Csak egy másodperc töredéke volt az egész. De ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy az álmom újra darabokra törjön. Egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy élek. Átbillenve a jobb lábamra hátat fordítottam a vörösnek és kifelé vettem az irányt. Először a lehető leglassabban haladtam előre, ugyanis tudtam, hogy ha kicsit is begyorsítok, szembe találhatom magam a padlóval. De ezúttal az érzéseim felülkerekedtek a józan eszemen. Egyre kevésbé tudtam magamba fojtani azt a mérhetetlen fájdalmat, ami készült előtörni belőlem. Ahogy nőtt bennem a feszültség, úgy gyorsultak a lépteim.

     A bejáratnál megtorpantam és bizonytalanul pihent meg a kezem a koszos kilincsen. Mély levegőt vettem, s utoljára hátra pillantottam a lányra.

     - Hazudsz – sziszegtem megvetően, de még nem engedtem el a könnyeimet.

     Csak egy utolsó, határozott pillantást akarok vetni rá, mielőtt elfutok. Igen, Sakura, ez az… nézz rá, emeld rá a tekinteted… - bíztattam magam, mire a smaragdok magával ragadták a vörös pillantását.

     - Sasuke… akármennyire is rossz dolgokat tett egykor… soha nem követne el még egyszer ekkora hibát – motyogtam, s láttam, ahogy egy pillanatra megremeg.

     Pont ezt akartam elérni: hogy meginogjon. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy kicsapjam az ajtót és kirohanjak a tömegbe.

     Jelenleg két dolog érdekel: a legkisebb mértékben is elkerülni Sasuket, amíg össze nem szedem magam és kideríteni, hogy igazat mondott-e ez a lány. – Annak ellenére, hogy teljes erőből fúrtam magam az emberek közé, olyan volt, mintha lassított felvételben mozogna a lábam. És ez így is volt… minden lépéssel egyre csak lassult a mozgásom, s nem egyszer botlottam meg a saját lábamban. Ezt így nem bírom…

     Hirtelen megálltam, s a térdemre támaszkodva fújtam ki magam. Lehunytam a szemem, hogy ennyivel is könnyebb legyen visszatartani a könnyeim, de így is éreztem, ahogy minden egyes cseppje átissza a bőröm. Miért van ez?

     - Miért pont velem történik ez… újra?

     Karin enyhén bizonytalanul meredt a kitárt ajtóra. Tekintete ezúttal komoly volt, s teljesen belemerült a gondolataiba. De nem csak az utolsó szavaim kavarogtak a fejében… ugyanis a tömegből egy lilás szempár szegeződött rá. A lány nem mozdult, s pislogás nélkül állta a másik tekintetét. A kezét a háta mögé rejtette, s hirtelen egy számára idegen érzés tükröződött a tekintetéről.

     „Én… győztem. Nem? Végre… itt az esély, hogy visszaszerezzem Sasuket… örülnöm kéne… de akkor… mi ez a furcsa érzés? Bűntudat?” – tette fel a kérdést magában, s megadóan pillantott a sarokba, hogy elkerülje az őt vizslató személy mindent látó tekintetét. - „Vagy inkább… üresség?”

     Idegesen harapott az ajkába, majd hevesen rázta meg a fejét és hangos léptekkel indult meg a fiú felé.

     - Hello… Suigetsu – motyogta halkan és az említett előtt megtorpant.

     - Mi volt ez az egész? – kérdezte az előbbi előadásomra utalva.

     - Ch, nem sokat haboztál ezzel a kérdéssel – jegyezte meg gúnyosan, de a hangja mégis olyan erőtlennek tűnt.

     - Hagyd már! – intette le a szemeit forgatva. – Csak mert ha az, amire gondolok, akkor semmi szükség arra, hogy tovább kövesselek, mint egy kutya.

     A lány újra megrezzent. „Már megint… mintha… minden, amit egész idáig építgettem összeomolna. Pedig… most értem a csúcsra.” – villant be neki Sasuke képe.

     - Itt a lehetőség, hogy visszaszerezzem Sasuket… és ha most nem teszem meg, akkor soha – mondta kicsit határozottabban, mire a srác elkomorodott.

     - Szóval így állunk – mormolta és enyhén idegesen zsebre vágta a kezét.

     Szinte minden oldalról a saját szavait hallotta vissza: „Szerintem meg egyszerűen én vagyok az egyetlen, akihez mehetnél ezen a helyen, miután Sasuke szakított veled. Ideje lenne már túltenned magad rajta. Ideje lenne felnőnöd…” – Az arcán feltűnt az alig látható kétely.

     Mégis tévedett volna?

     - Akkor? Mindig is ezt akartad, nem? Mit sajnáltatod magad még? – emelte fel a hangját, mire Karin először értetlenül, majd dühödten fordult hozzá.

     - Nem SAJNÁLTATOM magam! Naná, hogy ezt akartam, sőt, most is akarom! – förmedt rá, de a másik rezzenéstelenül tűrte az egészet. – Szimplán – folytatta már nyugodtabban – összezavarodtam.

     - Összezavarodtál… – ismételte a másikat, majd némán felnevetett. – Ilyet se hallani az olyasfajta „nagy emberek” lányai szájából, mint amilyen te vagy.

     - Fogd be – motyogta, s megvető tekintetével szinte átdöfte Suigetsut, aki először enyhén csodálkozva felpillantott, majd elmosolyodott.

     - Heh, ez már mindjárt jobban vall rád – mondta halkan.

     A lány viszont nem mondott semmit. Ebbe két dolog is közrejátszott. Az egyik, hogy bármennyire is próbálta bemesélni magának, hogy csak képzelődik, a fiú hangja keserűségtől csengett. A másik, hogy maga se tudja miért, de most, hogy elérte célját, a szíve hevesen kalapál. De nem azért, mert újra Sasukevel lehet… hanem a kétségbeeséstől, hogy talán elveszítheti az egyetlen embert, aki tényleg törődött vele.

     Egy könnyed mozdulattal leemelte a szemüvegét és tehetetlenül túrt a már szinte világító, tűzvörös tincsei közé, miközben a másik kezével erősen átölelte magát, mintha fázna. Szeme elkeskenyedett, s vonakodva akadt meg a betonon.

     Alkonyodott, mire fokozatosan villantak fel a hagyományos lámpák a pultoknál, az égők sora az embersereg felett, végül az üzletek és bárok játékos fényei. A rózsaszínnel borított eget azonban a felhők vastag, kékes foszlányai tarkították, amelyek már egyként úsztak a város felett.

     Karin kétkedő arca tükrözte a néhol zöldes, néhol lilás fényeket… s talán most először, de úgy festett, mint egy védtelen porcelánszobor, amely bármelyik pillanatban darabokra törhet… s ez a porcelánszobor úgy hatott Suigetsura, mint a legerősebb drog.

     Alig egy másodperc volt az egész, s a fiú szorosan magához ölelte a lányt. Hirtelen mintha minden elhalkult volna… de a fények játéka most is rá-rávetült hófehér bőrükre, selymes tincseikre, s Karin döbbenettel párosuló szembogaraira.

     - Su-Suigetsu? – lehelte elhaló hangon, majd behunyta a szemét és zavartan pislantott a sarokba, miközben bizonytalanul a fiú vállára fektette tenyerét. – Mit csinálsz? – kérdezte halkan, s gyöngéden arrébb tolta a másikat.

     - Karin… most az egyszer maradj csöndben – morogta nyugodtan, s végigsimított a vörös ajka peremén.

     A lány beleborzongott a másik érintésébe. De az nem foglalkozott vele. A keze megpihent a vörös állán, s lassan hajolt le hozzá. Nem tudta… nem is… inkább nem akarta bevallani magának, hogy szeretné-e vagy sem. Egyszerűen képtelen volt mozdulni. Az ajka enyhén szétnyílt, s már csak milliméterek választották el a másikétól. Suigetsu ujjai gyöngéden markoltak bele a tincseibe, s szíve egyre gyorsabban vert… és ekkor megrezzent.

     - Ne – nyögte, mire a fiú megdermedt.

     Karin bizonytalanul hátrált két lépést, majd megkapaszkodott a mögötte lévő padba. Suigetsu cseppet sem meglepetten meredt a lányra, majd kiegyenesedett és semmitmondóan vizslatta a földet. Azonban a lány le nem vette róla a szemét. Eddig is tétovázott, de az előbbi jelenet rátett egy lapáttal. Most már végképp nem tudta, mit tegyen.

     Végül elemelte a kezét, s visszavette a szemüvegét, majd tekintete magabiztosan találkozott a másikéval.

     - Adj… egy kis időt – motyogta, s már nem remegett.

     - Időt? Nem kaptál már eleget?

     - Mi? Úgy nézek én ki, mint aki igen!? – rivallt rá, miközben magára mutatott.

     - Á, milyen gyorsan váltottál… - jegyezte meg gúnyosan, mire Karin tűzvörös fejjel vetette be a lábát és küldte padlóra Suigetsut.

     -  Előbb próbáltál MEGCSÓKOLNI, most meg itt szórakozol! Az istenért, Suigetsu, nem tudnád kicsit komolyabban venni!? – kiabálta, és feljebb tolta a szemüvegét.

     A srác lassan felült, fél kézzel a térdére könyökölt és a hajába túrt. Azonban a tekintete most sem tévedt a lányra, mire az hirtelen elbizonytalanodott, majd kicsit lenyugodott.

     - Látnom kell Őt – jelentette ki magabiztosan, s erre már Suigetsu is felnézett.

     Ahogy ezt kimondta, észre sem vette, hogy apró esőcseppek nedvesítik be a tincseit, a bőrét, s a kikövezett utcát.

     - Ha újra láthatom… ha újra beszélek vele, képes leszek dönteni…

     S ezzel eleredt egy újabb nyári zápor.

     Az első cseppek úgy siklottak végig a karomon, hogy belebizseregtem. Belebizseregtem… de tulajdonképpen örültem neki… hisz a hirtelen meginduló vihar legalább elrejti a könnyeim. Amióta megálltam az embersereg közepén, egy centit se mozdultam. Se a lábam, se a karom, se az arcom. Egyszerűen megdermedtem, mint egy szobor, s hangtalanul sírtam, elveszve az idegen arcok közt. Az eső egyenletes kopogása meglepően nyugtatóan hatott. Miközben egyre jobban éreztem, ahogy átázik a fölsőm, s az egész testem átnedvesedik, már-már úgy gondoltam, hogy nincs is kedvem az egészhez. Hogy nincs is semmi értelme az egésznek. Mert ha igazat mondott a vörös, akkor minek is erőltetni? Nem jelentettem neki semmit. Egyszer már megcsinálta velem azt, amit most vele. És ha tényleg megtette, akkor amint visszatértünk Konohába, minden visszaállna úgy, ahogy hagytuk. Én a gimiben koptatnám a padot, Sasuke pedig az egyetemen lógna, nyakában ezzel a csajjal.

     Nem is értem, hogy nem jutott ez eszembe, amikor idejött. Csakhogy… ott van a lelkem mélyén egy halvány, de mégis erősen lángoló kis szikra, ami az sugallja, hogy ez nem lehet. Ez nem igaz. Hazugság! Hiszen én…

     Nem. Eddig olyan könnyen ki tudtam mondani… akkor most miért nem megy? Talán azért, mert a lány szavai azt sugallják, hogy azt AKARJAM, hogy ne így legyen? Lehet. De akkor is… nem tudom, mit akarok. Nem tudom, mit akarjak.

     - Mintha kétfelé húzna a szívem – suttogtam halkan, s a mellkasomra fektettem a kezem.

     Igen. Az egyik felem azt mondja, ennyi volt, kész, most menj, amíg tudsz! Vissza, a szállóba, onnan pedig irány haza! A másik, és talán egy kicsivel nagyobbik felem pedig azt, hogy nem. Nem mehetek vissza Narutohoz az után a bizonyos beszélgetés után és az után, hogy tudom, mit érez iránta Hinata. Azt is, hogy mi a francért hiszek egy számomra vadidegen csajnak, aki nyilvánvalóan együtt akar maradni Sasukevel és ki tudja, mit tenne meg ezért.

     Beszélnem kell vele. Beszélnem kell Sasukevel. – Mondtam magamban valamivel határozottabban, s az ég felé emeltem a fejem, hogy még jobban érezzem az esőt. Ch, ennyire nem lehetek hülye. Egyértelmű, hogy bármi is az igazság, ő azt fogja állítani, amit én akarok hallani.

     A szám keserű mosolyra görbült. Így is, úgy is a karjaiban kötök ki. Nem találkozhatok vele. Nem vagyok hozzá elég erős. – Az ajkamba haraptam, s a tenyerem a szívemről visszahullott a helyére. Újra élesen élt bennem a képe, s újra hallottam minden egyes szavát... minden egyes pillanatot, amit vele itt átéltem.

     - „Bocsáss meg mindenért. Azért, hogy elhagytalak úgy, hogy még csak el se köszöntem… hogy ezek után úgy tettem, mintha nem is ismernélek. Hogy fájdalmat okoztam neked…

     - Terítsd magadra. Ilyenkor sok idióta járkál errefelé.

     - Szükséged van rám. Én… elvesztettem a bátyámat. Az embert, aki talán a legjobban ismert engem. És ezután elhagytalak téged. A lányt, akit a legjobban szerettem. Most, hogy visszakaptalak… nem akarom látni… hogy bajod esik. Most már tudom, mi lesz, ha nem vigyázok rád… ezért kell megvédenem téged.”

     Szükséged van rám – ismételtem magamban a szavait. Ch, persze. Ez így is van… de fordítva ezek szerint nagyon nem. Meg akar védeni? Igen? Hát én biztos, hogy nem így csinálnám, ha valakit meg akarnék védeni.

     Az órámra pillantottam: már fél nyolc. Elég sokáig elmaradtam. Kíváncsi vagyok, mire gondol most… talán már keres? Aggódik? Vagy már rég lelépett azzal a vörössel?

     Kérdések ezrei kavarogtak bennem, s mindegyik központjában Sasuke állt. Azonban egyikre se kaptam választ… szinte láttam magam előtt, ahogy zsebre vágott kézzel vizslatja az eget, s sötét tincseibe belekap a szél, majd rezzenéstelenül emeli rám a mélyfekete szempárt. A fejemben minden elsötétült, s az egyetlen dolog, amit láttam, az Sasuke arca volt, és az a kiolvashatatlan, titokzatos tekintet.

     Nem is tudom, hogy szerethettem bele egy olyan alakba, akinek még az érzéseit se vagyok képes megérteni…

     A fiú porcelánfehér bőrén megcsillantak a vízcseppek. A szeme egy másodperc töredékére is, de enyhe meglepettséget tükrözött, majd immár kifejezéstelen arccal vizslatta a csillagokat maga mögé rejtő esőfelhőket. Éjfekete pólója már átázott a pár perce tartó záportól, de nem érdekelte. Csak állt, s egy milliméternyit se mozdult arról a helyről, ahol utoljára beszélt a lánnyal, akit szeret.

     A kezében egy apró nejlonzacskó lógott, amelyen észrevétlenül peregtek le az újabb esőcseppek.

     Várt.

     Már egy órája várt, de semmi jelét nem látta annak, hogy megjelenek. A szeme még mindig kifejezéstelen volt, de, ki tudja, miért, első látásra meg lehetett állapítani, hogy belül egyre kisebb szilánkokra tör.

     Mintha már tudta volna, hogy vége van.

     Amióta beszéltem azzal a lánnyal… most először gondolom úgy… hogy talán mégis tudom, mit érezhet most Sasuke. Olyan, mintha itt állna mögöttem háttal, s csak centik választanának el, de mégis kilométerekre lennénk egymástól. Egyre tehetetlenebbnek érzem magam. Pedig tényleg, igazán próbálkoztam erős lenni. Mindig is olyan igazi, belevaló lány akartam lenni. Kiskoromban gyűlöltem magam azért, amiért mást se csinálok, mint a fejemet egy párnába fúrva bőgök, a szobámban, egyedül.

     Általános végén eldöntöttem, hogy nem sírok többet. Valójában innentől kezdve évekig egy szem könnycseppet se ejtettem. Egészen addig, amíg Sasuke el nem hagyott. Utána olyan volt, mintha az a rengeteg sírás, amit magamba fojtottam addig, egyszerre törne ki belőlem. Tulajdonképpen soha nem tettem magam túl azon, ami történt. Még akkor se, amikor a héten, még ha csak pár napra is, de újra együtt lehettünk. De az is tény, hogy abban a pár napban voltam a legközelebb ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a múltat.

     Ellenben MOST ahhoz vagyok a legközelebb, hogy kisírjam magamból az újra felerősödött fájdalmat. Bár az is lehet, hogy túlreagálom. Végül is, ha a vörös szemszögéből nézem, elvettem tőle Sasuket. Bármit összehordhat azért, hogy visszaszerezze. Ebben kéne bíznom.

     Igen. Sasuke megbánta, amit akkor tett. Hinnem kell neki.

     Ezzel kiegyenesedtem, s tettem egy lépést a sziklák felé.

     Nem tudom, miért érzem még mindig úgy, hogy legszívesebben hívnék egy taxit és visszamennék Narutohoz, hogy sírjak a vállán. De ezt nem tehetem meg. Először is azért, mert miután azt mondtam, amit, nem tehetek vele ilyet. Másodszor is azért, mert nem akarok újra egy gyenge, síró liba szintjén állni.

     Oda megyek, ahol eredetileg is találkoztunk volna. Oda, ahol minden elkezdődött…

     A sziklákhoz.

     Karin továbbra is bizonytalanul vette a lépteit. A kezét a szívére szorította, szemét pedig csak résnyire hagyta nyitva. Eső áztatta tincsei most is lágyan omlottak a vállára, miközben a fesztivál fényei rózsaszínes árnyalatot adtak az arcának. Most már tudta, hogy hova megy. Oda pedig nem mehetett vele eddigi „kísérője”.

     Újra hallotta magában az alig pár perce lezajlott beszélgetésüket.

     „- Ha újra láthatom… ha újra beszélek vele, képes leszek dönteni…

     A lány szavai hallatán Suigetsu újra megremegett, majd keserű mosollyal a száján feltápászkodott.

     - Rendben – bólintott, mire a másik döbbenten nézett vissza rá. – De – folytatta, s határozottan emelte rá tekintetét – nem várok örökké. Ma este…”

     „Választanod kell” – fejezte be a mondatot.

     „Igen. Ma este… vége lesz ennek az egész cirkusznak” – gondolta és magabiztosan emelte fel a fejét. Azonban amint felnézett, földbe gyökerezett a lába. A szeme tágra nyílt, s keze erőtlenül hullott maga mellé. A parton egy sötéthajú fiú állt. Fekete tincsei elrejtették kifejezéstelen arcát. Egyik kezét zsebre vágta, másik kezében pedig ott lógott az apró nejlonzacskó…

     Újabb szélroham söpört végig az utcán. A sötét fürtök egy pillanatra megbillentek a levegőben, s láthatóvá vált az éjfekete szempár. Az eső elállt.

     - Sa-suke? – csuklott el a vörös amúgy is gyöngécske hangja.

     A szólított megrezzent, majd lassan a lányra emelte a még most is üres tekintetét. Mintha felszólalt volna benne egy hang, ami azt sugallta: történt valami. És annak a valaminek az oka nyilvánvalóan…

     - Karin – sziszegte kényelmetlenül, miközben összehúzta szemöldökét.

     Szinte a homlokára volt írva a kérdés: „Ez meg mit keres itt?”.

     - Úgy tudtam, elmentél – morogta magyarázatot követelő hangon.

     A lány arcán bánatos mosoly jelent meg. Nem is várt mást.

     - Én is azt hittem, hogy hazamegyek – kezdte halkan, majd szemrebbenés nélkül fúrta tekintetét a másikéba. – De képtelen voltam rá.

     Sasuke állta a lány pillantását, de egy szót se szólt. Minek? Hisz Karin így is tudja, mit akar kérdezni.

     - Azért, mert… egyszerűen… nem tudtam elviselni a gondolatát annak, hogy elveszítlek… - suttogta.

     - Ch… ezt valami szappanoperából vetted? – nézett rá megvetően.

     A lány újra megremegett.

     - Hát nem érted, Sasuke? Én… szeretlek… szükségem van rád! És eddig azt hittem, neked is rám!

     Nem kapott választ. A fiú merengve vizslatta a talajt. „Szükségem van rád” – visszhangzott a fejében újra és újra. A saját szavait juttatta eszébe. A saját szavait… és annak a lánynak az érintését, akit most is várt…

     - Valaki másnak nagyobb szüksége van rám, mint neked, vagy bárki másnak – mondta kifejezéstelen hangon, s továbbra is a földre meredt.

     - De…

     - Szerintem egyértelmű voltam – vágott a szavába, s most először nézett a szemébe.

     Karin ledermedt. Nem. Nem hitte el, hogy így történt. Egyáltalán nem így tervezte az egészet. Lehunyta a szemét, majd határozott léptekkel indult meg a fiú felé. De ő most se mozdult. Egy pillantásra sem méltatta. Csak állt, s elmerült a gondolataiba. A vörös egy méterre állt meg tőle, amikor lassan felemelte karját.

     Az ujjai alig egy centire voltak az arcától, amikor egy másodpercre elbizonytalanodott, de végül mégis végigsimítottak a porcelánfehér bőrön. Azonban Sasuke még csak meg se rezzent. Szinte nem is érzékelte a lány érintését. Csak meredt előre.

     - Sasuke… én tényleg, igazán szeretlek… és egy olyan valaki, mint ez a furahajú, síró liba, nem vehet el tőlem – motyogta, s feljebb húzta magát, hogy csókot lopjon a fiútól.

     Rohantam, ahogy csak bírtam. Abban se vagyok biztos, hogy még itt van-e vagy sem. De ha igen, akkor csak ott lehet…

     Erőnek erejével fúrtam át magam a tömegen. De semmi „bocsánat”, vagy ilyesmi. Nincs rá időm. Vagy inkább nem érdekel. Muszáj látnom… muszáj beszélnem vele! – Csak ez járt a fejemben.

     Azonban amikor végre kijutottam a tömegből, élénkzöld szemeim tágra nyíltak. A futás alatt automatikusan előrelendült karom fokozatosan hullott magam mellé, miközben a lábaimból lassan kiveszett az erő.

     Hogy hihettem valaha is… hogy megváltozott?

     A lány ajka minden egyes másodperccel közelebb került az övéhez. És ő nem tett semmit. Nem ellenkezett… - Épp, hogy csak felszáradt könnyeim helyén egy újabb fojt végig.

     Miért… miért én!?

     Legszívesebben felsikítottam volna. De helyette megint rohanni kezdtem. Csak futni, minél gyorsabban… ch, látszik, hogy csak ebben vagyok jó… a menekülésben. Hisz amióta csak élek, ezt csinálom. Elfutok minden elől. Változtatni akarok…

     De képtelen vagyok rá.

     - Furahajú? – kérdezte Sasuke rejtett idegességgel a hangjában.

     Karin megtorpant, s elhúzta a fejét.

     - Te… találkoztál vele? – A fiú pillantása szinte átdöfte a lányt.

     Hangja hűvös volt, s folyamatosan nőtt benne a feszültség. A lány először ledöbbent, majd kezét a háta mögé rejtve elkerülte a másik tekintetét.

     - Nem értem, miről beszélsz…

     Ennyi elég is volt ahhoz, hogy végleg felmenjen benne a pumpa. Nem gondolkodott. Az keze hirtelen elengedte a nyakláncot rejtő zacskót, majd a vállánál fogva kezdte rázni az előtte álló vöröst.

     - Mit mondtál neki!? Hol van!? Válaszolj!

     - M-mi? – Minden olyan gyorsan történt.

     Még soha, soha nem látta Őt ennyire kikelni magából. Annyira hirtelen érte a kitörése, hogy a karja automatikusan mozdult, s lecsapta magáról a másik kezét.

     Sasuke szeme erre kitárult, s először döbbent, majd üres tekintettel bámult Karinra, aki kezét még most is maga elé emelve fújta ki magát.

     - Nem tudom, hol van. De őszintén szólva nem is érdekel. Az a szuka tönkretette az eddigi életemet. Még mindig nem fogtad fel, Sasuke? – emelte fel a hangját, majd pajkos mosoly ült ki az arcára. – Az egyetlen, aki igazán szeret, az én vagyok – suttogta furcsa hangnemben. – Ha az a „Sakura” is így érezne, nem gondolod, hogy már réges-rég itt lenne? Szerinted miért ment el? Mert annyira szeret…?

     - Karin – vágott közbe, mire a másik szava azonnal abbamaradt.

     Ekkor olyan történt, amire az említett soha nem számított. Csak egy másodperc volt az egész… de ez mit sem változtatott a helyzeten: Karin Sasuke tenyerét érezte a képén. Minden elcsöndesült. Hirtelen úgy tűnt, mintha abbamaradtak volna a zajok, hogy az az ezernyi ember, még ha csak pár pillanatra is, de eltűnt volna. Az ütés erejétől a lány kénytelen volt hátrálni egy lépést, ha meg akarta tartani az egyensúlyát. Eddig hófehér bőre felpiroslott.

     - Sa-suke? – motyogta halkan, majd rá emelte döbbent tekintetét.

     - Elég volt az üres beszédből. Mondd meg az igazat… vagy told el innen a képed.

     Szavai tőrként hasítottak a lányba… de nem tehetett mást. Most már számára is világossá vált… hogy reménytelen álmot kerget.

     Sasuke a hallgatásból arra következtetett, hogy már nincs miért maradnia. Némán felsóhajtott, majd lehajolt, hogy újra kézbe vehesse a már hideg kőn heverő ezüstláncot. Azonban alig, hogy az ujjai hozzáértek az ékszerhez, Karin újra megszólalt.

     - Igazad volt. – A röpke mondat hallatán a fiú megremegett, miközben mélyfekete szemei újra tágra nyíltak. – Találkoztunk…

     A fiú egy-két másodpercig dermedten állt, majd lehunyta szemét és felemelte a nyakláncot rejtő, apró zacskót.

     - Kiakadtam – folytatta a lány, s az ég felé emelte arcát. – Azt se tudtam, mit beszélek… vagy épp mit csinálok. Rázni kezdtem és már fogalmam sincs, miket vágtam a fejéhez. Ellenben ő egész jól kezelte a helyzetet. Segíteni akart… - Már meg sem lepődött, hogy milyen megvetően ejtette ki az utolsó mondatot. – És akkor leesett az egyetlen módszer, amivel talán győzhetek. Azt állítottam, hogy még nem szakítottunk.

     Sasuke még csak le se döbbent a hallottakon. Megszorította az ajándéknak szánt „csomagot”, szemeit összehúzta.

     - Úgy rohant el, mint egy kislány. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen elintézhetem az egészet… de most már mindegy, nem? Hisz itt vagyok neked én…

     Csakhogy erre már nem kapott választ. A srác egyszerűen hátat fordított és lassú léptekkel kezdett eltávolodni a lánytól, aki értetlenül meredt utána.

     - M-most meg hova mész? – szólt utána, de az rá se nézett.

     - Karin – kezdte, mintha meg se hallotta volna az előbbi kérdést. – Mostantól csinálj úgy, mintha nem is ismernél. Nem kell idegeskedned, én is így fogok tenni.

     - Mi? – A lányt a szó szoros értelmében kirázta a hideg.

     Bőre falfehér színre váltott, szeme alatt fokozatosan jelentek meg a szomorúság és döbbenet alkotta ráncok.

     A fiú egyszer, utoljára ráemelte tekintetét, s hosszan fúrta a másikéba. Ezúttal nem rejtette vissza érzelmeit: a vak is le tudta volna olvasni róla a gyűlöletet, a megvetést és a visszafojtott dühöt.

     - A viszont nem látásra – sziszegte, s végleg eltűnt a tömegben.

     Karin kővé vált. Sasuke már legalább fél perce távol volt, de ő akkor is ugyanúgy bámulta az üres helyét. Lassan megrökönyödött, szeme megrándult. Ekkor ismerős léptek zaja ütötte meg a fülét. Gondolkodás nélkül is tudta, ki az.

     - Suigetsu! – kapta felé a fejét egyből.

     Szinte észre se vette, ahogy könnyek csurogtak le az arcán. De amikor meglátta a másik arcát, már sírni sem volt kedve.

     A fiú arca kifejezéstelen volt, kezét zsebre vágta, s rezzenéstelenül nézte, ahogy a lány lassan szétesik. Élénk szembogarai figyelték minden egyes rezdülését, de nem tudta sajnálni. Már nem.

     A rá szegezett könyörgő tekintet ellenére határozottan rázta meg a fejét… és ezzel Karin végleg darabokra tört. Nem volt mit mondani. Felesleges. Hisz mindketten tudták… hogy ennek itt van vége.

    Amint hátat fordítottam Sasukenek kézbe kaptam a telefonom. Nem álltam meg, hogy megnézzem, kit hívok. Csak rámentem az első számra beszéltem, amíg ki nem értem a város szélére. Az országút mellé… a fényesen csillogó tengerhez...

     Nem kicsit lepődtem meg, amikor megláttam, hogy egy ezüstös autó vár rám. A mobil majdnem kicsúszott az ujjaim közül, amikor végre sikerült kinyomnom a beszélgetést. Megszorítottam a készüléket és teljes erőből rohantam a jármű előtt álló fiúhoz. Az már csak meg sem lepődött, amikor bőgve zuhantam a mellkasára. Még csak meg se rezdült. Csak állt, s engedte, hogy kisírjam rajta minden bánatom. Tengerkék szeme egyszer se tévedt rám, helyette bambán vizslatta a tengert.

     - Sajnálom – motyogtam, amikor végre valahára sikerült kipréselnem magamból egy szót –, Naruto…

     És ekkor tűnt fel az égen a tűzijáték első darabja. Hihetetlen sebességgel szelték át az eddig sötétségbe burkolózó égboltot az először lilás, majd halványkékes fénycsóva.

     Sasuke a tompa hangra megállt, s lassan az ég felé fordította kifejezéstelen arcát, miközben a tűzijáték egyre több színben tündökölt. Emlékek kavarogtak a fejében… akárcsak nekem. Szürke emlékképek, amelyeken ajkait az enyémre tapasztja, miközben én átkarolom a nyakát a narancsos fényben.

     Naruto egyik kezével megtámasztott, majd lassan megfordult és besegített a hátsó ülésre. Ezután habozás nélkül vetette magát a kormány mögé és rálépett a gázpedálra.

     Szürke emlékképek… ch. Nem kérdés, hogy három év alatt... mennyire… minden... megváltozott...