Az egyik ujjam türelmetlenül dobolt a térdemen, miközben tekintetem makacsul ugrált az óramutató és az út között. Egy kisebb, fűvel borított domb alján üldögéltem. A lábamat magamhoz húztam, egyik kezemmel a földbe markoltam, a másikat pedig magam elé emeltem, hogy minden másodpercet nyomon követhessek a keskeny ezüstkarórámon. Mondanom sem kell, hogy Sasuke felvette a telefont és rábólintott egy találkára. Volt valami furcsa elégedettség a hangjában, mintha már várta volna a hívást, de úgy döntöttem, nem törődöm vele. Egyből hazarohantam és lecseréltem a fiú – RAJTAM kinyúlt vacakoknak látszó – ruháit a sajátjaimra. Végül is mégse mehetek azokban a városba! Már ha ezt városnak lehet nevezni…
Lényegében Narutot kikerülve felhúztam egy tűzvörös, iskolás-lány fazonú, combközépig érő szoknyát, hozzá pedig egy fehér, rövid ujjú inget, aminek a hátát egy fekete, kihívó vonalakból álló „bad girl” felirat díszített. Felül direkt kihagytam néhány gombot és nem tűrtem be az alsóba, majd magamra kaptam egy vékony, fekete tornacipőt, amitől erősen elütött a már szinte világító fehér cipőfűző. Gyorsan átfésültem a hajam, s egy utolsót pillantottam a tükörbe az ugyanúgy izgatottan csillogó smaragdzöld szempárra. Végül zsebre vágtam a telefonom és némi költőpénzt – mert hát az is kell – és lerohantam a megbeszélt helyre: ide, a kocsiút mellé, aminek e részén most is inkább lehetett látni néha egy-egy sétáló párost, mint autót. Na jó, azért nagy ritkán az is megfordult.
Egy kezemen meg tudom számolni, amennyit láttam ebben a húsz percben, amit eddig várakozással töltöttem. Sasuke sose késett, amíg jártunk. Tény, hogy azóta eltelt két év, de most újra együtt vagyunk, és az eddigiekből ítélve a srác semmit sem változott. Valószínűen pont az a célja, hogy húzza az idegszálaim. Ebben az esetben én halálos nyugalomban maradok – vettem át magamban és hanyatt vetettem magam a fűszálak között. A nap most is ragyogóan sütött, de az ég egyszínű kékjéből ezúttal kitűnt néhány felhőfoszlány. Talán esni fog… bár inkább csak egy nyári záporra tippelnék. Kizárt, hogy a tűzijátékot elmossa.
A távolból egyre közeledő motorzúgást hallottam, mire lassan újra felültem és kíváncsian meredtem a hang irányába. Egy férfi száguldott végig az úton, egy fekete motoron. Ugyanúgy fekete, szakadtabb stílusú, hosszú farmert viselt egy szintén fekete, rövid ujjú pólóval. Porcelánfehér bőre szinte szikrázott a napfényben, s egy-két sötét tincs kilógott a sisak alól. Nem kellett ahhoz látnom az arcát, hogy tudjam, ki az.
Szórakozott mosolyt vetettem az egyre lassuló járműre, miközben feltápászkodtam és a hátam mögött összekulcsoltam az ujjaim, amíg az pontosan előttem állt meg.
- Végre! Már kezdtem unatkozni – jegyeztem meg kacéran, mire egy halk kacaj volt a válasz.
Egy gyors mozdulattal lehúzta magáról a sisakot és elégedett vigyorral mért végig.
- Jól nézel ki – mondta elmélyedve.
- Köszönöm a bókot. – Vidáman szökdécseltem oda, majd átkaroltam a nyakát és egy hosszú csókkal üdvözöltem.
Viszonozta a gesztust, miközben a szabad kezével beletúrt kusza fürtjeimbe. Lassan elhúztam a fejem és felpattantam a motorra.
- Na és mi a terv? Hova megyünk? – támadtam le egyből.
- Majd meglátod – vágta rá és hátradobott egy másik sisakot.
Vettem a lapot és úgy húztam magamra, mintha számomra hétköznapi eset lenne egy kis motorozás. Nem egyszer vitt el egy-egy körre, még amikor tizenöt voltam. Imádtam vele motorozni, még akkor is alig bírtam visszatartani a nevetést, amikor a rendőrség kioktatott minket… ugyanis akkor még nem volt jogsija. De persze a neve, mint mindig, akkor is megvédte. Hisz ő egy Uchiha, nem büntethetik meg csak úgy!
Akaratlanul is elvigyorodtam a rám törő emlékeken. Valószínűen neki is ezek járhattak a fejében, mert hasonló képet vágott, mint én, miközben visszahúzta a sisakját. Amikor kezei újból megmarkolták a kormányt, szorosan magamhoz öleltem a derekát.
- Kapaszkodj!
- Megtörtént – vágtam rá izgatottan.
Nem is kellett több, egy pillanat alatt beindította a motort. Olyan gyorsan mentünk, hogy szinte átszeltük az utat. Ahogy a szél a sisak ellenére is az arcomba csapott, s ahogy éreztem ezt a hihetetlen sebességet az adrenalin szintem másodpercek alatt a magasba szökött. Nem tudom, miért, de őszintén nevetni kezdtem. Egy perc múlva már alig lehetett látni a szállót, s rajtunk kívül csak három dolog volt ott: a föld, az ég és a tenger.
Szinte már könnyeztem, amikor még erősebben megszorítottam Sasuket.
- Azért nem kell megfojtani – szólt hátra mosolyogva, de egy kicsit sem engedtem fel.
- Na, Sasuke, megöl a kíváncsiság: mondd már el, hova megyünk – nógattam, mintha meg se hallottam volna szavait.
- Mondtam már, nem? Majd meglátod – vont vállat, jelezve, hogy cseppet sem hatotta meg a monológom.
- Szívtelen – sziszegtem szórakozottan.
- Ch – nyögte és meghúzta a gázkart.
A főutcát emberek ezrei lepték el. Nem mintha ez érdekes lenne, hisz mindig zsúfolt. De ezúttal a minden évben megrendezett fesztivál miatt tömörültek ennyien, s legtöbben az esti tűzijátékra vártak. Egy vörös hajú lány különösen kitűnt a tömegből. Egy fekete topot viselt, melynek elejét halványlilával ékesítette a „polecat” felirat, rajta egy vékony, kicipzárazott, ugyanúgy fekete pulcsival. Ehhez egy igazán rövid, sötét nadrág párosult, ami épp, hogy csak eltakarta, amit kell. Az összeállítást feldobta az élénkpiros, márkás strandpapucs, ami tökéletesen passzolt kicsit tépett stílusú, kiengedett hajához.
Mellette úgy egy méterre egy ezüsthajú fiú állt zsebre tett kézzel, egy világos farmerben és egy fehér pólóban.
- Te, Karin… kezdem azt hinni, hogy nem ok nélkül jöttünk ide – mondta Suigetsu a környéket vizslatva. - Főleg, hogy engem is elráncigáltál – tette hozzá halkabban.
- Ugyan, miért jöttünk volna? – vágta rá fennhangon, miközben az egyik pultot tanulmányozta.
- Hát nem is tudom – folytatta a srác ironikusan, de magában már sejtette a választ.
Mielőtt belekezdhetett volna a monológjába, Karin megragadott egy nagy, rózsaszín plüssállatot, aminek faját meghatározni lehetetlen, és a fejéhez dörgölte.
- De cukii! – visította cseppet sem zavartatva magát, mire Suigetsu ijedten nézett körbe, reménykedve, hogy senki se vette észre őket.
- Figyelsz te egyáltalán!? – kiabálta idegesen, mire a lány nemtörődöm arckifejezéssel fordult hozzá.
- Hűtsd már le magad! Tudod, egy fesztiválon az emberek szórakoznak… nézz meg engem: annak ellenére, hogy egy magadfajta társaságában vagyok, legalább megpróbálom jól érezni magam – mondta, nyomatékosítva a „megpróbálom” szót.
- Pff. Kezdem érteni, hogy miért hordasz olyan „ribanc” feliratú fölsőket – jegyezte meg és a másik irányba nézett.
- Irritálsz, tudsz róla?
- Mi van!? – fordult vissza egyből.
- Süket vagy? – vágott vissza és a fiú képébe tolta az övét, de az meg se rezzent.
- Csak úgy mellékesen nem én akartam eljönni ide, te vonszoltál magaddal!
- Örülnöd kéne, hogy egyáltalán gondoltam rád!
Szinte villámokat szórt egymással találkozó tekintetük, végül egyszerre adták fel és mutatták a másiknak a hátukat.
- Gondoltál rám? Szerintem meg egyszerűen én vagyok az egyetlen, akihez mehetnél ezen a helyen, miután Sasuke szakított veled – mondta végül a fiú.
Erre Karin szemei tágra nyíltak és döbbenten meredt maga elé.
- Miatta vagyunk itt, nem? Egyszerűen nem tudtad elfogadni, hogy más szeret. Láttad, ahogy elmegy és valahogy megérezted, hogy idejön, ezért úgy gondoltad, itt a nagy lehetőség, menjünk.
Suigetsu szavai tőrként hasítottak a lány szívébe, mire arca egyre jobban eltorzult.
- Ideje lenne már túltenned magad rajta. Ideje lenne felnőnöd…
- ELÉG! – ordította ingerülten, s egy hatalmas pofon landolt Suigetsu képén.
Egy másodpercre könnyes szemekkel figyelte a fiú enyhén meglepett képét, majd teljes erőből rohanni kezdett, utat fúrva magának az emberek közt. Az ezüsthajú néhány pillanatig értetlenül bámulta a lány üres helyét, s késve kapott utána.
- Karin..! – kiáltotta a nevét, de a szólított már nem hallotta őt.
A szemében nem látott semmit és senkit, csak azt, ahogy a lány futó alakja kiemelkedik a világító fehérségből. Teljesen ledermedt, s már nem érzékelte a tömeg zaját.
- Most – nyögte, s nem ért végére a mondatnak, amikor hirtelen feleszmélt. – Francba, most utána kéne futnom? – fogta a fejét, majd lassan elindult abba az irányba, ahova a lányt látta menni.
„Nem értem, mért csinálom ezt...” – gondolta, s ő is eltűnt a tömegben.
Körülbelül fél órán át száguldottunk a parton, míg nem elértük a szomszéd város határát. Sasuke motorja már a homokos parton pihent. Amíg ő a sisakokat pakolgatta, én csak csodálkozva meredtem a tengerre. Délután három körül lehetett. A Nap még magasan járt, de innen nézve a tenger mégis, egészen más. Ezúttal nem volt szél, ami feléleszthette volna a hullámokat, nem voltak sikoltozó gyerekek a képben. Milliónyi apró fénysugár csillant meg a víz felszínén. Olyan, mint egy tündérmesében… egyszerűen…
- Gyönyörű – suttogtam kábultan.
Sasuke lassan felállt és elégedetten fordult felém.
- Mehetünk? – kérdezte bársonyos hangon.
- Hm? – néztem rá még mindig a gondolataimba merülve, s csak kis fáziskéséssel fogtam fel a kérdést. – Aha – bólintottam rá, majd összefontuk ujjaink és elindultunk a főutca felé.
Az egész mit sem változott három év alatt. Ugyanazok az árusok, ugyanazok a pultok, ugyanazok az illatok, ugyanaz a nyüzsgés. Újra felpillantottam az égre. A felhők egyre csak gyűlnek. Ez így nem lesz jó – elmélkedtem és savanyúan húztam el a szám.
- Mi az? – Ahogy végignézett rajtam, hirtelen ellepte az aggodalom.
- He? – értetlenül pillantottam rá, mint egy tízéves kislány. – Úristen, Sasuke, mért nézel így rám? – hadartam kerek szemekkel.
Komolyan nem tudtam, mi baja. Totál elkalandoztam…
- Oké, ezek szerint semmi – mormogta egy kíncseppel a fején.
A „nagy Uchihat” ilyen fejjel látva kitört belőlem a röhögés, mire egy újabb kíncsepp csatlakozott az előzőhöz.
- Mi olyan vicces..?
- Semmi-semmi! – legyintettem egyből, majd nagy levegőt vettem, hogy visszatartsam az újra feltörni készülő nevetésrohamot. – Szóval – kezdtem játékosan és éreztem, hogy pírok jelentek meg az arcomon, miközben átkaroltam a nyakát és feljebb hajoltam hozzá, ezzel csökkentve a magasságunk közti különbséget – fesztivál?
- Ühüm – bólintott rá izgatott csillogással a szemében, de az arca továbbra is nyugodt és eszméletlenül szexis maradt.
Nem bírtam megállni: lábujjhegyre álltam és egy édeskés csókkal folytattam a beszélgetést, miközben az ujjaimat még jobban belefúrtam a pólójába. Amikor kezdtem érezni, ahogy a levegőkészletem elfogy, elhúztam a fejem és újból összezártam ujjaink.
- Azért azt az egyet szögezzük le, hogy ezen alkalommal nem vagyok hajlandó vattacukrot venni – vigyorogtam.
- Most Naruto nincs itt, nincs az a veszély, hogy megpróbálja lenyalogatni az arcodra ragadt darabokat – nyugtatott meg, de már a gondolattól is idegesen megrándult a szemöldöke.
- Még jó, hogy nem! – vágtam rá ijedten. – Ha megpróbálná, élete legnagyobb jobbosát kapná tőlem.
- Ha a legutóbbit felül tudod múlni, akkor hajrá – mormogta a fejét fogva, s sikerült még elkapnom az arcát és látnom, ahogy mosolyog.
Tetetett megvetéssel pillantottam rá.
- Mi az, mosolyogni már nem láthat az ember, vagy nálatok csak egyfajta szokás, hogy mindig komor képet vágtok?
Nem válaszolt, helyette egy halk morgás kíséretében egy hirtelen mozdulattal magához rántott úgy, hogy csak centik válasszák el a fejünket, így első sorból figyelhettem meg a kedvenc féloldalas mosolyom.
- Így megfelel? – suttogta kajánul.
- Hmm… még van mit javítani rajta, de azért kapsz rá egy jelest – motyogtam.
Végül úgy döntöttem, ezúttal visszafogom magam és csak azért se azt teszem, amit őfelsége akar, ezért kicsusszantam a szorításából, így neki háttal kötöttem ki. A szeme megakadt az ingemet tarkító fekete betűkön.
- Hm, valahogy most nem nagyon mutatod meg a „rossz” énedet – jegyezte meg enyhe csalódottsággal kevert szórakozott gúnnyal.
Egyből tudtam, mire gondol és csábos mosolyt vetettem rá a vállam felett.
- Szeretnéd, ha megmutatnám?
- Kérdés ez? – vágta rá mohó vigyorral.
- Heh – sóhajtottam és újból előtte termettem. – Uchiha Sasuke, te, az én önelégült, perverz állatom! Tisztában vagy vele, mivel jár ez?
- Tökéletesen – válaszolta.
A sértő szavak úgy peregtek le róla, mintha ki se mondtam volna őket, ellenben a vigyora mit sem változott. Mint egy… macska. Igen, körülbelül úgy viselkedik, mint egy önző, PERVERZ macska. Várjunk egy percet. Léteznek egyáltalán perverz macskák? – tettem fel a költői kérdést és elképzeltem Sasuket egy nagy, koromfekete macskaként. Nagy nehézségek árán tudtam csak visszatartani a nevetést, de a mosolyom ennek hatására még szélesebb lett.
Áh, már megint hülyeségeken jár az eszed, Sakura! Hagyd a francba a macskákat! – parancsoltam magamra, amikor már teljesen összezavarodtam a sok négylábú gondolatán.
Megadóan sóhajtottam, majd megragadtam a kezét és tovább mentem, ő pedig szó nélkül jött velem.
- Ha már elhoztál egy fesztiválra a nyár közepén, legalább egy fagyira meghívhatnál – vetettem fel az ötletet továbbra is szórakozottan.
- Rendben – vágta rá ezúttal már szokásos hangnemében és egy közeli stand felé biccentett a fejével.
Bólintottam egyet és célba vettük a bár-féleséget. Odafelé egyikünk se szólt semmit. Egymás kezét szorítva vettük lassú lépteink. Sasuke arcán egy apró, de őszinte mosoly tűnt fel. Szemeit lehunyva tartotta, s teljesen rám bízta magát. Én pedig csak mentem előre, s néha belebizseregtem hűvös érintésébe, amitől valahogy mégis átjárt a melegség. A szemem sarkából rápillantottam és alaposan vizslattam nyugodt, de egy kicsit mégis elégedettséget sugárzó tekintetét. Ennek hatására valami furcsa érzés töltött el, amitől hevesen kezdett dobogni a szívem.
Igen. Lehet, hogy legalább egy óráig tudnám sorolni a rossz tulajdonságait, de amikor meglátom hófehér bőrét, hollófekete tincseit, és azt a gyönyörű, sötét szempárt… úgy érzem, szeretem: ennyi az egész.
Egy másodpercre lehunytam a szemem, majd amikor újra felnyitottam, a smaragdok ragyogása megcsillant egy keskeny, fényesen szikrázó ezüstláncon, ami az egyik pulton hevert sok más ékszerrel egyetemben. De azokat szinte észre sem vettem. Csak azt az egyet, aminek a végén egy alig észrevehető, legfeljebb fél centis szív alakú kristály csillogott. Ez pedig nem bizsu volt. Valódi.
Ahogy elhaladtunk mellette, annyira elvarázsolt, hogy észre se vettem, ahogy Sasuke éjfekete szembogarai elmélyülten figyelik minden rezdülésemet. Ajka kicsit elnyílt, s amikor újra elfordította tekintetét, visszaült rá ugyanaz a kedves mosoly, amit oly ritkán látni rajta, majd maga elé meredt és hirtelen ő kezdett húzni engem, utat törve a tömegben.
Észre se vettem, hogy már ott állunk a standnál. Egy fiatal nő várt minket, valószínűleg diákmunkás, körülbelül húsznak nézném, maximum huszonötnek.
- Milyet szeretnétek? – zökkentett ki az elmélkedésből magasan csengő hangja.
Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Tök hülyének éreztem magam, és csak késve esett le, hogy már odaértünk a fagyizóhoz.
- Ööö – motyogtam, miközben végignéztem a kínálaton, de még meg se győzöttem arról, mik vannak, amikor választottam. – Egy epreset kérnék – vágtam rá gondolkozás nélkül.
Az eladó habozás nélkül kiemelt egy gombócnyi adagot és egy könnyed mozdulattal elhelyezte a kezébe eső tölcsérbe. Készenlétben figyeltem a mozgását, mint egy kisgyerek, majd amint felém nyújtotta, elvettem a fagylaltot.
- Még valamit? – kérdezte el nem hagyva azt a már-már idegesítő alapmosolyt.
- Csak ennyi – rázta a fejét Sasuke és elővette a pénztárcáját.
- Te nem kérsz? – kaptam fel a fejem csodálkozva.
- Nem. Már nem vagyok gyerek, kinőttem a fagyizgatásból – mondta halvány célzással és letette a pultra az enyém árát...
…én pedig duzzogni kezdtem. „Kinőtt belőle”, persze… a fagyi nem a kor kérdése. Mindegy, ha nem akar, nem eszik, nem érdekel – rendeztem le magamban és felemelt fejjel, hosszan nyaltam bele a fagyiba, hogy minél tovább élvezhessem az eper néhol édeskés, néhol savanykás ízét.
- Ezek szerint még mindig az eper a kedvenc gyümölcsöd – mondta inkább csak úgy magának.
- Nehéz lehetett kitalálni – vetettem oda gúnyosan két nyalintás között, majd kicsit távolabb emeltem a fagyit. – Az édes eper. Ellenben hozzád sokkal inkább illik a savanyú citrom.
- Melléfogtál – mosolyodott el, mire kíváncsian néztem fel az újabb falat közepén. – Lehet, hogy nehéz elhinni, de nekem a „gyengéd cseresznye” a kedvencem.
Enyhén elpirultam. Mindig is szeretett a nevem kapcsán bókolni. És én, persze, minden alkalommal bedőltem és onnantól kezdve eltűnt az „erős Sakura” és a helyébe egy „gyengéd, szelíd” lépett. Így most is. Nem hiszem el, hogy ennyire nem változtam semmit.
De késő bánat: mire újból feleszméltem Sasuke lehajolt és megszorította a tölcsért tartó ujjaim, belekóstolva a fagyi kicsit olvadozó tetejébe. Én csak megszeppenve álltam és néztem a fiút, ahogy végignyalja a szája peremét, majd újra felveszi azt a jól ismert féloldalas mosolyt.
- De igazad van. Az „édes eper” se rossz – súgta bársonyos hangján és végigsimított az arcomon.
Oké. Elég. Nem bírom tovább: a bőrömet kényeztető kezéért nyúltam és gyöngén megszorítottam azt, miközben ő egyre közelebb hajolt. Már csak azért is, hogy húzza az agyam, először csak szelíden harapott az alsó ajkamba, ami csak még jobban felizgatott. A fagyit a földre ejtettem, majd a nyakát átölelve húztam magamhoz, miközben hevesen kezdtem el csókolni.
Éreztem, ahogy szája önelégült mosolyra húzódik, miközben a derekamnál fogva arra kényszerített, hogy még közelebb menjek. Mint mindig, most is elérte, amit akart. Ilyen lenne ő. Ha valaki egyszer nem teszi, amit ő kíván, később úgyis megcsinálja, méghozzá önszántából. Ez az egyik olyan tulajdonsága, amit egyszerre gyűlölök és szeretek benne.
Akarva-akaratlanul, de félbeszakítottam a csókot.
- Ez már elég ahhoz, hogy lásd a „rossz énem”?
- Aha – bólintott, mire lassan leereszkedtem.
- Csodás, mert hála neked, annyi a fagyimnak – mondtam megjátszva a duzzogó kislányt.
- Pótolható.
- Egy csók is „pótolható” – vágtam vissza játékosan, majd hátat fordítottam. – Viszont ha nem haragszik, van egy percnyi elintéznivalóm.
- És az mit takar? – kérdezte komorabban.
Felvont szemöldökkel fordultam vissza.
- Te most komolyan követni akarsz a WC-be?
- Mi? Nem… mindegy. Inkább menj – terelte a témát, ugyanis valószínűleg először nem esett le neki, hova is készülök.
Erre én csak kuncogni kezdtem és elindultam a mosdóba.
Zokogás. Szakadatlan zokogás hallatszott az egyik fülkéből. A könnyek tulajdonosa a vörös hajú lány volt. Tulajdonképpen semmi dolga nem volt ott, de jelenleg ez volt az egyetlen hely, ami eszébe jutott. Az egyetlen, ahova menekülhetett. Arcát a tenyerébe borítva sírt az ülőkére vetve magát.
- Suigetsu, te barom! – szitkozódott, miközben rikító tincsei egyként zuhantak válláról a levegőbe.
„Egyszerűen nem tudtad elfogadni, hogy más szeret” – visszhangzottak a fejében a fiú szavai.
„Ideje lenne már túltenned magad rajta. Ideje lenne felnőnöd…”
- Francokat! – kiabálta magának és újabb könnyek landoltak a koszos padlón. – Hogy a fenébe tudnám túltenni magam rajta, amikor szeretem!? Hülye, hülye, hülye! – préselte ki magából az újabb és újabb, sokszor értelmetlen kifejezéseket.
„Szeretem.” – Maga se tudta már, komolyan gondolja-e ezt a röpke szót. De abban most már biztos volt, hogy vissza akarja kapni Sasuket. Már csak azért is, hogy bebizonyítsa Suigetsunak, hogy igenis tévedett.
- Igen… nekem van igazam – suttogta, s egyre kevesebb könny gyűlt a szemében. – Vissza fogom szerezni Sasuket, és nem érdekel se Suigetsu, se az a kis lotyó, aki elvette tőlem.
Gondolataiból csak az ajtónyikorgás zökkentette ki. Egy pillanatra megrezzent, majd levette szemüvegét és csendesen megtörölte az arcát, majd visszahúzta a szemére. Felállt és szokványos arckifejezést erőltetve magára hátravetette haját, a látszat kedvéért lehúzta a WC-t és lenyomta a kilincset.
Azonban amikor meglátta, ki jött be, arca ismét eltorzult.
- Azt kérném – biccentett Sasuke a fényesen ragyogó ezüstláncra.
- Ezt? – kerekedtek ki az eladó szemei, mire a fiú csak várakozva bámult vissza. – R-rendben – mondta végül és óvatosan elkezdte kiszabadítani az ékszert a helyéről.
Sasuke a gondolataiba merülve figyelte a néhol felcsillanó nyakláncot egészen addig, amíg az el nem tűnt egy papírzacskóban. Felpillantott az árusító fiúra, s türelmesen végignézte, ahogy az beüti a megfelelő számkódot a pénztárgépbe.
- Tízezer yen lesz.
A fekete hajú szemrebbenés nélkül lapozgatta a bankjegyeket a megfelelőért kutatva, majd ledobott egy tízezrest a pultra, elvette a zacskót és köszönés nélkül eltűnt a tömegben.
- Te? – szólalt meg egy megvető hang a hátam mögött.
Épp a csapnak támaszkodva próbáltam összeszedni magam, amikor az ismeretlen hangot hallván ledermedtem. „Ismeretlen.” Az. De mintha mégis hallottam volna valahol.
- Tudod illik ránézni arra, aki beszél hozzád! – hallottam újra, miközben hirtelen egy kezet éreztem a vállamon.
A következő pillanatban erősen vágódott a hátam a pultnak, s a vörös hajú lány állt előttem teljes valójában. A szemeim egyből felpattantak és gyanakvóan mértem végig. Igen, ez „az a lány”. Aki – itt elakadtam, s furcsa érzés hasított a mellkasomba. Aki Sasukevel szokott lenni az egyetemnél…
- Te vagy az a Sakura, ugye? – kérdezte halkan, visszafogva magát, de mégis olyan volt, mintha ordítana.
Lerítt róla az irántam érzett gyűlölete. Némán sóhajtottam, hogy megnyugodjak, majd határozottan csaptam le magamról a kezét.
- Talán igen, talán nem. Miért, mi dolgod „azzal a Sakurával”? – vágtam vissza, s magam is meglepődtem, hogy milyen megvetéssel mondtam ki az utolsó mondatot.
- Ne hazudj! Tudom, hogy te vagy az! Te vagy az a cafka, aki elvette tőlem Sasuket! – kiabálta és ingerülten kezdte rázogatni a vállam.
Meginogtam. „Elvettem tőle?” Mi ez? Mért történik ez velem? Egyáltalán mit keres ez itt pont most? – Fél arcom a tenyerembe temetve rogytam térdre, mire ijedten hátrált egy lépést. Iszonyatosan sajogni kezdett a fejem, miközben ugyanolyan fényfoltokat kezdtem látni, mint álmomban. Összeszorítottam a fogam, de minden erőfeszítésem ellenére nem sikerült rendeznem a gondolataim.
- Hisz… ő jött hozzám… én nem akartam… – préseltem ki magamból a szavakat, miközben lepergett előttem a buli utáni pár perc, amikor a kocsiban voltunk, majd amikor sírva rohantam a szálló felé. – Tudom, hogy milyen érzés, amikor elhagy, és ezért nem akartam vele összejönni! – kiáltottam és rá emeltem élénkzöld tekintetem. – De Ő másodszorra is eljött. Szeretem – jelentettem ki határozottan, majd feltápászkodtam – és ő is szeret engem – tettem hozzá már kicsit bizonytalanabbul.
Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy igaz-e, amit mondok, de biztos vagyok, hogy egyben nem hazudtam: szeretem.
- Szakított veled, nem? – tettem fel a kérdést, mire megrezzent.
„Ez az…” – futott át az agyán, mint akinek hirtelen ötlete támad. Látván, hogy már nem annyira feszült, kedvesebbre vettem a szót.
- Rengeteg fiú van a világon, de ebből a rengeteg fiúból csak egyetlen egy szeret igazán. Ez pedig nem Sasuke. Segíthetek… megkeresni számodra az igazit. – Magam se hittem el, amit mondok, de nem akarok szerezni még egy ellenséget.
Közelebb mentem és a kezéért nyúltam, de ő mintha meg se hallott volna, szemeit erősen az enyéimbe véste.
- Nem.
A karom automatikusan megállt és értetlenül viszonoztam tekintetét.
- Még nem szakított velem. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
