Nem tudom. Talán kihagyhatott bennem valami. Vagy elszakadt volna az utolsó cérna? Fogalmam sincs. Teljesen elborult az agyam. Mintha hirtelen minden olyan homályossá vált volna. Nem szakított vele? – ismételtem magamban. Képtelen voltam hozzászokni a gondolathoz, miközben egyre többször villant át az agyamon egy síró lány képe.
Igen. Az a síró lány… én voltam.
„- NARUTO! – hasított a fülembe Tsunade éles hangja.
Unottan játszadoztam az egyik tincsemmel, miközben a konohai gimi egyik padját koptattam. Ekkor még hátközépig érő, rózsaszín hajam egyként omlott a vállamra, miközben néhány fürt csinosan libbent a levegőbe. A smaragdokhoz hasonlítható szempár egyszer sem pillantott hátra az utolsó pad mögött álló szőke fiúra, aki durcásan bámult a sarokba, hallgatva a tanár hosszú monológját.
- …és most már te is, Sasuke! – mutatott a nő a Naruto mellett álló személyre, majd visszanézett a másikra. – Még egy ilyen és kénytelen leszek beszélni Kakashival!
- Jól van, Nagyi, felfogtuk, csak ne mondja el harmadszorra is ugyanazt átfogalmazva, mert kezd fájni a fejem az ordításától – dünnyögte nemtörődöm arccal a szöszke.
- Nem tűröm ezt a hangnemet, fiatalember! – rivallt rá újból Tsunade. Láthatólag a „nagyi” megszólításnak hála eléggé felment benne a pumpa.
Az osztály nagy része oda se figyelt, ugyanis már megszokott volt Naruto balhézása. Helyette szinte minden másodpercben az órájukra pillantottak, reménykedve, hogy a tanár, mint mindig, most is elkiabálja az időt.
- Ez már kezd unalmas lenni – súgta Ino kedvtelenül a pad másik végéből.
Nos, igen, ez a barbi-baba külsejű lány lenne Yamanaka Ino, a legjobb barátnőm óvoda óta. Csak hárman vannak, akik már óvodától kezdve, az általánoson keresztül egészen mostanáig is az osztálytársaim: Sasuke, Naruto és ő. A szemem sarkából rápislantottam, s első sorból figyelhettem meg az izgatottan csillogó jégkristályokat. Távolról hűvösnek tűnik, különösen a fagyos, jéghez hasonlítható szemei miatt, de ha jobban megismered, tudod, hogy ez közel sincs így.
- Ezt nem csak te gondolod így – vágtam rá hasonló állapotban.
- De hallod – csillant fel a szeme, mire kíváncsian néztem rá. – Mit keres egy ilyen idiótával egy Uchiha? – tette fel a költői kérdést, s az „Uchiha” névvel már tudatta is, hogy egy ilyen barátságnak semmi értelme.
- Hogy Sasuke-kun?
- Igen! Nézz rá, annyira… nem tudom, nem az a bajkeverő típus, ellenben Naruto… - lesett hátra a válla felett.
- Ha nem tudnád, hogy Uchiha, szerintem máshogy gondolkoznál – mondtam nyugodtan.
Mellesleg velük együtt lógunk folyamat, drága! – tettem hozzá magamban.
- Nem, Sakura, nem csak a neve miatt – rázta meg a fejét és felvont szemöldökkel folytatta. – Először is rohadt gazdag, aztán eszméletlenül helyes – sorolta, megszámozva az ujjain.
- Állj, ez a kettő egyáltalán nem követeli meg, hogy ő legyen a tipikus jófiú – vágtam közbe és rákönyököltem az asztalra.
- Kitűnő tanuló! – érvelt tovább, de kicsit hangosabbra sikerült, mint akarta.
Ijedten pillantottunk Tsunadere, aki szerencsénkre ránk se hederített, ugyanis még mindig lefoglalta a két sráccal való üvöltözés. Megkönnyebbülten fordultunk vissza.
- Lehet, hogy kitűnő tanuló, de attól még megvan benne a „rossz fiú”. Volt már jó pár balhéja, csak éppen ő nem a sulis csínyekkel égeti magát, mint Naruto… kicsit durvább – bizonygattam és elgondolkodtam a mondandómon.
- Még így is kilométerek vannak köztük. Ő egy Uchiha, Naruto meg…
- Már megint – sóhajtottam.
- Mit „már megint”?
- Megint azzal jössz, hogy „mert, hogy ő egy Uchiha”… nem láttad még a bátyját?
- Itachit?
- Igen. Annak ellenére, hogy már van tizennyolc, szarik letenni a jogsit, iszik, mint állat és így vezet. A verekedéseiről ne is beszéljünk… - soroltam halkan, mintha egy teljesen hétköznapi dologról lenne szó.
- Ne máár, pedig olyan édesnek tűnt! – siránkozott, ezúttal már feltűnően hangosan.
- ELÉG! INO! – kiabálta Tsunade és ránk mutatott, de le nem vette a szemét Sasukeről. – Helyet cserélsz Sasukevel! Most!
A fiú neve hallatán megrándultam és az arcom vörösre váltott, miközben a szőkeség ijedtében majdnem felsikított és sápadtan pillantott Narutora.
- Nem, nem, nem! Nem vagyok hajlandó Naruto mellé ülni, Tsunade-sama, kérem, csak ezt az egyet ne! – könyörgött, de esélytelen.
- Pedig azt fogod tenni! Na, mozgás! Te is, Sasuke! – mondta végül ellentmondást nem tűrő hangon és célba vette a tanári asztalt.
Ino olyan képpel vetette át a vállán a táskáját, mint aki most készül meghalni.
- Sakura, szoríts, hogy túléljem! – Ezek voltak a „búcsúszavai” és elindult az utolsó padba, párhuzamosan Sasukevel, aki kifejezéstelen arccal ült le a mellettem lévő helyre.
De én szinte meg se hallottam. Ez… biztos csak egy álom. Sasuke. AZ a Sasuke. MELLETEM fog ülni innentől kezdve az egész évben! – A szívem hevesen vert, miközben úgy szorítottam a tollam, mintha darabokra akarnám törni. Amikor Narutoval lógok és Ő is ott van, az teljesen más, mint amikor itt van közvetlenül mellettem… és nincs itt senki… és…
Úristen, Sakura, szedd már össze magad, össze-vissza beszélsz már megint! – mondogattam, mire azon kaptam magam, hogy már teljes sebességgel pörgetem mindenfelé a tollat.
Az viszont egy pillanatra se tűnt fel, hogy Sasuke mélyfekete szembogarai hosszan végigsiklanak rajtam, megakadnak zavarodott tekintetemen, telt arcomon, élénk tincseimen... majd furcsállva pihennek meg hevesen mozgó ujjaimon.
- Sakura – szólított nyugodt, semmitmondó hangján.
Megrezzentem, majd kedvesen mosolyogva fordultam felé.
- Igen? – kérdeztem eltúlzott örömmel.
Francba, ne szúrd már el pont itt!
- A füzeted – biccentett az említett tárgy felé, de nem nézett rá, továbbra is az arcomat fürkészte.
Értetlenül viszonoztam a tekintetét, majd leemeltem a kezem a padról, s azzal szembesültem, hogy összefirkáltam egy fél oldalt, mint egy kisbaba. Teljesen megmerevedtem és döbbenten pislogtam a görbe vonalakra, miközben egy kíncsepp gördült le a fejemen.
- Ö… én…! Upsz.
Akkoriban tizenöt éves voltam, elsős gimnazista. Mint ahogy már mondtam, Sasuke, Naruto és Ino volt az a három személy, akiket igazán ismertem. Persze, szereztem új barátokat is a suliban… Temari és TenTen nagyon jó barátnők. Na meg ott van Hinata, aki ugyan eleinte elég furcsának tűnt, de nagyon megértő és mindig kiáll a barátaiért, én pedig pont ezt szeretem egy emberben. Shikamarut és Sait Tema és Ino kapcsán ismerhettem meg és még most is kicsit homályos a kép, de ők is csatlakoztak a társasághoz… és így született meg a kis különc csapat, akik mindig mindenhova együtt mennek, még így is, hogy nem minden tagja van oda a másikért, mint például Ino és Naruto…
Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amik azóta megváltoztak. Sasuke lelépett, Temari egyetemre ment, Shikamaru kicsivel később szintúgy. Úgy is mondhatnám, hogy ezzel szétesett a csapat. Még mindig barátok vagyunk, de így már mégsem az igazi… mégsem olyan, mint régen.
De akkor még csak eszembe se jutott, hogy ez megtörténhet. Azt hittem, örökre így marad. Ch, én naiv…
- Oké – bíztattam magam, amikor végignéztem az előttem heverő kisebb kémiai szertáron.
Nos, igen, újabb, átlagos kísérlet kémián… ezúttal Sasukevel párban. Próbáltam nem megszemlélni még huszonötször, hogy mennyire édes a srác ebben a fehér köpenyben, amit – sajnos – kötelező hordani az ilyen órákon. Ezt viszont eléggé megnehezítette, hogy vele EGYÜTT kell dolgoznom. Nem hinném, hogy sikerült felfognom, amit magyarázott, ugyanis az agyam valahogy nem akarta befogadni a tanulás gondolatát, inkább az Uchihára koncentrált.
- Menni fog? – zökkentett ki unott, mégis édesen csengő hangja.
- Nem ígérem, hogy nem okozok még egy katasztrófát a világnak – motyogtam és bizonytalanul vettem kézbe az egyik lombikot. – Akkor ezt ebbe öntjük, hozzáadjuk ezt, ez pedig…
- Ne..! – kiáltott rám, de már késő volt.
Egy apró robbanás hallatszott a kreálmányom felől – kábé, mint a filmekben - miközben a feketehajú rám vetette magát, így kéz a kézben terültünk el a földön. Ennek több előnye is volt, például nem ért minket a robbanás ereje, emellett maga Uchiha Sasuke feküdt rajtam… a padlón.
- Mi ez már megint!? – kiáltotta Tsunade idegesen.
Nem nagyon figyeltem fel a tanár hangjára, ugyanis lefoglalt, hogy ne piruljak olyan vörösre, mint egy rák. Eközben Sasuke lassan felém emelkedett, pár hosszú másodpercig töprengve vizslatott, majd, mint aki feleszmélt, enyhe pírok kíséretében feltápászkodott.
- Anyám, te rosszabb vagy, mint Naruto – jegyezte meg a maga fensőbbséges hangján, de hátat fordított, hogy a képét véletlenül se lássam.
Hitetlenkedve követtem a példáját, miközben próbáltam lenyugtatni magam.
- Először is ne vegyél egy kalap alá vele – kezdtem visszafojtott ingerültséggel. – Másodszor is, ha te annyira értesz hozzá, csinálhattad volna te is! Hisz egy párban vagyunk, nem? – vágtam vissza gúnyosan.
- Milyen nagy lett a szád hirtelen – állapította meg továbbra is nyugodtan.
- Talán megsértettem volna a mi kedvenc ego-bajnokunkat? – mosolyogtam szórakozottan.
Az osztály többi része csak döbbenten figyelte az előadást, Tsunade pedig türelmetlenül karba tette a kezét.
- Te tényleg idegesítő vagy – mondta végül és láthatólag lezártnak tekintette a témát.
Elvigyorodtam, s néhány pír tűnt fel a szemem alatt. Nem is vártam mást tőle.
- Elég már a színházból! – szólt közbe Tsunade egy fokozatosan feltörő dühroham előtt. – SAKURA! – ordította, melynek hatására egy kíncsepp csúszott le a fejemen, mire egy egész kis takarító-felszerelést nyomott a képembe. – Takarítás. Most.
- Igenis – dünnyögtem duzzogva.
Na jó, talán mégis változtam valamennyit. Még mindig álmodozó, de nagyszájú, kötekedő csaj vagyok, viszont egészen máshogy. Várjunk, ez a két mondat üti egymást. Igenis változtam! Vagy csak kicsit visszafogottabban, de ugyanolyan vagyok, mint ezelőtt? Fogalmam sincs.
Amint az utolsó millimétert is kristálytisztára varázsoltam és végre elszabadultam Tsunadetől, azzal szembesültem, hogy Ino karon ragad és berángat a lány WC-be.
- Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten a kémián történtekre utalva, s az arca azt sugallta, hogy részletes magyarázatot követel.
- Nem kéne megvárni a többieket a faggatással? – próbálkoztam kiskaput keresni, kevés sikerrel.
- Persze, akkor meg azért nem válaszolnál, mert ott van Sasuke! Beszélj már! – unszolt, én pedig megadóan sóhajtottam.
- Jó, győztél! Azt hiszem, a „tetszik” túl enyhe volt – mondtam halkan.
Nem kellett volna elmondanom, ugyanis drága barátnőm egyből felsikoltott, mire én riadtan fogtam be a száját.
- Csönd már, te idióta, még valaki meghallja!
- Kérlek, ebben a gimiben már megszokottak az őrült sikolyok – legyintett kicsivel halkabban. – De én megmondtam! Már az első napon úgy néztél rá, mint aki teljesen belehabarodott! – ujjongott elégedetten.
- De ha bárkinek elmondod…!
- Jól van, nyugi, tartom a szám – kacsintott.
Savanyúan húztam el a szám, ugyanis nem épp Ino a legmegbízhatóbb ember az ilyen esetben. De most már mindegy, végül is előbb utóbb úgyis megtudta volna, nem? Amíg nem jut Sasuke fülébe a dolog, addig no problem.
És innentől kezdve szinte teljességében így teltek a hétköznapjaim. A szokásos dolgok a csapattal: dumák, bulik, baromságok, némi tanulás… mert ha kitűnő tanuló az ember – leszámítva a tesit és a kémia gyakorlati részét – akkor arra is muszáj időt szakítani. Szinte látom magam előtt az egész társaság röhögő képét, ahogy egymásba karolva beállunk a fényképezőgép elé és belevigyorgunk a kamerába... ahogy az asztal alá isszuk magunkat egy-egy parti alatt, ahogy a folyosó falát támasztva beszéljük ki az épp fontosnak vagy akár jelentéktelennek tűnő témát. De ami a legtöbb időmet elvette, az Uchiha Sasukevel való kötözködés, piszkálódás, de nagyobbrészt kedveskedés és a róla való álmodozás volt.
Az első év a gimiben olyan gyorsan eltelt, hogy pislogni sem volt időm. Talán ezalatt az egy év alatt éreztem magam a második legjobban. Igen, csak MÁSODIK legjobban, ugyanis a legeslegjobb csak az után következett.
Azt az évet pedig Kakashi meghívása készítette elő arra a bizonyos egyhetes nyaralásra, arra a bizonyos helyre. Gondolom, nem mondok újat, ha azt mondom, hogy elmentem. Ugyanolyan gyorsan teltek a napok, mint az azelőtt, egészen a fesztiválig… akkor kezdődött az egész.
Tisztán emlékszem minden apró részletre. Egy nagyon rövid, mélyfekete szoknyát viseltem, alatta egy szakadt fazonú necc harisnyát. Ehhez szintén fekete, rövid ujjú, kerek nyakú fölsőt húztam, amit feltűnő, vörös színben pompázó minta díszített. A körmeim a pólóhoz illően pirosra festettem, a hajam pedig szokásosan hullott a hátamra, miközben néhány tincs kiszökött a fülem mögül.
Sasukén egy hosszú, fekete nadrág virított, ehhez pedig egy ugyanolyan színű, rövid ujjú ing párosult. A felsője alól néhány fénylő lánc lógott a lába mellé, kezei pedig mint mindig, most is a zsebében pihentek. Naruto szintén hosszú farmert húzott, hozzá egy egyszerű, sötét pólót, amit igazán feldobtak a szinte már világító, szőke fürtjei.
Nos igen, Sasuke még most is ilyen, de úgy összességében akkor éltük a fekete korszakunk.
Már este volt, s a boltok, standok, bárok és klubok fényei töltötték be a partot. Mi az utcán dülöngéltünk. Igen, jól olvasod. Na jó, talán csak én. Örüljetek: dülöngéltem, a két sráccal az oldalamon. A kezemben egy vodkás pohárral, amiben már alig volt valami, de a frissen beletett jégkockák még csak akkor kezdtek el olvadni. Pedig azt azért nem lehetett mondani, hogy nem volt meleg. Maradjunk annyiban, hogy gyorsan iszok.
Oké, nincs mit titkolni: totál részeg voltam. Ezt bizonyítja az is, hogy fél kézzel átkaroltam a hasonló állapotban lévő Naruto nyakát, csak hogy ne tanyáljak el az első lépés után. Sasuke úgy egy méterre sétált tőlünk, mint az egyetlen józan képviselőnk… és az egyetlen, aki el tudta hitetni, hogy már van tizennyolc. Ami a legdurvább, hogy csak kicsivel ivott kevesebbet, mint én, de mégse sikerült berúgnia.
- Srácok, ott van még egy! – kiáltottam nevetve, amikor megláttam egy újabb bárt, majd ösztönösen lehúztam a maradék vodkám.
- Irány oda! – vigyorgott a szöszke.
Sasuke azonban már kezdett aggódni, mint mindig ilyenkor.
- Szerintem ennyi bőven elég volt nektek.
- Ugyan már, Sasuke-kun! – Szó nélkül otthagytam a másikat és átbillentem az ő oldalára, belekapaszkodva a kezébe. – Ez lesz az utolsó, eskü! – nyávogtam kismacskaképpel.
- Igen, Sasuke, ne legyél már ilyen feszült! – segített rá Naruto továbbra is szélesen vigyorogva és átkarolta barátját. – Engedj már fel egy kicsit!
- Naruto jól mondja! Sokkal durvábbakat szoktál te csinálni, ne már, hogy egy kis pia miatt bukj ki! – helyeseltem.
- Az én vagyok, nem ti – vágta rá nyugodtan és lekaparta magáról a fiút, míg én, cseppet sem zavartatva magam, lógtam rajta tovább. – Nincs kedvem nézni, ahogy végighányjátok az utat még a tűzijáték előtt – mondta, tekintetét a velem ellenkező irányba vonva.
- Na, Sasuke-kun, csak az én kedvemért – unszoltam, bevetve a pajkosan ragyogó smaragd szempárt. – Nekem és Narutonak még nem adják ki!
„És nélküled amúgy se az igazi” – tettem hozzá magamban.
Láttam, ahogy egy másodpercre rám pillant, majd enyhe pírok kíséretében újból elfordul.
- Az utolsó.
- Kjíí, köszii! – ujjongtam, mint egy kisgyerek.
- De te maximum egy pohárral kapsz – jelentette ki unottan és elindult a bár felé.
- Mész a francba – szóltam utána már cseppet sem ujjongva, de ugyanolyan mosollyal a képemen, mint az a bizonyos kémiai dolog után.
Erre már csak egy „ch” volt a válasz és egy elégedett mosoly. Valószínűen pont erre a reakcióra számított.
Megvártam, amíg Naruto feltápászkodik, majd minden tehetségemet összeszedve megpróbáltam nem eldőlni, amíg beértünk a bárba. Ahogy közeledtünk felé, lassan, de biztosan kezdte átjárni a fejem a hangosan üvöltő zene. A „Lovers Dancing” remixje az Innerpartysystemtől. Nem az fajta, amit szabadidőmben szívesen előveszek, de tipikus olyan szám, ami az ilyen klubokhoz illik. Ez még az eleje…
Lehunytam a szemem, s minél hangosabban szökött a fülembe a dallam, annál jobban átéltem minden mozzanatát.
- Hé, Sakura-chan, azért ki ne dőlj nekem idő előtt – gúnyolódott mögöttem Naruto.
- Még hogy kidőlni, ne röhögtess – vágtam rá egyből szórakozottan, mire, mintha csak említeni kellett volna, szó szerint megbotlottam a saját lábamban.
A pohár hirtelen kicsusszant az ujjaim közül, s egyből a föld felé vette az irányt, velem egyetemben. Az utolsó pillanatban Sasuke erős karjai állítottak meg, miközben a pohár több száz apró szilánkra tört.
Meglepetten pislogtam a fiú széles mellkasába a bejárat közepén. Tétovázva pillantottam bele éjfekete szemeibe, ami rejtett aggodalmat sugallt.
- K-kösz – motyogtam.
- „Ne röhögtesselek?” Akkor ez mi volt – vigyorgott megint a szöszke, aki épp most állt meg mellettünk.
- Pofád lapos – rivalltam rá, olyan gyorsan kaptam felé a fejem, hogy a hajam egy másodpercre fellibbent a levegőbe.
Ennek ellenére továbbra is Sasuke karjai zárultak körém, miközben az részegség adta pírok keveredtek a zavartság miatt keletkezettekkel. Ezt látván Naruto automatikusan elröhögte magát, én pedig legszívesebben bevágtam volna neki egyet, de még az alkohol hatása alatt is volt bennem valami, ami azt súgta, hogy inkább maradjak.
Ide már szinte tökéletesen hallatszott a zene, s bár még kicsit tompán, de hallottam a szöveget.
„Now they can tell our hearts are heavy...” – forgott az agyamban ez az egy röpke sor. Úgy meredtem magam elé, mint aki néz, de nem lát. Mint aki teljesen… elkábult. „Most mondhatják, hogy a szívünk nehéz…” – fordítottam le magamban. A szívünk nehéz… - ismételtem meg és lassan újra Sasuke felé fordultam.
Mintha… lenne valami ebben a sorban – töprengtem, miközben halványan, de megjelent előttem néhány régi kép azóta, amióta először megláttam az Uchihát. Az arca most… annyira…
Nem tudtam végiggondolni. Az egyik keze maga mellé hullott, a másik pedig lejjebb csúszott és a derekamnál fogva húzott a bárba.
- Hé, Sasuke-kun! – visítottam nevetve, de a következő pillanatban már a csapos előtt találtam magam.
- Három két decis párolt abszintet – lehelte a pultos nőnek bársonyos hangján, féloldalas mosollyal.
Ez volt a mázlija: hogy az nő volt, ugyanis habozás nélkül nyúlt a poharakért. Nem lehet nehéz úgy piát szerezni, hogy egy mosollyal a hatásod alá vonhatsz minden szembe jövő embert.
- Abszint? – néztem rá játékosan, és átkaroltam.
Ne nézzetek így rám, tök részeg voltam, azt se tudtam, mit csinálok.
- Valami problémád van vele? – vonta fel a szemöldökét.
- Nekem ugyan nem. Ellenben te – kezdtem nyomatékosítva az előbbi szócskát – előbb még azon voltál fennakadva, hogy ha még többet iszunk, „végighányjuk az utat” – idéztem, amire emlékeztem. – Az abszint viszont nem sorolható a gyenge piák közé.
- Biztos rájött, hogy ez elkerülhetetlen tényező, vagy csak ő is be akar rúgni végre? – szólalt meg Naruto is.
- Ch, ha akarnék se tudnék olyan szinten bebaszni, mint ti ketten – vigyorodott el végre ő is, mire hangosan felkacagtam.
- Persze, mert a te Uchiha-fejed ellenáll az alkoholnak.
- Itt van, amit kértek – tolta elénk a piát a nő és hosszan vizslatta Sasuket, aki rá se hederítve elvette a maga adagját.
Naruto és én követtük a példáját: megragadtuk a poharat és egy húzásra eltüntettük a tartalma felét. Erősen csaptam a pultra az italt, ellenben Naruto megrezzent, s alig nyelte le az abszintot, amikor leokádta a padlót.
Undorodva húztam el a fejem a sráctól.
- Basszus, Naruto, legalább ne ide!
- Mindjárt jövök – nyögte, s kezét a szájára téve kezdett rohanni a WC felé.
- Én megmondtam – sóhajtott halálos nyugalomban Sasuke és újra belekortyolt a piába.
- Ne olyan gyorsan! ÉN még nem dobtam ki a taccsot! – vágtam vissza, majd elengedtem és a pultra könyökölve húztam le a maradékot.
- Ha így megy tovább, ez hamar megváltozik – jegyezte meg végigmérve az immáron üres poharam.
- Csak szeretnéd! – vetettem oda kihívóan mosolyogva.
- Fogadunk? – Nézett rám, bevetve azt az ellenállhatatlan mosolyt.
- Naná! – Azonban ő már nem tudott válaszolni.
Hirtelen egy tompa zaj szakította meg a beszélgetést kintről, s a bejáraton keresztül narancsos fény áradt a terembe. A tűzijáték!
- Basszus, máris elkezdődött!? – kaptam az ajtó felé a fejem.
- És megint kinek volt igaza? – forgatta a szemeit a srác.
- Ne pofázz, inkább gyere! – Felpattantam és mit sem törődve vele kifelé vettem az irányt.
- De Naruto… - kezdte volna, de addigra már annyira se figyeltem, mint azelőtt.
A csapos orra elé dobta a kézbe eső bankjegyet és utánam futott.
- Ha látja az előbbi szőke srácot, mondja meg, hogy kint vagyunk! – szólt még hátra és már ott sem volt.
Izgatottan fúrtam át magam a tömegen, s amint kiléptem a bárból, megálltam, és úgy mosolyogtam az égre, mint egy kisgyerek. Mindig is imádtam a tűzijátékot, és az akkori állapotomban nem érdekelt, hogy mint gondolnak rólam másik, amikor újból elindultam és átpréseltem magam az emberek közt. Meleg volt, s ez a piának hála még melegebbnek hatott. Az viszont fel se tűnt, hogy legördül az arcomon egy izzadtságcsepp. Nevetve váltam ki a tömegből, körülbelül, mint egy őrült, s tovább futottam, egészen a sziklákig.
Amikor odaértem lassabbra vettem a lépteim, miközben lerántottam és kézbe vettem a cipőm. Ezalatt néha megingott az egyensúlyom, de mázlimra esés nélkül megúsztam. A szembeszél kellemesen kapott a hajamba, s a tenger illata még most is megbabonázott. Valójában tilos ilyen közel menni a vízhez ilyen helyen, de végül is kit érdekel? Egy akkor full részeg kiscsajt, aki alig állt a lábán, biztos nem.
Szórakozottan levetettem magam a sziklák legszélére, úgy, hogy a lehető legközelebb legyek a hullámokhoz, majd magam mellé tettem a cipőket. A lábam izgatottan belenyújtottam a hűvös vízbe, ami a szél miatt néha gyöngéden csiklandozta a talpam. Ennek hatására akaratlanul is halkan felkuncogtam, végül az égre emeltem a tekintetem. A tűzijáték egyszer rózsaszínes, egyszer kékes fényfoltjai tükröződtek a szememben.
Újabb léptek közeledtek, de én továbbra is csak a tűzijátékot figyeltem. Hallottam, ahogy egyre lassul, végül már szinte némán megáll és leül mellém.
- Veszélyes itt lógatni a lábad részegen – szólalt meg lágyan.
- Akkor mért ültél le mellém? El is rángathatnál – mondtam kedvesebben, mint hittem, de most se néztem rá.
Nem válaszolt. De nem is vártam.
- Innen lehet a legjobban látni a tűzijátékot – mormolta a maga bársonyos hangján.
Meglepetten pillantottam rá, de ő csak elmélyedve vizslatta az eget. Valahogy most annyira… más volt. Olyan… sebezhető… vagy nem is tudom. Az biztos, hogy sokkal törékenyebbnek tűnt, mint szokott. Már nem volt az az elérhetetlen, távoli Uchiha Sasuke.
- Régen – kezdte, mire én továbbra is döbbenten fürkésztem a tekintetét -, amikor még a szüleim éltek, sokszor lejöttünk ide Itachival. Ez volt a mi… titkos helyünk. – Az utóbbi két szónál a szája szomorkás mosolyra görbült, s alig hallhatóan felnevetett. – Nem gondoltam volna, hogy mások is ismerik.
Ahogy rám emelte a sötéten ragyogó gyémántokat, teljesen... elgyengültem. Azt hiszem, így kell fogalmaznom. Szinte éreztem, hogy a gondolataim között keresgél, és amikor ezt csinálja, mindig ledermedek. Sose tudtam, hogy képes valaki ilyenre.
Mellesleg a hely… hát igen. Nem mondhatni eldugottnak… de ide soha nem jár senki, s nem hallatszik le az emberek zaja. Nyugodt, csendes és gyönyörű. A víz közelsége, s a végtelennek tűnő ég elvarázsolja azt, aki ide lejön. A sziklák egy része nedves az ide felcsapkodó hullámoktól, s ki tudja, miért, de kellemes hűs árad belőlük. Ami még plusz pont, hogy a legforróbb napokban is enyhe szellő kavarja fel a levegőt.
Még a hét elején találtam rá, amikor nem volt velem se Ő, se Naruto.
- Akkor viszont… miért pont itt kerestél? – elmélkedtem, de még mindig nem vettem le róla a szemem.
Vállat vont.
- Megérzés. – A válasz rövid volt, mégis sokat mondó.
Elmosolyodtam. Nem is számítottam többre… - Ez futott át az agyamon, miközben egymást próbáltuk megfejteni. Nekem nem jött össze… Sasuke nagyon jó abban, hogy elrejtse az érzelmeit, a gondolatait… Én viszont egy nyitott könyv vagyok. Bár az arca egyszer sem rándult meg, tudtam, hogy már rég leolvasta a lényeget.
„Itt az idő!” – súgta egy apró hang az agyamban. Én pedig, ha úgy vesszük, pont erre a hangra vártam. A felemeltem a kezem, a lábamat pedig lassan felhúztam a talajra, hogy közelebb érhessek hozzá, de nem úgy sikerült, ahogy akartam: a nedves kőnek hála megcsúsztam, s egy pillanat alatt a tenger felett találtam magam.
- Sakura! – kiáltotta kétségbeesetten, de már elkésett.
Tehetetlenül zuhantam a vízbe.
Egy csobbanás, aminek az okozója valószínűen én voltam, s rá alig egy másodpercre még egy. Bár kicsit értelmesebben kezdtem gondolkozni, még mindig részeg voltam, s a nagy hévben azt se tudtam, hogy kell úszni. Nem kapálóztam, csak bambultam felfelé, miközben egy-egy apró buborék szállt a víz felszíne felé. A következő pillanatban egy sötét alak közelített felém.
Utánam ugrott?
Nem reagáltam, hagytam, hogy egyre mélyebbre sodródjak… s azt is, hogy körém fonja erős karjait. A tenyerével megtámasztotta a fejem és átvetette a vállán, majd a lehető leggyorsabban indult visszafelé. A szemhéjam már egyre összébb húzódott, s minden teljesen elhomályosodott. Az egyetlen, amit tudtam, az az volt, hogy biztonságban vagyok. Miért? Mert Ő velem van.
Újabb csobbanás.
Amint levegőhöz jutottam szakadatlan köhögésbe kezdtem, miközben milliónyi vízcsepp vetődött a sziklákra. Alig telt el egy másodperc, amikor Sasuke egyik keze a hátamhoz, másik a lábamhoz nyúlt és sietve a karjaiba kapott, mindezt úgy, mintha pehelykönnyű lennék. A köhögés egyből abbamaradt és értetlenül kerestem a magyarázatot arra, hogy miért kerültem a levegőbe, de addigra a srác már felrohant a kőre.
Minden olyan gyorsan történt, alig tudtam követni az eseményeket, és amikor végre elkönyveltem magamban a tényeket, jött a következő. Még mindig hevesen vettem a levegőt, amikor megállt. Megszorítottam átázott pólóját, mire először csak meglepetten pislogtam, majd lassan rá emeltem a smaragdokat.
Minden pillanatban magamon éreztem egy-egy vízcseppet, amik víz áztatta tincsein csordultak végig. A szeme most is sötét volt, de ezúttal nem vonta el, amikor belé véstem az enyém. Újabb vízcsepp érte az arcom, de nem törődtem vele. Minek is, hisz én is csurom víz voltam. Csak néztem és erősen vizslattam minden egyes mozzanatát. De a teste merev volt, s ha nem pihent volna a kezem a szívén, nem tudtam volna eldönteni, hogy él-e vagy sem. Olyan volt…
…mint egy szobor. Szinte csábított, hogy érintsem meg, hogy megtudjam, valódi-e. Én képtelen voltam ellenállni ennek a csábításnak: kinyújtott ujjaim porcelánszerű állához emeltem. Egy pillanatra megdermedtem, majd kíváncsian érintettem meg hűvös bőrét. Az ajka kicsit elnyílt, s éreztem, ahogy megrezzen, mire a karom visszahullott magam mellé.
Elmélyedve fürkésztük egymást. Mindkettőnk tudta, mit akar, azt is, hogy itt a lehetőség, de egy kérdés még most sem engedte, hogy tegye, amit a szívem kíván: hogy reagálna Naruto, ha megtudná?
Amint felpattant ez a fejembe, elvontam a tekintetem, és szomorkásan pislantottam a tengerre, ami tükrözte a tűzijáték váltakozó fényeit. Hallottam, ahogy még megejt egy halk, lemondó sóhajt, majd végül lehunyta a szemét és lehajolt, hogy lábra állíthasson.
- És megint nekem volt igazam – mormolta fensőbbségesen, de a hangja apró csalódottságtól csengett.
Erre megrándultam, majd kiegyenesedtem és a mellem alatt összefontam a karom.
- Nem kérte senki, hogy ugorj utánam – vágtam vissza, de nem néztem a szemébe.
- Ch… mert én annyira vízbe akartam vetni magam.
- Háát, megtetted – kacsintottam szórakozottan.
Erre már csak valami érthetetlen morgás volt a válasz, mire felnevettem.
- Ó, csak nem zavarban van, „Uchiha úr”? – gúnyolódtam lehunyt szemmel.
- Az istenért, Sakura!
Nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek: gondolkozás nélkül keze közé fogta az arcom és egy erős csókkal fojtotta belém a szót. A szemeim egyből felpattantak, s az agyam mintha leállt volna. Belebizseregtem az érintésébe, s abba, ahogy vizes fürtjei a bőrömet érik. Nem volt gyöngéd, de nem is túl durva. Inkább éhes, mint amikor egy állattól megvonják az ételt majd ráuszítják egy másikra. Ez pedig… már szinte elviselhetetlenül tetszett.
Visszahunytam a szemem, hogy még jobban érezhessem, majd vonakodva a hátába fúrtam ujjaim és mélyítettem a csókot. A karja a derekamra csúszott, miközben tűzijáték narancsos fénye újra megvilágított minket. Nem tudom, mióta vágytam már erre a pillanatra, de nem is érdekelt. Legalább annyira kívántam, mint ő engem.
Újabb léptek közeledtek, de nem törődtem vele se én, se Sasuke.
- Hé, ti ketten! Hogy gondoltátok, hogy nélkülem eljö...! – Megtorpant.
Naruto kiáltása kilométerekre is elhallatszhatott, talán csak kettőnkig nem ért el. Ellenben a szőke mindent látott. Tengerkék szemei lassan nyíltak tágra, s egyáltalán nem volt már kedve futni. A hirtelen jött szél teljes erőből kapott a hajába, de ő meg se rezzent. Csak állt, s nézte a Sasuke és én alkotta párost. Nem volt meglepett. Sőt, legbelül már régóta számított erre, csak nem akarta elfogadni. De most már kénytelen lesz…
Tekintete ezúttal mérhetetlen szomorúságot sugárzott, majd a földet kezdte pásztázni, miközben szája bánatos mosolyra húzódott.
Igen. „A szívünk nehéz…” – futott át újra az agyamon. Barátság vagy szerelem? Melyiket választanád? – A filmekben sokkal könnyebbnek tűnik ez a kérdés, s a végén a hősnő mindkettőt megtarthatja. De ez a valóságban is így van? Számomra ez egyelőre megválaszolatlan maradt.”
Innentől kezdve az életem álommá változott. Csakhogy minden álomnak van befejezése… ennek azonban csak egy kérdőjel került a végére. Amikor eltűnt és nem tudtam elérni, kikészültem. Az elején nem tudtam aludni. Nem egyszer rohantam fel Narutohoz menedéket keresve. Akkor úgy gondoltam: barátság. Mindenképpen e mellett kell döntenem, ha válaszútra kerülök. „Valódi szerelem nincs a világon.” – Ezt hajtogattam nap mint nap. Levágattam a hajamat, mert emlékeztetett rá. Még általánosban növesztettem meg, csak azért, mert úgy hallottam, a hosszú hajú lányokat szereti. Azt hittem, ha levágom, azzal megszakíthatom ezt a köteléket, vagy nem is tudom.
Végül valamivel jobb lett. Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet töprengtem „rajta”. Amikor mégis eszembe jutott, nem volt annyira fájdalmas, mint előtte.
De amikor idejöttünk, mintha fokozatosan felszakítottak volna minden sebet, amit ő okozott nekem. És amikor eljött hozzám, átfutott az agyamon: „Talán mégis létezik igazi szerelem?” – Boldog voltam. Biztos voltam benne, hogy igen. Még most is biztos vagyok benne, hogy szeretem. Viszont… ez a lány – kezdtem, s Karinra vontam a tekintetem – arra az énemre emlékeztet, aki akkor voltam, amikor elhagyott.
Egyszerűen képtelen vagyok elhinni… képtelen vagyok elhinni, hogy ezek után képes lett volna ugyanezt újra eljátszani. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
