Zilálva térdeltem előtte. Annyira szánalmas lehettem. Miért én? Nekem sose lehet normális életem? Ebben a világban, úgy látszik, már nem. Felpillantottam rá. Komoran nézett. Szemei hidegen csillogtak, mint mindig, mikor rám nézett. Sóhajtottam. Ez vagy te Sakura, komolyan ez? És én még azt hittem, más vagyok… Sasori megragadta a hajamat, és felrántott álló helyzetbe. Felszisszentem. Csak néztem rá értetlenül pislogva.
- Sasori… - nyögtem nehezen. Nem ment már a beszéd sem. Kimerültem. – Mond, miért hazudtál nekem? – suttogtam. Annyira fájt… - Basszus, tudtad! – kiáltottam, és éreztem, hogy égni kezd a szemem. – Tudtad, hogy szerettelek, hát nem? – kérdeztem könnyes szemekkel. Nem érdekelt, ki hallja. Végleg összeestem. Annyira hihetetlen volt. Biztos voltban benne, hogy Temari engem néz, ahogy harcol, és azt is éreztem, hogy ledöbben. Én, a mindig erős, kitartó, makacs Haruno Sakura, elgyengültem. Sasori talán kissé megenyhülve pillantott rám.
- Sakura… - hunyta le szemeit kelletlenül. – Tudod, hogy sokat jelentesz nekem. – hajtotta le a fejét. – De én más vagyok, mint a kis pancserek, akikkel nap mint nap lógsz. Nekem… kötelességeim vannak, és nem holmi gyerekjátékról beszélek. Felnőttem, akár tetszik, akár nem. Tudod, hogy nekünk úgy sem menne… - motyogta halkan. Elvigyorodtam, mire felemelte a fejét.
- Azt hiszem, nem értettél meg. Mondom szerettelek, de az az idő már elmúlt. Ki mondta neked, hogy ugyanaz a kis pisis maradtam? – kérdeztem gúnyosan, és egy kunait kivettem a zsebemből. Remegő kezemmel megszorítottam a nyelét. Hisz már rég meg kellett volna tennem, ugyanis hazudtam… magamnak. Egy hirtelen mozdulattal a hajamhoz emeltem a kést, és elvágtam. Sasori kikerekedett szemekkel nézte, ahogy én a tető cserepein térdelek, majd villámsebességgel a háta mögé ugrok. A kezében még mindig ott tartotta a hajszálaimat. A nyakához szorítottam a kunait.
- Ki a szánalmasabb? Én… vagy te? – suttogtam a fülébe. Kedvem lett volna sok mindent csinálni vele. Szívesen megöltem volna, kínoztam volna, hisz volt rá lehetőségem, de ugyanakkor… elengedtem volna, és csókoltam volna. De nem tettem. Csak álltam ott remegve, a torkához szorítva a kést.
- Na mi van? Nem teszed meg? Megérdemlem, nem? – kérdezte hűvösen csengő hangján.
- Ne beszélj hozzám ilyen hangon! – mondtam halkan. Magam elé nézve gondolkodtam. Nem vettem észre, hogy ujjaival eltolja a nyakától a kést. Hirtelen mozdulattal felém fordult, és nagyot lökött rajtam. Sikítva kaptam a tető széle után, hogy ne zuhanjak le. Remegő karokkal próbáltam tartani magamat. Sasori fölém magasodva pillantott ismét rám. Lábával a kezemre lépett. Összeszorított fogakkal tűrtem, de ujjaim egyre inkább kezdtek elhagyni. Ha lezuhanok, meghalok… - gondoltam. Körbepillantottam. Temari elszántan küzdött Kakuzuval, Hinata Peinnel, Naruto Hidannal, Shikamaru Kisaméval, Kakashi Zetsuval, Deidara Tobival, és Sasuke Itachival. Konan volt az egyedüli, aki nem bonyolódott csatába, egészen eddig. Ahogy meglátta, hogy Temari a földre küldi Kakuzut, felugrott, hogy átvegye a helyét.
- Rendben. – nyögtem nagy nehezen. – Ha ez az ára annak, hogy a barátaim megmeneküljenek, hát rendben. Miattam vagytok itt, nem? Egyedül csak miattam! Engem akartok megölni, ugye? – néztem fel komolyan Sasori szemeibe. Tisztán ki tudtam olvasni a tekintetéből, hogy igen, így van. – Ég veled… - suttogtam hidegen, és ujjaimmal elengedtem a tetőt, lehunytam szemeimet. Hinata felsikított. Naruto oda kapta a fejét, és döbbenten figyelte zuhanó testemet.
- Neeem! – kiáltotta Deidara és Sasuke egyszerre. Hiába, már késő volt. Éles fájdalmat éreztem minden tagomban, és elsötétült a világ. Utálom a sötétséget…


Oké, rendben, ez kicsit túlzás volt. Nem kell megijedni, jól vagyok. A város kórházában fekszem, és a plafont bámulom nagyban. Még mindig nem fogtam fel, mi történt. A kórházi ruha átható szagától fáj a fejem. Próbálok magamra erőltetni egy kis nyugalmat, de még mindig csak a plafont tudom nézni, és a történtek fojtogató emlékein rágódok. Jó, rendben. Nagy levegő, és…
Sasuke lép be a szobába. Vártam volna, hogy hozzon virágot, vagy mit tudom én, de jelen körülmények között inkább nem vártam el. Már annak is örültem, hogy itt van.
- Szia. – köszönt halkan, és leült az ágyam melletti székre.
- Szia. – köszöntem vissza bágyadtan, és halványan elmosolyodtam. Belenéztem a szemeibe. Azt hiszem, aggódott értem. – Még mindig nem értem. – sóhajtottam, és megráztam a fejemet. – Sasori… - kerestem a szavakat, de nem jutott eszembe semmi. – Nekem ez így sötét. – adtam fel kissé dühösen.
- Hát… azt hiszem, Sasori érzett irántad valamit, különben nem ugrott volna utánad. – magyarázta. Igen, valahogy így lehetett. De ez akkor sem stimmel!
- Lelkiismeret furdalásod van? – kérdezte csodálkozva.
- Kicsit. – bólintottam rá elgondolkodva. A fehér ajtóra pillantottam. Valahol egy másik szobában feküdt Sasori eszméletlenül. Odamentem volna hozzá, de az orvos nem engedett. Azt mondta, ágyban kell maradnom. Biztos voltam pedig abban, ha odamennék, felébredne. – Látni akarom… - suttogtam kikerekedett szemekkel, és már tűrtem is félre a takarót.
- De az orvos azt mondta… - akadékoskodott Sasuke, de a szavába vágtam.
- Nem érdekel az a fafejű vénember. Látni akarom! – kiáltottam idegesen, és kiléptem a folyosóra. Szétnéztem, majd elindultam jobbra. Sasuke jött utánam.
- Na ezért nagyot fogunk kapni… - morogta.
- Nem mondtam, hogy gyere velem! – néztem hátra rá a vállam felett. Valami olyasmit motyogott, hogy nem érdekli, majd gyorsabbra vette a tempót, és már mellettem sétált. Halványan elmosolyodtam. Olyan gyermeteg volt, ahogy durcás képpel, zsebre dugott kezekkel meredt maga elé. A harmadik emeletre érve, a szobákat kezdtem nézni. – Tudod, hányas? – kérdeztem Sasukét, de nem néztem rá.
- 8. – mondta félhangosan. Meg is pillantottam az ajtót, és lassan a kilincsre tettem a kezemet. Benyitottam. Félve léptem át a küszöböt. Sasori lélegeztető gépre volt kötve, a gép egyenletes sípolásából tudtam, hogy él. Az ágyához léptem, és óvatosan végigsimítottam a kezén. Leültem a székre, és csak néztem az arcát. Sasuke az ajtófélfának támaszkodva, keresztbefont karokkal nézett engem.
- Régen, mikor még csak 9-es voltam, mindig Sasorival lógtam. Nem tudom, de valahogy olyan más volt, mint a többiek. Úgy értem… ő mindig megérezte, ha valami bajom volt, ő mindig tudta, hogy érzek. Emlékszem, egyszer elvitt az állatkertbe, és beledobott a delfinmedencébe. A biztonsági őr nem örült, nekem azonban hatalmas nagy élmény volt ez… Olyan sokat jelentett. – mosolyogtam rá halványan Sasukéra. Ő érdeklődve meredt rám, még mindig ugyanolyan testtartásban.
- Ahhoz képest sikítottál, mikor a delfin körbeúszott… - hallottam Sasori erőtlen, halk hangját és nevetését. Rá kaptam a tekintetemet, és mosolyogva néztem a szemébe.
- Tudtam, hogy fel fogsz ébredni! – mondtam, és átöleltem. Sasuke mogorván nézett ki a folyosóra. Ezt látszólag Sasori is észrevette, mire gyengéden eltolt magától.
- Ne aggódj, nem veszem el tőled! – vigyorgott rá. Sasuke komoran nézte őt, és a szemében kevés ellenszenv csillogott. Nem mondom, hogy nem volt így helyes, viszont semmi oka nem volt arra, hogy féltékeny legyen. Vagy talán mégis, de Istenem! Odaléptem elé, és a szemébe néztem. Fél fejjel magasabb volt.
- Mondjak neked valamit? – kérdeztem. Nem válaszolt, csak nézett rám. Lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam. Gyengéden csókolt vissza, kezével végigsimított az arcomon.
- Oké, nem lehetne máshol romantikázni? – szólt közbe gúnyosan Sasori, mire megszakítottam a csókot, és a vállam felett vigyorogva rá néztem. Intettem neki, majd kézen ragadtam Sasukét, és futni kezdtem.
- Sakura, hova futsz? – kérdezte Sasuke értetlenül. Nem válaszoltam. A földszintre rohantam, és a nagy kórházajtót kivágva, az udvar közepén megálltam.
- Tudod, senki sem tökéletes… - néztem a fekete szemekbe. – De én vagyok Haruno Sakura. Az, aki így szereti az életet. – mondtam neki őszintén. Sasuke elvigyorodott.
- Szeretlek! – jelentette ki.
- Tessék? – néztem rá döbbenten.
- Szeretlek! – ismételte meg, és átkarolta a vállamat. – Ennek örülnöd kellene! Nem minden nap kap meg egy lány egy ilyen pasit, mint én! – vigyorgott pimaszul.
- Uchiha Sasuke! Te öntelt, egoista vadbarom! – vigyorogtam, és a fejemet a vállára hajtottam. – Én is szeretlek! – suttogtam mosolyogva. Szemeimet lehunytam pár percre, és hallgattam a szél zúgását.
- Sakura, Sasuke! – felpattantak a szemeim. Naruto önfeledett, örömteli kiáltása hatalmas vigyort csalt az arcomra. Ő és a többiek vidáman integettek nekünk. Naruto boldogan karolta át Hinata derekát, Shikamaru és Temari kézen fogva mosolyogtak, Tenten Nejivel beszélgetett, Kankurou pedig szokásához híven nagyban vigyorgott. Tudjátok, rájöttem valamire. Úgy kell szeretni mindenkit, ahogy van. Mert hát igen. Senki sem tökéletes. A bajt pedig… hát inkább nem kell keresni. Ha úgy van megírva, akkor úgyis megtalál, akár akarod, akár nem. Az élet nem fenékig tejfel!


Az Akatsuki-t, Sasori és Deidara kivételével, börtönbe zárták. Mint kiderült, Temari évek óta dolgozott Kakashinak, és az ő révén mindig mindent tudott mindenkiről. Kakashitól tudta meg Sasuke is, hogy én este Inoval az iskolában készültem megküzdeni. Hiába, az a pasas valahogy mindig megérzi, mit fogok csinálni. Kakashi kész rejtély. Deidara már évek óta élt Spanyolországban, és mivel tudta, hogy Sasori előbb utóbb megtámadja majd, felfogadott egy színészt. Sasori nem volt bűnös, őt az Akatsuki kényszeríttette. Naruto felhagyott az ivással. Temari úgymond kissé megszelídült, ezáltal sokkal elviselhetőbbé vált. Inot eltemették oda, ahol a szülei is nyugodtak. Az volt a kedvenc helye, tavasszal a cseresznyefa viráginak szirmai borították a sírt. Minden visszatért a rendes kerékvágásba.


- Miss. Haruno, kérem! Muszáj önnek folyton elaludnia? – tette csípőre kezeit Kurenai.
- Elnézést Kurenai-sensei. – egyenesedtem ki álomittasan. Hinata mosolyogva nézett rám. – Bezzeg ha tudná, mi mindent éltünk át, akkor nem nyaggatna a fizikafeladataival! – morogtam barátnőmnek.
- Meglehet. Azonban ez a mi titkunk. Épp elég, hogy Tsunade tud róla. Nem örült a cseréphiányoknak a tetőről. – vigyorgott gonoszul Hina. Én is elvigyorodtam. Kicsöngettek. Felálltunk, és az ajtó felé vettük az irányt. Kint már Temari, Shikamaru, Naruto és Sasuke vártak minket a falat támasztva. – Hát Tentent hol hagytátok? – kérdezte Hinata csodálkozva.
- Neji! – jelentette ki egyszerre a társaság vigyorogva. Hát igen, Neji…
- Rendben, akkor mehetünk? – kérdeztem mosolyogva.
- Persze! – lépett mellém Sasuke, és egy puszit nyomott az arcomra.
Kiléptünk az iskolából. A kint tartózkodók ránk emelték a tekintetüket. A kapuban Sasori autója parkolt, egy terepjáró. Lehúzta az ablakot, és intett nekünk, mire mi visszaintettünk. Nem tudom, nekem az élet olyan, mint egy tündérmese. Jön a gonosz, a jó pedig győz felette. Hát nem?
Beszálltunk a kocsiba. Sasuke ült elől Sasori mellett az anyósülésen, mi pedig hátul.
- Na és hova menjünk? – kérdezte Sasori, kezét a sebváltóra téve.
- Nem tudom. Talán New York? – kérdezte Naruto.
- Hawaii? – vetette fel Temari.
- Nem, én jobbat tudok! – hajoltam előre a két ülés között. – Oda, ahová a szívünk húz!