Suigetsu olyan hévvel tolta el a gyöngy fűzér ajtót, mint akinek fontos közölnivalója van. Hát igen, aki Karinnak szállít információt annak bizony sietnie kell. Az pulthoz viszont már kevésbé igyekezett. Kezében egy halom papír volt. Levágta a pultra őket, mire a lány rémülten fordult meg.
- Menj a francba! – sziszegte. – Hol voltál? – vonta fel szemöldökét.
Szemüvege mögött fekete szemei megcsillantak.
- Vajon hol? – emelte a plafonra unottan a tekintetét. – Nesze, itt vannak a papírjaid! – tolta közelebb hozzá a halmot.
Karin felvett pár lapot a kezébe, és futólag átnézte őket. Ajkait széles mosolyra húzta, és hirtelen jött örömmel átölelte a fiú nyakát, és egy puszit nyomott az arcára.
- Isten vagy! – vigyorgott.
- Kösz, de tudom! – vonta meg a vállát mosolyogva Suigetsu.
Alig látható pír szökött az arcára. Karintól soha életében, még egy bókot se kapott. Hirtelen úgy érezte, a szívébe melegség költözött. De a varázs hamar elmúlt. A pír az arcáról eltűnt, a mosolya is lehervadt. Újra hideg volt.
Közben Sakura és Sasuke igyekeztek elfoglalni testvéreiket. Leültették őket a tévé elé – amiben épp egy horror ment – és magukra hagyták a párt. A konyhába mentek. Sakura töltött mindkettejüknek teát. A konyhapultnak támaszkodott. Sasuke követte a példáját. Mikor elemelte szájától a csészét, érdeklődve pillantott a lányra.
- Mi az? – fordult felé Saku.
- Mond… - kezdett bele. Tekintete a szemben lévő, falon lógó képre vándorolt. – Karin miatt vagy mindig feszült? – kérdezte komoran.
A Haruno letette a pultra a teáját. Komoran nézett maga elé.
- Miért érdekel? – kérdezett vissza.
- Mert nem áll jól neked! – jelentette ki határozottan.
Sakura megmosolyogta a mondatot. Biztos volt benne, hogy Sasuke nem csak emiatt akarja tudni. Valószínűleg jól megrohamozná Karint, ha bevallaná neki, igenis miatta ilyen. Ezt kicsit sem akarta, tekintve arra, hogy így még rosszabb lenne a helyzet. Így hát…
- Nem. – mondta.
Bántotta a tudat, hogy hazudik a fiúnak. Sajnos muszáj volt megtennie, akármennyire is utálta magát miatta.
- Akkor hát… miattam? – suttogta csalódottan.
Sakura hitetlenkedve nézett rá.
- Nem, dehogy! – rázta meg a fejét. – Csak… anyám most hívott 2 év után először! – vallotta be, és igen, ez félig igaz is volt. Legalábbis közrejátszott a dolgokban. – Az életem sosem volt egy tündérmese! A szüleim – mint gondolom már kikövetkeztetted – elváltak. Apámról nem hallottam a válás óta. Csak a lányokra számíthattam. Mikor jött Neji, és megtanított újra szeretni… azt hittem, végre normális életet élhetek. Az mondta, még az életét is feláldozná értem. Nos, ezt megtette! Örökké, ha nem tovább leszek ezért hálás neki. Akkor veszett ki a lelkemből az utolsó remény szikrája is, hogy valaha az életben még történhetnek csodák. A sors végül mégis úgy döntött, nem hagyja, hogy reménytelenül haljak meg. Itt vagy te, és újra színt hoztál az életembe.
A lány boldog mosolyt eresztett meg. Talán ez volt életében azaz egyetlen igazi, szívből jövő. Sasuke akaratlanul is végigsimított Sakura arcán. Halványan elmosolyodott, és a közelebb hajol hozzá. A fülébe suttogta: Szeretlek… és azzal megcsókolta. Varázslatos pillanat volt számukra, de egy csörömpölés visszarántotta őket egy pillanat alatt. Rémülten kapták tekintetüket a nappali ajtaja elé. Gyorsan nyitották ki, arcukra pedig ha lehetett, még az ijedtségnél is furcsább dolog ült ki: döbbenet.
- Ti meg mit csináltok? Erről nem volt szó! – akadt ki Sakura.
A váza, amit hajdan Ino kapott elhunyt nagynénjétől – aki bár megjegyzem, nem volt épp százas, hogy a vázát zsiráf alakúra tervezte – a földön hevert összetörve. A párocska a kanapén feküdt egymáson. Moegi alul, Konohamaru fölöl, és heves csókcsatát vívtak egészen eddig. Sasuke odasietett öccse mellé, és lerángatta a lányról. Konohamaru méltatlankodva akart kiszabadulni, de nem sikerült neki. Moegi felült, és szemrehányóan pillantott nővérére.
- Akartok valamit? – kérdezte kissé idegesen, hol a verekedő Uchihákra, hol Sakurára pillantva.
- De nagy a szád! – fonta keresztbe karjait. – Nem mondom, hogy fiatal vagy, de ez kicsit még korai lenne, nem? Két órája ismered! – mutatott a fiúra hitetlenkedve.
- Hát és aztán? – mormogta.
- Hát és aztán? HÁT ÉS AZTÁN? Na jó, tudod mit Moegi? Nem érdekel, mit csinálsz, nem érdekel, kivel vagy éppen! Felőlem aztán fel is fordulhatsz, magasról szarok rád! – kiabálta idegesen.
Hirtelen jött haragja miatt komolyan is gondolta. A fiúk elhűlten nézték a két lányt. Sakurától ritkán lehetett magas, dühös, ideges hangot hallani. Rémisztő tudott lenni ilyenkor. Kiviharzott a házból, és jó erősen becsapta az ajtót. Sasuke elengedte testvérét.
- Utána megyek! – suttogta, azzal eltűnt, és őt követte egy újabb ajtócsapódás, de valamivel kisebb.

Karin diadalittas mosollyal sétált az utcán. Kezében mindössze 5 papír volt, valószínűleg a fontosabb információk álltak rajtuk. Vagy kicsit több… Szemei úgy csillogtak a vidámságtól, mint a gyémánt. Biztos volt benne, hogy most az egyszer terve beválik.

Sasuke utolért a lányt. Kezét a vállára tette, és bizonytalanul nézett rá.
- Minden oké? – kérdezte reménykedve.
- Persze! Csak néha olyan… Nem gondolkozik éretten! Félek a végén még bárki bármire rá tudja majd venni… - sóhajtott.
Tekintete szomorúan csillogott. Anyja talán nem nevelte kellő képen húgát, és most úgy érezte, minden bepótolatlan nevelési teendő rá hárul. Gondolhatta volna, hogy nem lesz sima ügy ez az egész. Arca eltorzult, mikor megpillantott egy lányt. A vigyora, a szemei és minden, ami rajta volt, gúnyt tükrözött. Sakura legszívesebben a föld másik végébe hajította volna, de ezt lehetetlen volt.
- Sziasztok! – köszönt csilingelő hangon.
Ez nemcsak a Harunonak, de még Sasukénak is furcsa volt.
- Akarsz valamit Karin? – kérdezte unottan Saku.
- Ó, igen. Van itt nálam valami, amit jobb, ha megnézel! – azzal egy papírt tolt a lány arca elé.
Átfutotta tekintetével. Szemei megakadtak egy néven. Gyűlölködve pillantott ellenségére.
- Honnan szerezted ezt? – suttogta.
Nem volt ereje hangosabban beszélni. Testét átjárta a dühnek minden formája. Remegett a felgyülemlett indulattól.
- Az most lényegtelen! A végrendelet szerint tied a Haruno vállalat, és minden egyéb más, ami az apádtól maradt. Így hát sajnos… - nagy levegőt vett, hogy még véletlenül se nevesse el magát -… Kaliforniába kell költöznöd! – jelentette ki tettetett szomorúsággal.
- Hogy mi? – fordult Sakura felé az Uchiha.
Megrökönyödve nézett a lány szikrákat szóró smaragdzöld szemeibe, melyekkel Karint méregette.
- Csakhogy ha nem találnak meg engem ha jól számolom, 3 napon belül, a cég irányítása másra hárul. – mosolyodott el gúnyosan.
Remélte, ez majd meggyőzi Karint arról, hogy esélye sincs.
- Ó-ó-ó! Ne örülj ennyire! Ismerek valakit, aki szólhat nekik! Az apja a világ egyik legnagyobb vállalatának vezetője. Csak egy telefon, és viszlát Konoha! – húzta ajkait ördögi vigyorra.
- Na és ki lenne az? – nézett rá hidegen.
- Ő! – szólt közbe Sasuke.
Sakura csodálkozva nézett a fiúra. A feszültség a testében a tetőfokára hágott. A kezében tartott papírokat Karinhoz vágta, és a jobb kezét felemelte. A lánynak ideje sem volt kapcsolni, egy hatalmas csattanást hallott, és az arcán égő fájdalmat érzett. Táskájából elővette a tükrét, és az arcát vizsgálgatta. Egy vörös kézlenyomatot fedezett fel rajta. Döbbenten eresztette le a tükröt.
- Megütöttél! – suttogta.
- Ne mond, rájöttem! – gúnyolódott keresztbefont karokkal a Haruno.
- Ezért megfizetsz! – sziszegte.
- Ó, ne mond! Mit csinálsz velem? Hozzám vágod a táskádat? Annyira szánalmas vagy! Nem bírod elfogadni, ha valaki jobb nálad, ha valaki küzd az álmaiért, és előbb éri el őket munkával, mint te pénzzel. Engem hidegen hagy, mit akarsz, mit fogsz tenni. Az életem eddig sem volt tündérmese, és gyanítom, hogy ezek után sem lesz, de hiszek benne, hogy majd talán egyszer nekem is lesz happy endem! Tsunade is csak azért vett fel téged, mert lefizetted. Nem értesz te semmihez sem, csak kavarásból kaptál diplomát, és azt furcsamód magadtól érted el. Én mindazért, amim van, keményen dolgoztam, és ha te ezt tönkre akarod tenni, akkor sajnálom, de az álmod romba dől! Melegen ajánlom, hogy szállj ki az életemből, vagy csúnyán megjárod!
Karin nagyra nyitotta szemeit, szája tátva maradt. Ilyet még soha életében senkitől sem hallott. Gyanította, hogy nem tudná megszokni. Becsukta a száját, és bólintott. Hátat fordított, de még egyszer a válla fölött visszapillantott, és egy olyan szót suttogott, melyről Sakura azt hitte, ellenfele nem is ismeri…
- Köszönöm!
Azzal elsétált, ki az életükből.