/Sakura szemszöge/

     Már két éjszaka rémálmaim voltak, ami azért fura, mert általában nem vagyok ilyen félős. Azóta nem álmodtam rosszat, mióta az édesapám... - elharaptam a mondatot.
     Hűvös szeptemberi reggel volt, én pedig a suli felé tartottam. Egyedül, mert Ino na megint Saival ment.
     - De így legalább van időm gondolkodni...
     Valahogy furcsa ürességet éreztem, amikor arra a sarokra értem, ahol tegnapelőtt találkoztam Vele. Furcsa, hogy úgy gondolok rá, mintha hónapok óra ismerném, pedig még csak pár nap telt el.
     De ma nem volt ott. Nyeltem egyet, hogy a gombóc eltűnjön a torkomból és továbbmentem.
     Beértem a terembe, a szokásos zajongás fogadott. Egy ismerős, éjfekete szempár vetült rám, de én lehajtottam a fejem, úgy mentem a helyemre.
     - Szi-szia Sakura - köszönt félénken Hinata, a biosz padtársam.
     - Szia - biccentettem kedvetlenül.
     A hátamon éreztem Sasuke pillantását és ez nem sokat segített.
     A fejem tompán fájt.
     - Azt hiszem kimegyek a mosdóba - gondoltam és felálltam. Sasuke pillantásától kísérve kiléptem a folyosóra.
     A mosdóban belenéztem a tükörbe. Egy sápadt, fáradt arc nézett vissza rám.
     - Hülye rémálmok - morogtam és hideg vízzel megmostam az arcom.
     Eszembe jutott az a kép, amikor Sasuke a fotelben ül, szürke pólója csupa vér... megborzongtam.
     - Csak álom volt, csak álom, csak álom - hajtogattam.
     Nagyot sóhajtva a terem felé vettem az irányt. Már csak pár méterre voltam az ajtótól, amikor valakik hátulról elkaptak, befogták a számat.
     Nagyon megijedtem.
     Próbáltam szabadulni, rúgtam, mocorogtam, de nem sikerült.
     Az idegenek kirángattak az udvarra, belöktek a már rég nem használt, üres biciklitárolóba.
     Köhögve ültem fel, a szívem a torkomban dobogott.
     - Rég nem láttalak szívem - jelent meg az ajtóban Sasori, vörös haján megcsillant a kinti napfény.
     - Sa-Sasori? - dadogtam a hátsó falhoz húzódva.
     - Úgy hívnak - közelebb lépett hozzám. - Ugye milyen meghitt itt? Már becsöngettek, úgyhogy senki sem tud megzavarni minket. Még az Uchiha sem.
     Válaszul gúnyos röhögés hangzott fel a háta mögött.
     Már épp levegőt vettem, hogy egy nagyot sikítsak, amikor hirtelen felrántott a földről, a falnak nyomott.
     - Mit akarsz... - nyögtem levegő után kapkodva, mivel a nyakamat szorította. A világ forgott körülöttem. - Ne... - suttogtam elhalóan, fulladozva.
     - Ne érdekeljen - vigyorgott kajánul, kissé lazított a szorításán és végignyalt a nyakamon. Zihálva, sípolva vettem a levegőt. A tüdőm élesen sajgott.
     Hasbarúgtam, mire elengedett.
     - Ejnye, nem így kell viselkedni! - elkapta a vállamat, hogy ne tudjak menekülni.
     - És most... - sziszegte az arcomba, ajka pár centire volt az enyémtől.
     Rémülten hunytam le a szemem.
     Hirtelen éreztem, hogy elenged, hatalmas csattanás hallatszódott.
     Óvatosan nyitottam ki a szemem.
     Sasori a földön feküdt, a sarokban, előtte egy ismerős alak állt.
     - Ez lehetetlen! Honnan tudta? - villant át az agyamon, miközben köhögni kezdtem, mert Sasori szorításától még mindig fájt a nyakam és a tüdőm.
     - Mit műveltél? - sziszegte Sasuke, bársonyos hangja izzott a haragtól.
     - Én... én... - dadogta Sasori.
     - Megmondtam: ha még egyszer hozzáérsz Sakurához, nem úszod meg szárazon!
     - Mennyire hasonlít most az álombéli Sasukéhoz... - gondoltam. - Vad és gyönyörű... akár a bosszú angyala...
     - Takarodj! - kiáltotta az Uchiha, mire Sasori kirohant az ajtón.
     Sasuke most megfordult, az arckifejezése megváltozott.
     - Jól vagy? - kérdezte halkan aggódva.
     - Persze - akartam mondani, de éles fájdalom nyillalt a fejembe. Úgy éreztem a lábaimból kiszáll az erő, a tédeim megbicsaklottak.
     - Sakura! - Ott termett mellettem, elkapott, mielőtt a hideg földre eshettem volna.
     Éjfekete szeme féltőn fürkészte sápadt arcom.
     - Jól vagyok - suttogtam bizonytalanul.
     Hunyorgott, látszott rajta, hogy nem hisz nekem.
     - Nyugodj meg, Sasori már nem bánthat téged soha többé. Ezt garantálom!
     Forró könnycseppek gördültek le az arcomon. Mért reagálok ilyen hülyén?!
     - Ne... nem akarom, hogy így láss... - bizonytalanul felálltam, hátatfordítottam neki, a falhoz léptem. Szégyelltem magam, hogy így sírok.
     Hirtelen éreztem, hogy márványsima, hűvös karok záródnak lágyan körém.
     Sasuke szembefordított magával.
     - Nem engedem, hogy bajod essen - ígérte komolyan.
     Megremegtem.
     Az Uchiha megnyugtatón ölelt át.
     - Már nincs semmi baj - suttogta a fülembe.
     Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni. Sasukéhoz bújva, ez meglepően könnyen ment.
     - Honnan tudtad? Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdeztem halkan, pár per csönd után.
     Elkomorodott.
     - Sajnálom, de nem mondahatom el - motyogta.
     - Kérlek... - néztem rá esdeklően.
     - Nem lehet, veszélybe sodornálak.
     - Nem érdekel. Szeretném tudni, hogy ki vagy - mormoltam könyörgően.
     - Nem tehetem.
     Elhúzódtam tőle.
     - Nem bízol bennem. - A hangom szomorúan csengett.
     - Ez nem igaz. Csak... sem az idő, sem a hely nem megfelelő most.
     - És mikor lesz megfelelő?
     - Nem tudom.
     Durcásan karba fontam a kezem.
     - Hogy érzed magad? - nézett rám Sasuke pár pillanat múlva.
     - Kicsit fáj a fejem, de túlélem - feleltem kurtán.
     Odalépett hozzám, hűvös tenyerét a homlokomra simította.
     - Hagyj békén - tiltakoztam erőtlenül, bár vitathatatlanul jólesett az érintése.
     - Talán fel kéne menned az orvosiba, kérni egy fejfájáscsillapítót - jegyezte meg az Uchiha. A hangjában nem hallatszódott az előbbi vitánk, inkább aggódó volt.
     - Nincs szükségem rá - morogtam.
     - Biztos? - vonta föl a szemöldökét a srác és lehelletfinoman végigsimított a nyakamon lévő piros szorításnyomon.
     Megborzongtam.
     - Bi-biztos - nyögtem ki kábán. - Jól vagyok.
     - Viszza tudsz jönni órára?
     - Azt hiszem igen - bólintottam tétován.
     Kiléptünk a biciklitárolóból.
     - Sasuke, hova mész? - lepődtem meg, amikor az Uchiha nem állt meg a bioszterem ajtajánál.
     - Az igazgatóiba.
     - Ne! - suttogtam ijedten. - Nem akarom, hogy kitudódjon az eset.
     - Sakura. - A srác mélyen a szemembe nézett. - Ne félj, Sasori nem bánthat téged többé. De nem hagyom, hogy eddigi tetteit büntetés nélkül megúszza. - Megfogta a kezem és finoman az igazgatói iroda felé húzott.
     Bekopogott. Tsunade-sama titkárnője, Shizune nyitott ajtót.
     - Az igazgatónőhöz jöttünk. - Sasuke hangja udvarias, komoly.
     - Sasuke, Sakura, mi történt? - állt fel Tsunade-sama a székéből, ahogy beléptünk.
     Ő volt az egyetlen tanár az iskolában, aki tegezte a diákokat.
     - Sa-Sasori... - suttogtam. Éreztem, hogy a szememben könnyek égnek. - ...bántott.
     - Hogy mi? - döbbent meg a nő.
     - Bántott. Erőszakoskodott velem - ismételtem remegő hangon.
     - Majdnem megfojtotta. - Sasuke hangja izzott a dühtől.
     - Már vagy fél éve tart... volt, hogy tapizott... megfenyegetett... követett hazafelé... most pedig majdnem meg-megfojtott. - Elcsuklott a hangom. - Eddig nem mertem elmondani, mert... féltem. - Éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon.
     Sasuke gyengéden átölelt, de közben erősen tartott, nehogy összeessek.
     Tsunade-sama odalépett hozzánk.
     - Köszönöm, hogy elmondtátok, Sasori meg fogja kapni méltó büntetését.
     - De kérem, ne mondja el senkinek, nem szeretném, ha kitudódna - néztem könyörgően a nő szemébe.
     - Ne aggódj, nem fogja tudni senki. Édesanyádnak elmondtad már?
     - Nem - motyogtam. - De ő most nincs itthon és kb. egy hétig nem is lesz.
     - Értem - bólintott Tsunade-sama. - Sakura, ezen a héten már ne gyere iskolába, próbáld kipihenni magadat, majd én írok kikérőt. Sasuke, megtennéd, hogy Sakurával maradsz, amíg az édesanyja haza nem jön? Mert ilyenkor nem tesz jót az embereknek a magány.
     - Persze - bólintott a fiú.
     - Rendben, akkor neked is írok igazolást.
     - Köszönjük - kiléptünk az igazgatóiból.

*

/Sasuke szemszöge/

     Lassan sétáltunk Konoha utcáin. A reggeli csúcsforgalom már elmúlt, így eléggé kihalt volt a környék.
     Sakura üveges tekintettel bámult maga elé, a léptei gépiesek, erőtlenek voltak. Emberi szemnek nem tűnt volna fel, de én észrevettem, hogy egész testében reszket.
     A biztonság kedvéért lágyan átkaroltam a derekát, nehogy összeessen. Az érintésemre összerezzent, de nem szólt semmit.
     - Lehet, hogy Sakura sokkot kapott? - villant át az agyamon.
     Odaértünk a házukhoz. Sakurának annyira remegett a keze, hogy elejtette a kulcsot, így én nyitottam ki az ajtót.
     Beléptünk az előszobába.
     Sakura gépiesen bement a nappaliba, leült a kanapéra. Üveges tekintetétől összeszorult a szívem - képletesen értve.
     Leültem mellé.
     - Sakura - szólítottam meg halkan.
     Nem válaszolt, még mindig a falat nézte.
     Óvatosan megfogtam a vállát, szembefordítottam magammal.
     - Térj magadhoz! Hallod, Sakura? Válaszolj!
     Megremegett, a szemét elfutotta a könny.
     - S-sajnálom - rebegte és lehajtotta a fejét. - Félek...
     - Mitől?
     - Hogy Sasori újra próbálkozik - suttogta az Angyal.
     - Soha többé nem fog. Nem engedem! - ígértem komoly hangon. - De nem szabad összetörtnöd. Ne engedd, hogy a félelem irányítson.
     - De nem bírom elfelejteni azt az érzést, ahogy a falhoz szorít... - mormolta remegő hangon.
     Smaragdzöld szemében rettegés és bizonytalanság csillogott.
     Védelmezőn átöleltem törékeny, reszkető kis testét.
     - Sasuke... - a hangja elcsuklott.
     - Itt vagyok, ne félj... - Megnyugtatóan végigsimítottam a hátán.
     Éreztem, ahogy megborzong, a szívverése felgyorsult.
     - Akkor itt maradsz? - szipogta pár perc után és félénken a szemembe nézett.
     - Persze - nevettem, mire Sakura arcán megkönnyebbülés suhant át.
     - Köszönöm... harmadszorra - suttogta halkan.
     Elmosolyodtam.
     - Na menj, egy forró fürdő jót fog tenni. Én addig telefonálok egyet.
     - Oké - elhúzódott, felállt.
     Kiléptem a kertbe, előkaptam a mobilom és felhívtam Selenét.
     - Szia anyu, nem tudok haamenni ma éjszaka és valószínűleg még négy napig sem.
     - Rendben, vigyázz magadra - jött a válasz.
     - Persze, köszi - lenyomtam.
     Most Itachit hívtam. Gyorsan elmeséltem neki a történteket.
     - És most mit csináljak? - A hangom kétségbeesetten csengett.