét keresek itt… vagy mi a fenéért akarok elmenni.
De mielőtt jobban átgondolhattam volna, hűvös szél csapott az arcomba, ami egész testemben felfrissített. Ettől persze nem tudtam józanabbul gondolkodni, de a fölöttünk elterülő csillagok fátyola arra késztetett, hogy Sasuke vállához simulva összekulcsoljam ujjaink.
Tompán, de hallottam, ahogy elégedetten kuncog, mire egyből a nyugodtan lehunyt szempárra tévedt a tekintetem.
- Te tényleg sokat ittál. Mint egy kisgimis.
- Hogy mi van!? – jött a válaszom egy sértődött mosoly kíséretében. – Kikérem magamnak, már… izé… majdnem húsz éves vagyok!
- Ha már a korod sem ugrik be elsőre, az már súlyos. – E mondat alatt szája arra a bizonyos félmosolyra húzódott, amiről tudta, hogy képtelen vagyok ellenállni neki.
Egyik felem dühös volt, mert biztos voltam benne, hogy azért húzta fel magára ezt a maszkot, hogy nyugodjak már le, a másik felem pedig bekapta a csalit, s emiatt nem bírtam haragudni rá.
- N-nem erről van szó – bizonygattam zavarodottan, de mivel nem jutott eszembe semmi ütős visszavágás, taktikát váltottam.
A szabad kezemmel játszadozni kezdtem az egyik hosszabb tincsemmel, miközben csábosan átkaroltam a vállát, így olyan közel kerültem hozzá, hogy hallottam szíve minden egyes dobbanását. Tudtam, hogy érezvén közelségét lángolni kezd az arcom, s emiatt is jól esett hűvös bőrének érintése.
De persze nem lehet két perc alatt kijózanodni, s kitartóan folytattam a tervem…
- És, mit szólnál, ha ma este játszanánk egy kicsit? – súgtam a fülébe játékosan, s magam is meglepődtem hangom csilingelésén.
- Cg – csak ennyi hallatszott a másik felemtől.
- Mi az, hogy „ch”? – kérdeztem már kissé felháborodottan.
Előre akarok lépni a kapcsolatunkban, erre csak ennyit bír kinyögni!? Igazán kifejthetné bővebben a véleményét. – Azonban mielőtt jobban belemerülhettem volna a témába, hirtelen minden elhomályosult, s szúró fájdalom nyilallt a fejembe.
A lábam megcsúszott, és tehetetlenül zuhantam a föld felé, amikor Sasuke az utolsó pillanatban elkapta a kezem. Talán tényleg túlzásba vittem az ivást – jegyeztem meg magamban. Még épp, hogy csak kezdtem újra világosan látni a dolgokat, amikor hirtelen egy könnyed mozdulattal a karjaiba vett, s a mellkasához húzott.
- S-Sasuke – motyogtam, miközben éreztem, ahogy az arcomat már nem csak az alkohol alkotta pírok tarkítják. – Mit csiná…
Befejezni se tudtam, amikor egy szenvedélyes csókkal fojtotta belém a szót. Nos, igen, az a tulajdonsága, hogy nem hagyja befejezni a mondataimat, egyelőre nem tűnik elveszni.
Lassan lehunytam a szemem, hogy még jobban élvezhessem az ajka édeskés ízét, majd még azelőtt szétváltunk, hogy levegőért kellett volna kapkodnunk.
- Ma nem – mormolta, s szokás szerint képtelen voltam ellenállni neki.
Mivel erre nem tudtam mit mondani, durcásan félrevontam a tekintetem és az utca esőtől vizes kövét vizslattam, ami tükrözte a csillagok fel-feltűnő fénysugarait.
- Kígyó – sziszegtem végül, mert semmi jobb nem jutott az eszembe.
Erre persze csak újra felkacagott. De nem olyan gúnyosan, vagy önelégülten… inkább… kedvesen és… nem is tudom… olyan lágyan. Ez pedig elég volt ahhoz, hogy a durcás hangulatom szertefoszoljon, s helyette az illatától – és az alkoholtól – kábán bambuljam tovább az aszfaltot. Innentől kezdve nem szóltunk egymáshoz. Nem engedte, hogy újra a saját lábamra álljak, de valójában örültem is neki, hogy biztonságot adó karjai közt maradhatok. Újra lehunytam a szemem, miközben arcom az ingjébe fúrtam, hogy még jobban érezhessem az illatát… s csak hallgattam nyugodt léptei zaját… egészen addig… amíg teljesen el nem nyomott az álom.
- Ezt nem hiszem el…
Össze kellett csikorgatnom a fogaim, hogy a lehető leghalkabban ejtsem ki az előbbi mondatomat.
- Ugyan, Saku’, nincs ebben semmi rossz – súgta Ino azzal a sejtelmes mosolyával.
- Semmi rossz!? – már majdnem felugrottam és nekikezdtem egy hosszú, hangos monológnak, amikor újra elismételtem magamnak: „ÓRÁN VAGYOK. Órán nem üvöltözünk a barátnőnkkel.”
Olyan délután egy körül járhattunk. Másnap volt. Én pedig, mint elsős, friss és tudásvágyú egyetemista – ne, ne mondj semmit, igenis tanulni jöttem ide, nem bulizni - , becsületesen bevonszoltam magam a kiselőadásra. Ja, és persze magammal hoztam Inót. Ugyanis neki semmi kifogása nem lehet. Ő hamar átvészeli a másnaposságot. Felkel, fél óráig káromkodik, aztán felsóhajt, lefürdik, és ezután olyan, mintha mi sem történt volna.
Ezzel ellentétben ÉN fél nap zúgó fejjel, kavargó gyomorral és fanyar képpel csinálom a dolgom. Bár az is igaz, hogy szívesebben feküdnék délig a pihe-puha ágyamban. Mindegy is. Kész, amit tegnap csináltam. Kissé homályos, hogy pontosan hogy történtek az események, de a lényegre azért emlékszem. És totál kínos. Mindig is megvetettem az olyanokat, akik mindenki szeme láttára, durván nyalják-falják egymást. Szerintem undorítóak. És erre én egy buli közepén, csak úgy rávetem magam Sasukére, aki kénytelen emiatt hazavinni. Arról már ne is beszéljünk, hogy amikor felébredek, ez a szőke itt mellettem letámad azzal a kérdéssel, hogy „milyen volt egy Uchihával csinálni”. MI AZ, HOGY MILYEN VOLT „EGY UCHIHÁVAL” CSINÁLNI!? Tudja ez egyáltalán, miket beszél!?
Amúgy sem történt semmi. Szerencsére. Ugyanis Sasuke még időben megállított. – Felidézve a tegnap… azaz inkább a ma eddigi egyetlen jó emlékét álmodozva meredtem Kurenai-sensei magyarázó alakjára. Az albérlet előtt ugyanis felébredtem és felsikítottam, mert az első benyomásom az volt, hogy egy vadidegen akar elcipelni valahova. Ne röhögj, nem vicces! Mindegy. Aztán persze megnyugtatott… nem tett le, mivel, gondolom, biztos volt benne, hogy nem bírok megállni a lábamon. Szóval továbbra is a karjaiban szorongatva lépett be a lakásba, s fektetett le óvatosan az ágyamra. És akkor, minden hülyeségem ellenére csak vizslatott azzal a gyönyörű, sötét szempárral, majd úriember módjára ott maradt, amíg újra el nem aludtam…
Várjunk, már megint nem arról beszélek, amiről kéne. Vissza a témához.
- Tudom, hogy te kifejezetten támogatod az ilyen… hogy is mondtad? „Vágy-kitöréseim.” De én nem ilyen vagyok. El se kellett volna mennem. Én még nem tartok ott Sasukével. Azaz persze, eszméletlenül szeretem. Ez kétségtelen. Viszont… én… én… - Nem tudtam mit mondani, mert még vörösebb lett az arcom.
- Ne szégyenlősködj már annyit – legyintett. – Igenis jót tenne a kapcsolatotoknak, ha végre átlépnél már ezen a gyerekes hülyeségen. Könyörgöm, tizenkilenc éves vagy! Én a helyedben nem hangoztatnám, hogy egyetemista létemre nem szexeltél senkivel.
- Ino! – tört ki belőlem, miközben nem egy ember figyelt fel ránk a „szex” szóra. – Nem itt kéne megbeszélni az ilyeneket. Főleg, hogy nem is igaz…
És most megint én voltam az idióta, ugyanis erre csak izgatottan kapta fel a fejét.
- Mi!? Már csináltad, és nekem nem is szóltál? Mikor? Kivel? – támadott le, megrebegtetve hosszú szempilláit.
- Psszt, halkíts már egy kicsit – tettem az ujjam a szám elé, s össze-vissza cikázott a tekintetem a teremben, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy senki sem figyel minket. – Szerintem nem egy óra közepén kéne megbeszélnünk az… ömm… ilyen témákat. Amúgy is, Kurenai-sensei egyre többet néz ide...
- Ha nem most, akkor mikor?
- Már nem azért, de egy lakásban élünk. Akármikor megkérdezhetsz – jegyeztem meg inkább magamnak.
- Csakhogy eddig elfelejtettél szólni róla. Mesélj! Most! – parancsolt rám, mire kénytelen voltam engedni neki.
- Tudod… nem kicsit voltam bepiálva…
- Ez nem kifogás… bár, ha úgy vesszük… józanul itt siránkozol, berúgva meg most is tisztára rámásztál Sasukére – elmélkedett félhangosan.
- Most én mondjam, vagy te akarod összerakni a sztorit? – szóltam rá, de közben az újabb pírok ellen küzdöttem.
- Oké, oké, befogtam – kacsintott játékosan.
Komolyan, mint egy kismacska. Egy kényeztetnivaló, lusta, de kecses és gyönyörű lány. Ez Ino. Nem is értem, mi mást vártam tőle.
- Tehát. Még azon az estén… négy és fél éve nyáron, amikor összejöttünk. Neked valószínűleg csak a csókig meséltem.
- Úristen, már elsőre!?
- Maradj már csöndben egy kicsit! Sokat ittunk, és te is tudod, hogy már sokkal régebb óta belezúgtam! És akkor hirtelen megcsókolt és… és… nem tudom, mi ütött belém! De mindegy is, mert azóta se fordult elő – magyarázkodtam.
- Na látod, pont ezen kell változtatnod! – rivallt rám, s meglibbentette hosszú fürtjeit, de mielőtt folytathatta volna, Kurenai-sensei hangja félbeszakította.
- Mára ennyi – jelentette ki a nő, s keresztbe tette a kezét. - Remélem mindenki jegyzetelt. Azoknak, akik mégis elszalasztották ezt a lehetőséget – nézett ránk, nyomatékosítva a mondat e részét – , hamarosan feltöltöm az egyetem honlapjára az anyagot.
Éreztem, ahogy zavart mosoly ül ki az arcomra, miközben Ino pedig követi a példámat.
- További kellemes napot! – sóhajtott fel végül Kurenai, jelezvén, hogy vége a kiselőadásnak.
Megkönnyebbülten néztem össze a barátnőmmel, majd felálltam, s vele együtt átvetettem a vállamon a táskát. Kiléptünk a napfény által kivilágított folyosóra, s egyből megcsapott minket a kintről beáradó hűs. Nos, igen, annak ellenére, hogy mindjárt itt a karácsony, egy maroknyi hó sem esett. Helyette persze szinte naponta elér minket egy kis zápor, de az nem ugyanolyan. Az egyetlen, amiben megnyilvánul a tél, az a dermesztő hideg, ami kint van. Tegnap nem érzékeltem, mivel halálra ittam magam, de most már a gondolatától is libabőrös leszek.
Jut eszembe, tegnap… az egész órát átbeszéltem unóval, és naná, hogy azt felejtem el megkérdezni, ami a legjobban érdekel – gondoltam, miközben átvillant az agyamon a képkocka, amelyen Ino kecsesen közelebb férkőzik egy számomra akkor felismerhetetlen fiúhoz.
- Tényleg, Ino – kezdtem, mire csak egy „hm” volt a válasz, jelezvén, hogy mondjam. – Ha már az estéről van szó, ki volt az a srác, akivel annyira elvoltál?
- Srác? Milyen srác? – vonta el ártatlanul a tekintetét, de már késő volt, mert láttam, ahogy elpirul.
- Ne is tagadd! – nyújtottam el ezt a három röpke szót, és kíváncsian próbáltam kiolvasni valamit az arckifejezéséből.
- Ne már, ennyire nem tudnék hazudni? – nevetett fel, majd választ nem várva felém fordult. – Nemrég ismertem meg. Éppen mentem hazafelé egy rakás cuccal, amikor sikerült eltanyálnom. Tök égő volt, mindenki csak röhögött meg minden, úgyhogy próbáltam gyorsan összekapni magam... és ekkor jött ő és segített összeszedni a holmikat. Még egy kávéra is meghívott, mint egy filmben – magyarázta úgy, mintha most is ott lenne az utcán és keresné az elejtett holmikat. – Aztán tegnap, miután belemélyültél a Sasukével való ölelkezésbe – nézett rám jelentőségteljesen - , elindultam egy újabb adagért. És akkor ott találtam őt, aki szintén a haverjaival volt, bár őket nem nagyon láttam. Szóval gondoltam nem lehet belőle semmi baj, ha kicsit elmaradok vele…
Ja, ez olyan tipikus Inós hozzáállás. „Biztos nem lesz semmi baj.” Mondjuk, egyelőre úgy látszik, hogy kivételesen igaza volt.
- És, hogy hívják? – kérdeztem kíváncsian.
- Ti-tok – dalolta szórakozottan. – Majd valamikor bemutatlak neki. De annyira édes! Képzeld, még…
Na innentől kezdtem elveszteni a fonalat, ugyanis belekezdett az értelmetlen és unalmas felkiáltású, hosszú monológjába. Szerintem azt is elfelejtette, hogy nekem beszél, annyira beleélte magát. Mindegy is. Csak egy újabb pasijelölt. Érdekel, hogy ez meddig fog tartani. Egy hét? Esetleg kettő? – Amíg regélt, gyorsan felhúztam magamra a kabátomat, mielőtt még váratlanul érhetne az időjárás, majd kitártam a kaput.
Naná, hogy Inónak ez nem jutott eszébe.
- Basszus, de hideg van! – sikított fel és a pulcsijáért kapott.
- Amúgy ő is ide jár? – léptem le a lépcsőn, ügyet sem véve a kitörésére.
- Áh, pont itt a bökkenő – folytatta, miközben belebújt az égszínkék, cipzáras felsőjébe és a nyaka köré tekerte hófehér sálját. - Egy közeli városban lakik és ott is van az egyeteme. Csak ő is hamarabb letette a vizsgáit, mint Karin, szóval csak a szünetre utazott fel az itteni haverjaihoz.
- Kár érte. Bár neked nem kell az ilyenek miatt aggódnod, úgyis minden héten másba vagy szerelmes – mormoltam szórakozottan.
- De ez más! – kontrázott egyből.
- Mintha nem először hallanám ezt a mondatot.
És ez még igaz is…
Izé… amúgy, ha már szóba került Karin… talán már elcsodálkoztatok rajta, hogy miért bulizok vele egy légtérben… valószínűleg elfelejtettem megemlíteni, hogy nem csak én jelentkeztem erre az egyetemre. Ha eddig még nem esett le valakinek, akkor most mondom, hogy Ino jött velem orvosi karra. Hinatát is felvették, de ő kommunikációra ment. Tudom, ez elsőre furán hangzik: Hinata… kommunikációs szak... Pont ő, aki a „hősszerelme” előtt szinte elájul. De van tehetsége hozzá, és tök jó bemondó lehet belőle. Vagy újságíró. Vagy valami hasonló. Mindegy is.
Na, megint elkanyarodtam a lényegtől. Szóval… nem is tudom, hogy mondjam, de lássátok be, várható volt. Ő már eleve ezen az egyetemen tanult, most harmadikas stylist szakon. Zárójelben megjegyezném, hogy ide nem apuci kicsi lányaként vették be… tényleg ért hozzá, valamennyire irigylem is. Na jó, azt azért nem. A lényeg, hogy nem véletlenül van itt. Tehát a tanulmányaim miatt elkerülhetetlen volt a találkozásunk. Eleinte igyekezett kedves lenni és inkább csak olyan köszönőviszonyban voltunk, viszont Inóval nagyon egy hullámhosszon voltak, így egy idő után én is megismertem a jó oldalát. Még most is vannak dolgok, amiket inkább nem osztok meg vele, de azért határozottan jobb ez így. És mielőtt megint elfelejteném, tisztázzuk, hogy Sasuke is harmadikas művészeti szakon, Shikamaru szintúgy, míg Temari már végzős. Az egész csapatból csak Naruto maradt ki… cikis, de nem vették fel, így egy másik, közeli egyetemre jár. Ennek ellenére azért elvagyunk, annyi különbséggel, hogy csak hétvégenként látjuk őt a többiekkel. Már ha látjuk.
Fel se tűnt, hogy amíg átvettem magamban a jelenlegi helyzetet, Ino végig arról próbált meggyőzni, hogy ez most igenis komoly. Persze, persze. Elégszer hallottam már hasonló szöveget tőle… nem is baj, hogy a mostani verzióról lemaradtam.
- Oké, elhiszem, csak fogd már be – állítottam le, majd megálltam, átkaroltam magam és fagyoskodva pillantottam körbe.
- Hát ez nem úgy hangzott, mint aki bízik bennem – felelte kétkedve, s ő is megtorpant.
- Hé, én bízom benned… egy bizonyos fokig. Csak ismerlek – vágtam rá nyugodtan, de már nem is igazán figyeltem.
A szemem még most is csak egy személy arcát kutatta a fiatalok alkotta kisebb csapatok között. Nos, ebben nem nagyon különbözik az egyetem egy gimitől: a klikkek ugyanúgy megmaradtak.
- Jó, higgy, amit akarsz. De azért ha őfelségét nem zavarja, elhívom valamelyik kiruccanásunkra – emelte fel a fejét sértődötten.
- Őfelsége engedélyezi plusz egy halandó jelenlétét – vetettem oda mosolyogva, mire csak kacéran felvonta szemöldökét.
- Mily’ kegyes. Nem fogja megbánni. – És már kezdte volna a monológja második felét, de szerencsére még időben elkaptam a keresett személy tekintetét.
- Képzelem. Figyelj, most lépnem kell. Ha Karin még ebben az évezredben felkel, add át neki a nevemben, hogy ha legközelebb el akarok menni vele bulizni vasárnap, azonnal beszéljen le.
- Mi dolgod van ilyenkor? – kérdezte fanyarul, mint aki már tudja a választ.
- Hát – motyogtam, de mielőtt bármit is mondhattam volna, két erős kar húzott magához a derekamnál fogva, s egy hűvös ajkat éreztem a nyakamon, mire akaratlanul is felsikkantottam.
- Szóval megint vele töltöd a napot – sóhajtott a szőke és unottan mutatott a hátbatámadómra.
Egyet tippelhetsz, ki volt az.
- Látom, még mindig nem tanultál meg rendesen köszönni – jegyeztem meg gúnyosan, de inkább hangzott kajánnak, mint szemrehányónak.
- Elnézést, hölgyem – mormolta Sasuke azon a bársonyos hangján, amitől annyiszor elakad a lélegzetem. - Ha nem baj, mára ellopom Sakurát.
A hihetetlen hideg ellenére egy egyszerű, fekete farmert viselt egy hozzá illő, sötét, cipzáras pulcsival, amely már-már csábítóan hagyta szabadon hosszú, porcelánfehér nyakát. Éjszínű tincsei még most is ugyanolyan kuszán hullottak hasonló a hasonló színben tündöklő szempárba, mint régen, de ezúttal szája féloldalas mosolyra húzódott.
Annyira jól nézett ki benne, hogy szinte csodálkoztam, mennyire eltörpülök mellette. Ezek után már azon se lepődnék meg, ha… ha…
- Jaj, hogy is mondhatnék nemet egy Sasuke kaliberű, szexi félistennek – szakította meg a gondolatmenetem alatt futó drámai hanghatást Ino magasan csengő nyöszörgése.
„Sasuke kaliberű, szexi félisten?” Mi van!?
- És az előbb még azt bizonygattad, hogy mennyire belezúgtál abba a srácba – suttogtam lemondóan, a szóban forgó személy pedig úgy tett, mintha meg se hallotta volna az előbb elhangzott mondatot.
Helyette egy pillanatra engedett karja szorításából és felegyenesedett, majd a tenyere nyugodtan pihent meg az oldalamon, mintha azt sugallná: „ez a csaj csak és kizárólag az övé”. Soha nem bírtam, ha egy srác csak úgy kitulajdonítja a barátnőjét, de a mi esetünkben valahogy olyan… biztonságérzettel, olyan melegséggel töltött el…
Ino erre csak felkacagott, majd jókedvűen intett nekünk.
- Rendben, menjetek csak! De azért néha hagyhatnád Saku’t velünk is lógni. Megnyugtatlak, nem fogja elrabolni egy alvilági figura se – viccelődött könnyedén.
Sasukén kívül, tettem hozzá magamban és nagy erőfeszítésembe került, hogy ne nevessem el magam.
- Jól van na, majd legközelebb megengedem, hogy kisajátítsatok – jelentettem ki megadóan.
- Ajánlom is – felelte sunyi mosollyal a szőke, mire Sasuke udvariasan felköhintett, jelezvén, hogy nem tervezett végighallgatni egy lányos beszélgetést sem.
Szórakozottan forgattam smaragdzöld szemeim, majd kibújtam a keze alól és búcsúképp magamhoz öleltem Inót.
- Estefele otthon leszek, eskü – motyogtam a sálja melegébe.
- Ja, persze, azt megnézném – dünnyögte nevetve.
Erre inkább nem mondtam semmit. Még egy másodpercig így álltunk, majd mielőtt még megfojtottuk volna a másikat, elhúzódtunk egymáshoz; Ino hátratipegett két lépést, én pedig Sasuke széles mellkasához simultam, hogy feltűnés nélkül szippanthassak bele édeskés illatába. Sürgetni nem kellett, ugyanis amint kibontakoztam a búcsúölelésből, ő máris húzott magával a kijárat felé.
- Később találkozunk – köszöntem el utoljára, majd kiléptünk az egyetem gótikus stílusú fémkapuján.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
