Jaj de jó, hogy vége van az óráknak. Fárasztó nap volt a mai. A matek órát még valahogy túléltem, hála Narutonak, de aztán föcin, bioszon és technikán majdnem elaludtam. Az utolsó órán, törin meg Sasuke mellett ültem, úgyhogy... khm... nem nagyon tudtam figyelni.
     Felszabadultan léptem ki a suli kapuján, még az sem szomorított el, hogy az eget vékony, szürke felhők takarták.
     - Ma jön haza anyu - jutott eszembe. - De jó!
     Gondolataimba merülve mentem át az úton, már azt tervezgettem, hogy mit fogunk csinálni anyuval a hétvégén, amikor... ijedt kiáltás szakított ki a töprengéseimből.
     - Vigyázz! - jött a lázas, kétségbeesett, mégis bársonyos hang mögülem.
     Hátrafordultam.
     Sasuke kb. ötven méterre volt tőlem, gyönyörű, éjfekete szemmel bámult valahova mellém.
     És ekkor én is meghallottam...
     Egy kamion dübörgött legalább 100 km/h-val felém, és nem úgy tűnt, hogy egy szegény diáklány kedvéért hajlandó megállni.
     Ledermedve bámultam a hatalmas, rohamosan közeledő sárga fényszórókat, a pániktól képtelen voltam mozdulni.
     Már csak öt méter... négy... három...
     Hirtelen hideg, márványsima karok záródtak körém védelmezőn. Úgy éreztem, hogy a talaj eltűnik a lábam alól, én pedig csak zuhantam... zuhantam...
     Furcsa volt, hogy nem sík talajra estem.
     - Biztos az út túloldalán lévő fombon sodródom - gondoltam.
     Aztán jött a következő felismerés: aki - vagy ami - megmentett, még mindig magához ölel, saját testével védve engem.
     Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak a körülöttem tovasuhanó erdőt láttam. Ígyhát szorosan odabújtam a megmentőmhöz és azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne.
     Kívánságom rekord gyorsasággal teljesült, ugyanis kb. egy perc után leértünk a domb aljára.
     - Sakura... Sakura, jól vagy? - suttogta lázas, fojtott hangon valaki.
     A felismerés úgy csapott belém, mint egy villám.
     Elhúzódtam, hogy az Uchiha szemébe nézhessek.
     - Sasuke... - nyögtem elhalóan. - De... ez... lehetetlen...
     Szédülni kezdtem.
     - Nem... képtelenség... - suttogtam. - Ho-hogy kerülsz ide?
     A fejem zúgott.
     - Megmentettelek - nézett rám Sasuke.
     - De... legalább ötven méterre voltál tőlem... nem, ez képtelenség...
     A srác lehajtotta a fejét, remegő kezemet nézte.
     - Válaszolj! Hogy csináltad? Egy ember erre léptelen lenne... pár másodperc alatt ötven métert megtenni... mégis mi vagy te? - suttogtam kiszáradt szájjal.
     - Nem... nem mondhatom meg - motyogta, de kerülte a tekintetemet.
     - Hát jó - remegő térdekkel felálltam. - Akkor talán hagynod kellett volna, hogy az a rohadt kamion elüssön. Akkor nem kéne most magyarázkodnod!
     - Talán igen. De nem bírtam volna elviselni, ha bajod esett volna - állt fel ő is, bársonyos hangjában szomorsúság csendült.
     Egy pillanatra elgondolkoztam a szavain, de aztán bosszúsan megráztam a fejem.
     - Hát akkor én most hazamegyek - morogtam és hátra se nézve elindultam hazafelé.

*

/Sasuke szemszög/

     Kábán bámultam az Angyal távolodó alakját. Lehet, hogy hatalasmas hiba volt, de nem tudtam volna végignézni, ahogy elgázolják.
     - Hiszen szeretem - morogtam.
     Hirtelen gondolattal Sakura után eredtem.
     A juharfa ágán vártam, hogy a lány hazaérjen.
     Ideges léptekkel átvágott a kis kerten, a kulcs hevesen reszketett a kezében.
     Belépett a házba, a hátát az ajtónak vetette. Sírva csúszott le a földre.
     Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy odamenjek hozzá, átöleljem, megvigasztaljam.
     Hirtelen megcsörretn a mobilja. SMS-t kapott.
     - Sajnálom, Saku, de még legalább egy hétig nem leszek itthon. Kaját találsz a hűtőben. Puszi, Anya - állt a kijelzőn.
     Sakura nagyot sóhajtott, arcán furcsa megkönnyebbülés suhant át.
     Lassan felállt és felment a szobájába.

*

/Még mindig Sasuke szemszöge/

Aznap este...

     Már második éjszaka, hogy itt kuporgok a juharfa ágán és az alvó Sakurát figyelem.
     - Lassan már kezdem megszokni ezt a fajta programot - gondoltam.
     De az agyamban csak egyetlen kérdés motoszkált: elmondjam neki, hogy vámpír vagyok, vagy ne?
     Számba vettem a lehetőségeket:
     Ha elmondom neki, akkor végre már nem kell titkolóznom neki, szabadon használhatom a vámpíradottságaimat előtte és ő is meg fogja tudni a titkom. Viszont, ha megtudja, azzal veszélybe sodrom őt, lehet, hogy félni fog tőlem és talán el is mondhatja valakinek...
     - Áh, ez hülyeség, Sakura nem olyan - vetettem el az elmondás-dolgot.
     Ha nem mondom el neki, akkor továbbra is titkolóznom kell, csak úgy figyelhetem, ha nem tud róla és semelyik vámpírképességemet nem használhatom a közelében. Másrészről viszont így Sakura biztonságban marad.
     - Nem tudom mit csináljak - sóhajtottam bosszúsan.
     Eszembe jutottak Selene szavai: Hallgass a szívedre.
     Ez a dolog nehezebb része. Eddig, ha valami eldöntendő kérdés adódott az életemben - mármint a vámpír-létemben -, azt mindig az eszemre hagyatkozva, racionálisan, érzelmek nélkül oldottam meg.
     - Bizony, még egy több száz éves vámpír is tanulhat még. Egy embertől - somolyogtam magamban. - Azt is megtanulhatja, hogy mi a szerelem... - elmerengve néztem be a lány hálószobaablakán. Sakura békésen aludt, a hold ezüst fénnyel vonta be karcsú testét, csillogó haját.
     De nem igaz, hogy csak a külseje miatt vonzott. Nem, én az egész lényébe szerettem bele. A hangjába... az illatába... a gondolataiba... fénylő, smaragdzöld szemébe, ami félénken rámvetül, amikor azt hiszi, hogy nem veszem észre... pici szívébe, ami hevesen beledobban minden egyes mosolyomba...
     Eddig jutottam a gondolatmenetben, amikor Sakura hirtelen összerándult, zihálva kapkodta a levegőt, a keze görcsösen markolta a párnát.
     Egy pillanat alatt az ágyánál termettem, aggódva hallgattam gyors szívdobogsását.
     - Mondd el kérlek... - suttogta az Angyal, halk hangja csupa kétségbeesés.
     - Utálom a rémálmait, mert az az egyetlen hely, ahol nem tudom megvédeni - gondoltam fogcsikorgatva.
     - Nem... ez lehetetlen... Sasuke... - lehelte Sakura elhalóan, a hangja remegett.
     - Fel kell ébresztenem - villant át az agyamon.
     Gyengéden átöleltem, ajkamat egy pillanatra forró homlokára szorítottam, majd kisuhantam az ablakon.

*

/Sakura szemszöge/

     Álmodom. Azt hiszem...

     Hazafelé sétáltam, bár már sötét éjszaka volt, a környék kihaltságát csak fokozta a gyengén fujdogáló jéghideg szellő.
     - Tisztára olyan, mint egy horrorfilmben - gondoltam megborzongva.
     Hirtelen zörgés hallatszott a közeli bokorból, én meg majdnem frászt kaptam. Odapillantottam, de senkit és semmit nem láttam.
     - Mért vagyok ilyen beszari? - szidtam magam gondolatban, miközben továbbmentem.
     A kezem érthetetlen okokból reszketett, ahogy lenyomtam a kilincset.
     A nappaliban csak a kis állólámpa pislákolt, a félhomályban egy alak ült a fotelben...
     - Sasuke? - ismertem fel.
     A srác a neve hallatán felkapta a fejét, rám nézett.
     Éjfekete szeme gyötrődő, bűnbánatos volt.
     - Mi történt? - nyögtem, a torkomat a pánik szorongatta.
     Megrázta a fejét, elfordult.
     - Mondd el kérlek... - suttogtam, a hangom csupa kétségbeesés, a szívem hevesen vert. Közelebb léptem hozzá.
     - Az édesanyád többé nem jön haza. - Keserű, rideg hangja keményen csattant, ahogy visszafordult felém. Így, közelről, láttam, hogy szürke pólóját vérfoltok borítják.
     - Nem... ez lehetetlen... Sasuke... - hátratántorodtam, a térdeim reszkettek.
     Felállt, lassú léptekkel odajött hozzám.
     - Tényleg tudni akarod, hogy mi vagyok? - nézett a szemembe. - Én egy...
     Hirtelen hideg, mégis bársonyos érintést éreztem a homlokomon, ami visszarántott a valóságba.
     Zihálva, levegőért kapkodva ültem fel az ágyban.
     Egyetlen pillanatig, egyetlen szívdobbanásnyi ideid azt hittem, hogy Sasukét látom kiugrani az ablakon, de aztán bosszúsan megráztam a fejem.
     - Már képzelődöm is - sóhajtottam magamban szarkasztikusan.
     Lassan felkeltem az ágyból és lesétáltam a koynhába. Töltöttem magamnak egy kis vizet.
     Meglepődve vettem észre, hogy a folyadék lötyög a pohárban. Remegett a kezem.
     - Csodás - morogtam és gyorsan megittam a vizet, nehogy kiborítsam.
     Az óra a konyha falán hajnali fél kettőt mutatott.
     - Uh, nagyon korán van még - ásítottam. - Azt hiszem jobb, ha visszafekszem aludni.