Hirtelen ébredtem fel az éjszaka közepén, pedig most nem volt rémálmom.
     Csak ültem az ágyon és a sötét falat fürkésztem. Zajt hallottam odalentről, elállt a lélegzetem.
     Óvatosan kikeltem az ágyból és lebotorkáltam a lépcsőn.
     Minden sötét volt, csak a nappaliban lévő állóámpa világított, és a kanapén ott ült... Sasuke.
     - Mint az álmomban... - futott át az agyamon.
     A srác lehajtott fejjel ült, sötét tincsei eltakarták az arcát.
     - Mért nem alszol? - szólalt meg hirtelen.
     Összerezzentem.
     - És te? - kérdeztem, miközben leültem mellé.
     Nem válaszolt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel, valami nyomasztja.
     - Mi a baj? Nekem elmondhatod- mormoltam halkan.
     Keserűen felnevetett.
     - Pont ez az. Hogy nem mondhatom. Bajba sodornálak vele - bársonyos hangja szenvedő volt.
     - Nem érdekel. Kérlek... - leheltem könyörgően és tétován megfogtam a kezét.
     Szembefordult velem, összekulcsolta az ujjainkat. Megborzongtam hűvös érintésétől. Sápadt arca megkínzott volt, sötét tekintetében tanácstalanság égett.
     - Nem bírom tovább, muszáj elmondanom - sóhajtotta, fekete szemét az enyémbe fúrta. - Ha megtudtad, nem ellenkezek, elküldhetsz és megértem, ha többé látni sem akarsz.
     - Nem hiszem, hogy így reagálnék.
     - Sakura, még sosem találkoztam hozzád fogható lánnyal... de én... nem vagyok ember.
     - Ezt valahogy sejtettem az elmúlt napok után - mosolyodtam el halványan.
     - Sakura, én vámpír vagyok - suttogta az Uchiha.
     Ledermedtem. Vámpír... vámpír... vámpír... - visszahangzott a fejemben. Lassan kezdett összeállni a kép.
     - Akkor innen a szupersebesség... az erő... a kivételes hallás... - mormoltam.
     - A tökéletes szaglást kihagytad, de amúgy igen, ezek mind vámpíradottságok.
     - És mik még? - kérdeztem halkan és lenéztem összekulcsolt ujjainkra.
     - A memóriám olyan, mint egy számítógépé. A vámpíroknál nincs olyan, hogy "elfelejtettem". A bőrünk is pár fokkal hűvösebb, mint az embereké. Nincsenek emberi szükségleteink, még aludnunk sem kell.
     - Nem... kell... aludnotok? - hitetlenkedtem.
     - Nem - mosolyodott el csibészesen.
     - És mivel... táplálkoztok? - nem akartam úgy kérdezni, hogy "Vért isztok?"
     - Én és a családom állatvérrel. Ez az ára, hogy az emberek között élhessünk. Viszont az emberi étel számunkra olyan, mint a kutyakaja - fintorgott.
     Elgondolkodtam. Furcsa, hogy ezek után is ugyanúgy érzek iránta, mint amikor azt gondoltam róla, hogy ember.
     Lassan elengedtem a kezét és hozzábújtam.
     Izmos mellkasára hajtottam a fejem.
     - Nem félsz? Nem undorodsz? - lepődött meg.
     - Nem - suttogtam. - Tudom, hogy nem bántanál.
     - Honnan vagy ennyire biztos benne? - incselkedett, miközben lágyan átölelt.
     - Nagy kísértést jelent a vérem? - kérdeztem vissza.
     - Igen - vallotta be komoly hangon. - De erős tudok lenni és ellenállok. Sosem lennék képes fájdalmat okozni neked.
     - Miért? - suttogtam halkan és felnéztem rá.
     - Mert szeretlek - mormolta halkan, majd lehajolt és hűvös ajkát gyengéden az ajkamra szorította. Ledermedtem. Aztán egy pillanattal később megszűnt létezni a világ. Nem érdekelt, hogy Sasuke vámpír és én ember vagyok, hogy legalább éjfél volt, hogy a kanapén ültünk, semmi más nem érdekelt, csak Ő.
     Félénken a nyakára csúsztattam a kezem, visszacsókoltam, ajkaimat résnyire nyitottam, utat engedve nyelvének. Éreztem, ahogy elmosolyodik., karja a derekamat ölelte finoman.
     Végül a csókot én szakítottam meg, oxigénhiány miatt elhúzódtam.
     - Én is szeretlek - ziháltam.
     Csibészes, féloldalas mosolyt villantott rám.

*

/ visszajátszás Sasuke szemszögéből/

     Az óra lassan, ütemesen kattanva érte el az éjfélt.
     A kanapén ültem, lehajtott fejjel. Gondolkodtam.
     Meghallottam Sakura halk, puha lépteit.
     - Mért nem alszol? - kérdeztem, mikor megállt a nappali ajtajában.
     Összerezzent, nyilván váratlanul érte a hangomból kicsendülő keserűség.
     - És te? - kérdezett vissza, ahogy leült a kanapéra.
     - Mert vámpír vagyok és nem tudok aludni - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan.
     - Mi a baj? Nekem elmondhatod... - mormolta az Angyal halkan.
     A fenébe, mért kell megnehezítenie a helyzetem?!
     Keserűen felnevettem.
     - Pont ez a baj, hogy nem mondhatom el. Bajba sodornálak vele.
     - Nem érdekel... kérlek... - lehelte könyörgően és megfogta a kezem.
     Meleg, puha bőrének érintése olyan volt, mint egy angyal csókja a hideg, nyomasztó éjszakában. Döntöttem.
     Szembefordultam vele, finoman összekulcsoltam az ujjainkat. Éreztem, ahogy megborzong bőröm hűvösségétől.
     - Nem bírom tovább, muszáj elmondanom - sóhajtottam, tekintetem Sakura gyönyörű, smaragdzöld szemébe fúrtam. Hallottam, hogy hangosabban kapkodja a levegőt. - Ha megtudtad, nem ellenkezek, elküldhetsz és megértem, ha nem akarsz látni többé.
     - Nem hiszem, hogy így reagálnék - vágta rá azonnal.
     - Várd ki a végét - gondoltam magamban.
     - Sakura, még sosem találkoztam hozzád fogható lánnyal, de én... - kerestem a szavakat - ...nem vagyok ember.
     - Ezt valahogy sejtettem az elmúlt napok után - mosolyodott el halványan.
     - Sakura, én vámpír vagyok - suttogtam.
     Rengeteg érzelem villant át az arcán. Meglepődés, ijedtség, csodálkozás, megértés... és valami furcsa öröm.
     - Akkor innen a szupersebesség.... az erő... a kivételes hallás... - mormolta.
     - A tökéletes szaglást kihagytad, de amúgy igen, ezek mind vámpíradottságok - igyekeztem közömbösen beszélni, de közben szívdobogva vártam a reakcióját.
     - És mik még? - suttogta és lenézett összekulcsolt ujjainkra.
     Pici remény villant bennem, hogy talán mégsem fog undorodni tőlem.
     - A memóriám olyan, mint egy számítógépé. A vámpíroknál nincs olyan, hogy "elfelejtettem". A bőrünk is pár fokkal hűvösebb, mint az embereké. Nincsenek emberi szükségleteink, még aludnunk sem kell.
     - Nem... kell... aludnotok? - láttam az arcára kiülő hitetlenkedést.
     - Nem - elmosolyodtam.
     - És mivel... táplálkoztok?
     - Én és a családom állatvérrel. Ez az ára, hogy az emberek között élhessünk. Viszont az emberi étel olyan számunkra, mint a kutyakaja - fintorodtam el.
     Láttam rajta, hogy elgonfolkodott, most próbálja felfogni a hallottakat.
     Lassan elengedte a kezem és hozzámbújt. Éreztem gyors szívdobbanásait.
     - Nem félsz? Nem undorodsz? - meglepődésem majdnem akkora volt, mint a boldogság, amivel párosult.
     - Nem - suttogta, hangja, akár az ezüstcsengettyű. - Tudom, hogy nem bántanál.
     - Honnan vagy ilyen biztos benne? - nevettem felszabadultan és átkaroltam.
     - Nagy kísértést jelent a vérem? - kérdezett vissza.
     Negyed másodpercig mérlegeltem. Hazudjak neki?
     - Igen -vallottam be végül. - De erős tudok lenni és ellenállok. Sosem lennék képes fájdalmat okozni neked.
     - Miért? - csillogó, smaragdzöld szemét rámfüggesztette.
     Na, most vagy soha.
     - Mert szeretlek. - mormoltam és óvatosan összeérintettem az ajkainkat. Eszméletlen érzés volt, puha és édes. Sakura egy pillanatra megdermedt, aztán visszacsókolt. A kezeit félénken a nyakamra simította. Arnyos volt, édes és félénk és pont emiatt egyszerűen tökéletes. A karjaimat lejjebb csúsztattam a derekára, elmosolyodtam.
     A csókot végül ő szakította meg, elhúzódott.
     - Én is szeretlek - zihálta.
     Határtalan boldogság töltött el, elmosolyodtam.