/Sasuke szemszöge/

     Ezt nem hiszem el! Ez olyan, mint egy valóra vált álom...
     Sakura szeret! Engem! Egy vámpírt!
     A karjaimban fekvő Angyalra pillantottam, az ő tekintete a TV képernyőt fürkészte.
     - Mit nézel Sasuke? - nevette el magát.
     - Semmit - füllentettem könnyedén.
     - Peersze - felém fordult, két kis keze a mellkasomon pihent - Ne hazudj - forró lehelletét ott éreztem a nyakamon.
     - Honnan vagy ennyire magabiztos? Nem tudod milyen szörnyeteg lapul ebben a testben? - igyekeztem közömbös hangon beszélni, bár legszívesebben azonnal átöleltem volna és megcsókoltam volna.
     Elmosolyodott.
     - Szerintem nem vagy veszélyes.
     - Igencsak egyedül vagy ezzel a véleménnyel - fanyalogtam.
     - Lehet - ismerte be és elhúzódott, leült mellém a kanapéra.
     Elégedetlenül felmordultam.
     - Mi a baj? - nézett rám tettetett értetlenséggel.
     Ravaszul elmosolyodtam. A következő pillanatban Sakura már a kanapén feküdt, én pedig föléhajoltam.
     - Alattomos vagy - hunyorgott durcásan.
     - Ezt bóknak veszem - ajkamat végighúztam a nyakán, elégedetten éreztem, hogy megborzong, felgyorsult a szívverése.
     - Nem ér - lehelte az Angyal halkan.
     - Nem érdekel - nevettem, ajkam az ő ajkát súrolta.
     De még mielőtt tényleg megcsókolhattam volna, elhajolt és felállt.
     - Ne legyél ilyen mohó - dorgált huncut fénnyel a szemében. - Még csak két napja vagyunk itt nálunk.
     Durcás arcot vágtam, kibámultam az ablakon.
     - Naaa - visszaült mellém. - Nehéz ellenállni a véremnek? - bökte ki pár perc után.
     - Felesleges ilyen dolgokon agyalnod - sóhajtottam ingerülten. - Vagy talán félsz, hogy meg talállak támadni csókolózás közben?
     - Nem, dehogy! - tiltakozott. - Csak... nem akarom megnehezíteni a helyzeted. - Smaragdzöld tekintete félénken fürkészett.
     - Ugyan, ne aggódj - végigsimítottam az arcán. - Ha veled vagyok, nem a vámpír énem dominál.
     - Hanem?
     - Találd ki te - magamhoz húztam és lágy csókot leheltem édes ajkaira.
     - Hm, had gondolkodjam... - mormolta halkan.
     - Nincs rá idő - kuncogtam és mohón kaptam az ajkai után.

*

/Sakura szemszöge/

     Nem is tudom mit gongoljak. Ez az egész olyan, mint egy tündérmese... Kéz a kézben sétálok a parkban a hercegemmel, az idő szép, a madarak csiripelnek, én pedig tökéletesen boldog vagyok.
     Felsóhajtottam.
     - Mire gondolsz most? - vonta föl a szemöldökét Sasuke.
     - Arra, hogy milyen boldog vagyok.
     - Jó gondolat.
     - Szerintem is - helyeseltem.
     Leültünk egy padra, egy nagy tölgyfa alá.
     - Tudod... sosem gondoltam volna, hogy én is leszek valaha szerelmes - mondta Sasuke elgondolkodva.
     - Miért, még sosem voltál?
     - Ennyire még soha - mosolygott féloldalasan.
     - És milyen érzés? - hátradőltem, a tölgyfa leveleit fürkésztem, amin átsütött a napsugár.
     - Mámorító - sóhajtotta és átkarolta a derekamat.
     - Sosem gondoltam volna, hogy egy magamfajta is lehet boldog. - A hangjából kicsendült az őszinteség.
     - Attól még, hogy az vagy, ami, nem tiltott a boldogság - hunyorogtam rá.
     - Mostmár tudom.
     Hallgattunk, a fejünk fölött csiripelve repültek a madarak. A fejem Sasuke vállára hajtottam.
     - És nehéz? Mármint ez az egész vámpír dolog. 
     Halkan beszéltem, bár a parkban rajunk kívül senki sem volt.
     - Nehéz örökös éjszakába élni? Nehéz megküzdeni a vonzással és az örökkévaló élet minden keserves percével? Néha - ismerte be és az egyik hajtincsemet a fülém mögé simította. - De vannak könnyebb időszakok is. Például vadászat után. Olyankor csökken a kísértés.
     - Miért választottátok az állati vért?
     - Mert nem akarunk lélektelen gyilkosok lenni, nem akarunk ártatlan emberéleteket kioltani. Ha már szörnyetegek vagyunk, igyekszünk minél kevesebb fájdalmat okozni másoknak - sóhajtotta keserűen.
     A nap már lemenőben volt.
     - Mutathatok valamit? - villantotta rám féloldalas mosolyát az Uchiha. A hangjából eltűnt az előbbi keserűség.
     - Persze,
     - Akkor gyere! - Kézenfogott, kiléptünk a parkból.
     - Hova megyünk? - kíváncsiskodtam, amikor megálltunk a város mögötti erdő szélénél.
     - Titok. Nem baj, ha az én tempómban folytatjuk az utat?
     - Öhm... nem.
     - Nyugi, nem fog fájni - nevetett, látva, hogy milyen bizonytalan arcot vágok.
     A következő pillanatban a karjaiba vett, apró csókot lehelt a homlokomra.
     - Hunyd be a szemed és csak akkor nyisd ki, ha szólok, oké?
     Bólintottam és becsuktam a szemem.
     - Ne félj - suttogta biztatóan Sasuke és kilőtt, akár egy nyílvessző.
     Hallottam, ahogy a szél fütyül körülöttünk, szélsebesen száguldottunk. Megborzongtam a megcsapó hideg légáramlattól és még szorosabban odabújtam Sasukéhoz.
     Még egy perc sem telt el, amikor a futása lassult, visszaváltott emberi tempóra, aztán megállt.
     Óvatosan talpra állított, majd ugyanazzal a mozdulattal magához húzott és átölelt.
     A szívem hevesen dörömbölt a bordáimon, kivételesen nem csak Sasuke közelsége miatt.
     - Jól vagy? - kérdezte az Uchiha bizonytalanul.
     - Persze, csak adj egy pillanatot - vettem pár mély lvegőt, hogy megnyugodjak és a szívverésm visszaálljon normál tempóra. Mikor ez többé-kevésbé sikerült, felemeltem a fejem, a tekintetem belefúrtam a gyönyörű fekete szempárba.
     - És mit akartál mutatni?
     - Fordulj meg.
     Gyönyörű látvány tárult a szemem elé. Egy sziklaperem szélénél álltunk, alattunk sötétlett az egész erdő. Kicsit távolabb, a hegyeknél, épp most ment le a nap, aranyos fénnyel vonva be a fák csúcsát.
     - Gyönyörű... - mormoltam megilletődve.
     - Elmegy. Én látok valami sokkal szebbet - Sasuke mögém lépett, lágyan átkarolta a derekamat.
     - Hol? - hiába nézelődtem, én nem vettem észre semmit.
     - Itt áll előttem - játékosan belecsókolt a nyakamba.
     - Haha - kibontakoztam az öleléséből, kiléptem közvetlenül a szikla peremére.
     - Le ne ess - óvott az Uchiha és megfogta a kezem.
     Figyelmen kívül hagytam a megjegyzését és lenéztem. A sziklafal meredeken, itt-ott kiálló kövekkel "zuhant" a mélybe.
     - Huh - megráztam a fejem, hátraléptem.
     - Meg vagy elégedve a látvánnyal? - suttogta a srác bársonyos hangon a fülembe.
     - Ühüm - bólintottam kicsit kábán.
     - Akkor jó.
     Szaporábban vettem a levegőt, mikor kezét a derekamra csúsztatta és szembefordított magával. Elmerültem sötét tekintetében, s mikor ajka végre megtalálta az enyémet, halk sóhajjal adtam át magam neki.