Félelem apró szikrái pattannak a szívedbe, mikor fegyvert szegez rád valaki. Megremegsz. Érzed, lábaid elgyengülnek. Elfutnál, mégsem tudsz. Valami visszatart, és az a hirtelen felszínre törő bátorságod. Átélted már ezt a pillanatot? Nem? Nos, én igen. Életem majdhogynem tökéletes volt, hisz luxus életkörülmények közt nevelkedtem. Apám az Egyesült Államok elnöke volt, így ami csak a számat elhagyta, azt megkaptam. De én nem erre vágytam. Túl sok volt ez egyszerre. Soha, soha nem kértem, hogy én így éljek. A régi, szokványos életemet is szerettem. Mit tehettem volna? Nem voltam fontos ember, csak egy jelentéktelen lány. Vagyis nem… az elnök lánya voltam, aki mindig mindenhova kísérettel járt. 5 éves koromban kezdődött a rémisztő terror. Jó, akkor még kicsi voltam, ez tény. Viszont 14 évesen egy rakás elmebeteg hülyével járkálni? Nagyon ciki! Ki akartam törni a cellámból, és futni. El, messzire… Ez kicsit se sikerült. A fél világ engem keresett, nem bujkálhattam sokáig. Megtaláltak, és visszavittek. Utána minden második gondolatom ez volt : Futnom kell! Szánalmasnak éreztem magam. Minden percem nyomorúságosan telt. Soha egy kedves szó, soha egy normális nézés. Egyszerűen megvetettek, haragudtak rám, mert nem kértem a „csodálatos” életből. Akkor mégis miért? Miért tartottak ott? Miért nem hagytak futni? Hogy végre megtaláljam magam… Miért akarták látni a szenvedésemet? Lehet, bele se gondoltak, milyen lehet. Meg sem próbálták átélni a helyzetemet. Egy ember volt csak. Tartottam attól, hogy ha ő segít, rá nagyobb büntetés vár, mint rám. Őt viszont nem izgatta. Segíteni akart, minden áron. Hogy miért? Nem tudom. Hiába faggattam, soha nem mondta el. Beadtam a derekamat. Hagytam, hogy megpróbálja. Hagytam, hogy segítsen. Hiba volt. Valaki megtudta, hogy mit terveztünk, és elárulta apámnak. Engem egy szobába zártak rengeteg testőrrel, Sait megölték. Fájdalmamat akkor már semmi, és senki nem súlyosbíthatta. Összetörtem, és azt hittem, végleg. Ekkor lettem más. Nem voltam többé előkelő kis gyáva féreg, aki menekülni akar a sorsa elől. Mérhetetlenül hideg, komor tekintettel álltam az élet rossz oldala felé, és az valahogy megenyhült… Abban reménykedtem, olyan simán enged át a láthatatlan kapun, ami a jobb oldalra vezet, ahogy még senkit. Nos igen, ebben is tévedtem. Hazug emberré változtatott, ahelyett, hogy normális halandót csinált volna belőlem. És örültem neki! Az Elnök Imádnivaló Lánya szerepet úgy játszottam, mint még soha. Kedves, előkelő, modoros, illemtudó voltam a nagytömeg, apám és anyám, valamint a testőrök előtt. Este viszont kitomboltam magam. Ki gondolta volna egy ilyen imádnivaló lányról, hogy újra szökéssel fog próbálkozni? Senki. Épp ezért, mikor már mindenki aludt, egy kötél segítségével lemásztam az erkélyről. A város legjobb, legdurvább és legmenőbb bulijaiban vettem részt. Híres voltam már nem csak Elnök Lánya néven, de a Kis Vadóc címet is megkaptam. Idegesítően naiv énem eltűnt, helyette megjött a nem törődő, flegma stílus. Elkezdődött az életem, és csak 18 évesen…

Barátnőmmel épp hazafelé tartottunk. Az utcák kihaltságára rátett még egy lapáttal a sötétség is. De ezzel mi mit sem törődve haladtunk. Szinte már megszoktuk, hogy minden nap így megyünk haza. A félelem egy kicsinyke szikrája se pattant be, még a szívünk legnyitottabb zugába sem. Karomon vörös folyadék folyt végig. Átkoztam a srácokat, amiért poharakat hajigáltak. Az üvegszilánk, mely igen hosszan vágta meg a felkaromat, most az összeszorított kezembe pihent. Magam se tudtam, minek szorongatom.
- Temari! – torpantam meg.
Tekintetemet barátnőmre szegeztem.
- Mi van? – fordult meg.
Szájában egy cigaretta füstölgött. Haja kissé viharvert volt, de nem foglalkozott vele. A négy copf, melybe felfogta szőkésbarna tincset igen szokatlan volt, de nem számomra.
- Adj egy cigit! – mondtam.
Inkább parancs volt, mint kérés. Kivett a farmerzsebéből egy dobozt, abból pedig egy szál cigarettát. Egyszerűen csak odadobta. Jobb kezemmel elkaptam, és várakozón pillantottam rá.
- Nem mondtad, hogy öngyújtó is kell! – vigyorgott.
Én csak az égre emeltem a tekintetemet. Nem is értettem, hogy lehet valaki ennyire…
- Tessék! – dobta oda azt is.
Meggyújtottam. Örültem, hogy végre én is szívhatok egyet. Temari kivette a szájából az övét, és eltaposta. Rágyújtott egy újra.
- Ideges vagy? – kérdeztem tőle, és megindultam.
- Ahogy látom, te is. Csak akkor szívsz! – mondta, miközben zsebre vágta a dobozt.
- Csupán tartok a perverz balfékektől! – vigyorodtam el.
- Igen? – követte a példámat.
- Nem. – lettem komor hirtelen.
Temari érdeklődve pillantott rám, és kifújta a füstöt, egyenesen a képembe.
- Na kösz! – vágtam hozzá hálálkodásomat fintorogva.
- Miért? Azt hittem, szereted a cigi füstöt! – nevetett.
- De nem mások szájából! – morogtam.
Temari életkedve semmihez nem volt fogható. Ő minden pillanatban tudott jókedvű lenni. Akkor is, ha épp temetésen volt. Én ezért irigyeltem. Utáltam magamat, mert ilyen szerencsétlennek kellett lennem. Peckemre nem tudtam megváltozni. Pedig szerettem volna.
- Szóval miért vagy ideges? – tette fel újra a kérdést.
Elgondolkoztam. Tulajdon képen nem is tudtam, miért vagyok ideges. Talán rossz előérzetem volt, de az alkohol és a nikotin hatásának köszönhetően még ezt sem tudtam.
- Nem t’om. Csak úgy! – nyögtem félvállról.
- Szerintem neked ennyi is elég a cigiből! – vette ki a számból az alig elszívott csikket.
Eltaposta, és nem törődve az én hitetlenkedő képemmel, nyugodtan tovább sétált.
- Na kösz szépen! – vettem oda mogorván, mikor utolértem.
Újra hidegen hagytam. Soha nem foglalkozott velem, mikor méltatlankodtam. Talán így látta jobbnak, hisz nem vagyok könnyű eset. Ismert, már vagy 4 éve. Bántam, hogy mindig csak este találkozhattunk, de nekem elfoglaltságaim voltak.
Temari megtorpant. Érdeklődve pillantott egy sikátorra, ahonnan zajokat hallott. Ránéztem. Arcára csodálkozás ült ki. Követtem a tekintetét, és smaragdzöld szemem megakadt két éppen kirajzolódó alakon. Hangjukat szinte már hallottam. Egyre közelebb értek. Lassan láthatóvá váltak. Két fiú volt, körülbelül velünk egykorúak. Megálltak. Komor, hideg tekintettel pásztáztak minket. Temari kivette a szájából a cigit. Az egyik, szőke hajú fiú elvigyorodott. Nem volt perverz, ördögi, vagy épp gúnyos vigyor, inkább olyan tipikus „hülye” stílusú. Míg ő vigyorgott, és barátnőmet nézte, a másik, fekete hajú a szemembe fúrta tekintetét. Ébenfekete szemei voltak…
- Nocsak! – vigyorodott el ő is. Ez már más volt, mint a barátjáé. Csupa gúnnyal volt tele. – Az elnök lánya! – mondta.
Bántott ez a hangnem, túlságosan is.
- És te mi vagy? Valami utcakölyök? – kérdeztem ugyanolyan hangon.
Komor lett.
- Ha tudni szeretnéd, nem! – válaszolta.
Meglehetett rólam a véleménye, de nem izgatott.
- Megyünk már? – néztem Temarira.
Semmi kedvem nem volt beszélgetni ezekkel a… nem is tudom, minek nevezzem őket.
- Féltek? – vigyorodott el újra a fekete.
- A hülyeségetektől, attól igen! Talán még fertőző… - vágtam hozzá, és karon ragadtam barátnőmet.
- Valakinek nagyon felvágták a nyelvét! – hallottam a hangját, de akkor már a hátam mögött voltak.
Visszafordultam. Pontosan ott állt előttem, pár centire tőlem.
- Ki vagy te? – kérdeztem hidegen.
- Közöd hozzá?
Kirázott a hideg a hangjától. Rossz érzést keltett bennem.
- Sok van.
Az enyém se volt különb. Nem ismertem fel a saját hangomat. Valamiért más volt. Egy perc alatt szállt ki belőlem mindennek a hatása. Üresnek éreztem magamat.
- Uchiha Sasuke. – mondta komoran. – Te pedig Haruno Sakura vagy.
Temari keresztbefont karokkal, várakozón bámult ránk, Sasuke haverja úgyszintén. Hátra léptem egy lépést.
- Sasuke, mennyünk már! – nyavalygott a szőke.
Egy kisgyerekre emlékeztetett. Sasuke elvigyorodott. Épp meg akartam kérdezni, mit vigyorog, mikor hirtelen megcsókolt. Ledöbbentem, és mire észbe kaptam, ők már futottak.
- Te perverz senki! – kiáltottam utánuk, de szinte már csak a sötétségnek.
Az üvegdarabot, mely a kezemben volt, eldobtam arra, amerre futottak. Temari mellém lépett. Vigyorgott, és ez a legkevésbé sem derített jobbkedvre.
- Mit vigyorogsz? – fordultam felé idegesen.
Legalább egyvalakinek fel tudtam tenni ezt a kérdést.
- Jól smárol?
Arcomra hitetlenség ült ki, ma már másodjára.
- Temari, te megőrültél? Ez egy perverz, senkiházi, bunkó balfék volt, aki…
- Aki jól smárol és irtó helyes! – tette hozzá bólogatva.
Nem jutottam szóhoz. Becsuktam a számat. Igaza volt. Azt a helyet néztem, ahol az előbb álltunk. Én, és Ő. Uchiha Sasuke…
- Menjünk! – mondta Temari.
Bólintottam. Lassan kisétáltunk a lámpa fénye alól, és a helyet, ahol megcsókolt, azt hittem, soha többé nem ismerem fel.

Ahogy a kötélen másztam fel az erkélyemre, éreztem a kezemen ejtett vágást. Felértem, és a kötelet lekötöttem. Beléptem a szobámba. Sötétség fogadott. A tükröm elé léptem, mely akkora volt, mint egy szekrény. Megnéztem a sebet. Ha apám meglátja, kinyír! – futott át a gondolat az agyamon. A száraz vért úgy-ahogy lemostam róla, így már csak egy halvány, vörös csík látszott. Megnyugodtam, és elmentem zuhanyozni. Fáradtan dőltem be az ágyamba, és az órára néztem. Hajnali kettő volt. Nagyot sóhajtottam, és plafont kezdtem nézni. Magam előtt újra és újra megjelent az a fekete szempár, mely Uchiha Sasukehoz tartozott. Örültem volna, ha ki tudom verni a fejemből a nevét, de nem. Nem tudtam. Végül valami csoda folytán elaludtam. Reggel a szobalány keltett, mint általában hétvégén. Unottan keltem fel. A kikészített ruhát, mely egy smaragdzöld nyári ruha volt (amit még sohasem láttam), ugyanolyan színű magassarkúval, és rózsaszín virágos nyaklánccal, felvettem. Kénytelen voltam. Lapockáig érő rózsaszín hajamat kifésültem. Most se, mint mindig, nem tettem bele semmit. Szerettem kiengedve, természetesen hagyni. Apám nem, de ez csöppet se érdekelt. Lementem a földszintre. Az ebédlőben ültek. Ő és anya.
- Jó reggelt! – morogtam.
- Jó reggelt! – mosolygott anya.
Apa fel se nézett irataiból, nem is köszönt.
- Nagyon csinos vagy! – állapította meg anya.
Erre a kijelentésre végre rám emelte tekintetét. Végignézett rajtam, és elmosolyodott.
- Egyet értek! – mondta.
Komoran leültem közéjük, és az elém tett reggelit kezdtem el enni.
- Ma vendégeink lesznek! – jelentette be apa.
- Kik? – kérdeztem.
Nem néztem rá.
- Egy régi barátom, és a fia…
- Remek! – mondtam álmosollyal. – Mikor jönnek?
- Egy óra múlva.
- Fantasztikus!
Bár kívül vidámnak tűntem, belül korán sem voltam az. Jobb elfoglaltságom is akadt volna, mint egy „régi baráttal” és a bájgúnár fiával cseverészni. Végeztem a reggelivel. Illedelmesen megköszöntem, és felmentem a szobámba. Mikor beléptem az ajtón, a telefonom rezgésére figyeltem fel. Az asztalon volt. Megnéztem. Temari keresett, felvettem.
- Szia! – köszöntem neki.
- Szia! Mi a helyzet, ráérsz? – kérdezte.
- Nem. Apám valami régi barátja, és a fia jönnek látogatóba. Marhára örülök, gondolhatod! – magyaráztam, miközben ledobtam magamat egy fotelbe.
- Aha. Hát pech, Shikamaru épp bulit tervez. Meddig maradnak?
- Ki tudja… - sóhajtottam.
- Hívj ha van valami!
- Ok.
Azzal letette. Utáltam, hogy az egész életem el van cseszve. A csengő és apa hangját hallottam.
- Előbb jöttetek!
- Igen, a gép előbb ért, mint gondoltuk!
Az idegen hang valahonnan ismerős volt.
- Te vagy Sasuke, igaz?
- Igen.
Megdermedtem. Te vagy Sasuke…Sasuke… Csak ez vízhangzott a fejemben.
- Úr Isten! – kaptam a kezemet a szám elé. – Mond, hogy rosszul hallottam! – imádkoztam.
- Sakura, gyere le, kérlek! – kiáltott fel apa.
A szívem hevesen kezdett verni. Ideges voltam. Mi van, ha tényleg az a Sasuke? Természetesen a sors nem az én pártomat fogta. Minden szem rám szegeződött, ahogy lesétáltam, és megpillantottam Őt! Francba! – gondoltam. Bemutatkoztak. Akkor döbbentem meg, mikor Sasuke kezet csókolt. A szemembe nézett, pont, mint akkor. Komoran néztem vissza.
- Örülök, hogy találkoztunk! – mondta.
Én viszont kevésbé örültem. Mint kiderült, legalább egy hétig maradnak, ami azt jelentette, hogy a buliról is lecsúszok. Unottan hallgattam a beszélgetést. Örültem, mikor végre este lett, és felmehettem a szobámba. Levettem a ruhámat, és kényelmesebbre cseréltem. Egy csőszárú farmernadrágra, és egy fekete toppra. Zsebre vágtam a mobilomat, és lemásztam az erkélyről. Mikor leértem, határozott léptekkel indultam meg a kerítés felé, de egy kattanás megállított. Fegyver kattanása… Megremegtem. Félelemmel telt szívvel fordultam meg. És nem csak azért féltem, mert valaki fegyvert fogott rám. Nem, ennél többről volt szó. Arcom komor volt, hideg, érzelemmentes. Egy fekete szempár csillogását fedeztem fel a sötétségben.
- Na mi van? Nem akarsz menekülni? Nem akarsz kitörni a celládból, és futni? El, messzire… ?
Ismerős szavak voltak. A gúnyos vigyor, mit felfedeztem, hirtelen valamit a szívembe öntött. Ez volt a felszínre törő bátorságom. Ki vagyok én? Haruno Sakura. Ki ő? Uchiha Sasuke.
- Minek nézel engem? – kérdeztem.
Valamit felém dobott, amit elkaptam. Egy fegyver volt. Egy ideg tétováztam, majd rá szegeztem.
- Hogy minek nézlek? – elgondolkozott. – Gyáva féregnek!
- Ha így ismered a gondolataimat, azt is tudod, megváltoztam! Gyáva féregből kegyetlen kis gyilkos! Ha kell… - suttogtam az utolsó mondatot.
- Megölnél?
A fegyvert leeresztette, és közelebb sétált hozzám. Követtem a példáját. Ismét pár centire voltunk egymástól.
- Igen! – sziszegtem. – És te engem?
- Szíves örömmel! – vigyorgott. – De minek, ha meg is csókolhatlak?
Lassan hajolt oda hozzám. Ajkait az enyémekre tapasztotta, de én ellöktem. Hátrább sétáltam. A zsebemből elővettem egy hangtompítót, és a fegyverre szereltem, majd újra felemeltem.
- Vigyázz, kész, lőnek rád! – vigyorogtam.
A halk pukkanás, mely a pisztolyhoz tartozott, jelezte, hogy elsült a fegyver. A célom korán sem az volt, hogy megöljem Sasuket, vagy épp megsebesítsem. Nem. A megfélemlítés valahogy jobban tetszett. Így hát nem is rá céloztam, hanem a mögötte lévő fára. A golyó kis lyukat hagyott benne, de nem fúrta át. Túl vastag volt a fa. Sasuke megfordult. Csodálkozva pillantott a lyukra.
- Elhibáztad! – fordult felém.
- Korán sem! – mondtam nyugodtan.
Egy szempillantás alatt előtte termettem.
- Ég veled! – suttogtam, pár centire az ajkaitól.
Nem, nem állt szándékomban megcsókolni, csupán gúnyosan elvigyorodtam. Újra hátra léptem. A pisztolyt magam felé fordítottam.
- Ne… - suttogta Sasuke, és meg akart állítani.
Késő volt. A pisztoly elsült, én pedig összerogytam. Vár a jobb világ! – futott át az utolsó gondolat az agyamon. Láttam még, hogy valaki fölém hajol, majd végleg elsötétült a világ. Nem érdekelt, hogy le nem zárt ügyeket hagyok magam után, és hogy Sasuket gyanúsíthatják gyilkossággal. Elegem volt az életemből. Újra szabad akartam lenni. És sikerült… Jobb világban vagyok. Hála a tudománynak, kiderült: Sasuke ártatlan. Ez viszont kicsit sem derítette jobb kedvre. Valami nyomta a szívét, és az a bűntudat volt. Hogy nem állított meg. Végül rájött: akkor lett volna rossz, ha megállít. Nem tudom, mit keresett ott akkor éjjel, egy fegyverrel a kezében, de mindenesetre hálás vagyok neki. Temari is tudta jól, nekem csak jó lehet most. Apám felmondott. Végre ő is felébredt: így mindenkinek jobb. Új lányuk született, de engem nem töröltek ki az emlékeik közül. Képem minden egyese szobának a falán ott van. A legnagyobb a húgoméban díszeleg.
- Látod Moegi! Ő volt Sakura… - mondta a kisbabának anya, szomorkás mosollyal.
A kép előtt álltak, és anya egyenesen a fényképen lévő énem szemébe nézett.
- Ő most már boldog! – tette még hozzá.
Tudta, mire vágytam, tudta, mit éreztem, tudta, én még mindig figyelem őket. Onnan fentről… és mit csinálok? A történetemet mesélem másoknak. Megdöbbentő és borzalmas ugyan, mégis érdekes élet volt.
- Neeem, nem! – ráztam meg a fejemet, ahogy egy kis szellemfiúnak meséltem. – Vigyázz…kész…lőnek rád!