Félelemmel keltem fel. Tudtam, eljött a nap, az idő, és minden egyéb más. Nekem lépnem kell. Inora várhatok évtizedekig. Mindenem kockán forgott. Az életem, a múltam, a jelenem és a jövőm, a személyiségem, és minden jó emlékem. El is veszthetem őket! – gondoltam. Végül eltökéltem, nem érdekelnek. Annyi minden történt már velem, egy szerencsétlen lány voltam. Ezt már csak túlélem…
Bátortalanul sétáltam végig az iskola folyosóján. Soha nem jártam még este az iskolában. Próbáltam felbátorodni, egy kis fényt keresni, de nem ment. Talán kicsit többre számítottam magamtól. Nem baj, ennyit tudtam kipréselni.
Mintha megéreztem volna, hogy valaki követ, megfordultam…
- Ehh… Gyerekes vagy! Mondd, miért nem szállsz le rólam? – kérdeztem a szemeimet forgatva. Rendben, oké, nem mintha nem szerettem volna, hogy folyton ott van, ahol én, de Istenem! Ez már kezdett nagyon nyomasztó lenni.
- Tudom, hogy őrültséget akarsz csinálni! Sakura, Ino nem normális! Ne menj bele a játékba! – kért, szinte kedvesen. Csodálkozva néztem a szemeibe. Az a mély sötétség…
- Sasuke, kérlek! Majdnem felnőtt nő vagyok, tudom, mit miért teszek! – legyintettem, és elvigyorodtam szánalmas kérlelésén. – Egyébként is… - komorultam el. – Mond meg nekem, miért érdekel, mi történik velem? Miattad már oly sok minden megváltozott az életemben. Régen soha, még egy szót se szóltunk egymáshoz, azt se tudtad, hogy létezem. Most meg… Úgy érzem, semmi közünk egymáshoz, mégis vonz valami erő! Valami, ami már régóta bennünk van, csak most fedeztük fel. Érted?? Ne nézz így rám, nem vagyok bolond! Én csak tudom, mit érzek… Tudom, mi van a szívemben, tudom, mire készülök. Nekem mások is fontosak, nemcsak a szánalmas kis életem. Ino közveszélyes, és ha nem én, lehet más végez vele, azt pedig nem szeretném. Hogy más viselje a terhet? A halál terhét…? Nem hagyhatom. Ez az én felelősségem. Ha tetszik, ha nem, nekem ezt kell tennem… Olyan ez, mint a sors. Elrendeltetett! – sóhajtottam, és fejemet az ablak felé fordítottam. A csillagos égen ott fénylett az a csillag, mely talán kettőnké volt. – Nem tudom, de… - suttogtam, majd megakadva, újra Rá néztem. - …szerintem az a mi csillagunk! – mosolyogtam rá lágyan. Ez azonban nem azaz „Itt az idő! Most csókolj meg!” mosoly volt. Inkább az a „Bízz bennem, és felejts el! Lehet, nem jövök vissza!”. Akármennyire is szerettem volna ajkait érezni, akármennyire is vágytam a csókjára, nem tehettem. Hátat fordítottam hát neki, és lehajtott fejjel, elindultam utamra. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
- Sakura! – állított meg hangja. – Nézz rám! – kért kedvesen. Sose hallottam még ilyennek a hangját. Engedelmeskedtem neki. Újra vele szemben álltam, immár csak egy fél méterre tőle. Kezével lassan végigsimított a vállamon, majd megfogta a kezemet. Egy hírtelen rántással szorosan magához húzott. Felnéztem rá. Egy fél fejjel lehetett magasabb. Szemeimben a könnycseppek megcsillantak. Lassan közelített felém arcával. Valahogy sokkal gyengédebbnek tűnt. Ahogy megéreztem ajkait, tudtam, hogy nekem erre kicsit sincs időm. Erre a lassú játékra… Alsó ajkába harapva figyelmeztettem. Ő értve ezt, nyelvét a számba csúsztatta. Érezte, hogy most per pillanat nem azt a lágy Uchiha Sasukét várom, hanem inkább azt az erőszakos, kis egoista bestiát. Ezért tehát egyre szenvedélyesebben kezdett csókolni, és egyre vadabbul. Lassan tolt a fal felé, és ahogy hátam azt elérte, kezét a pólóm alá csúsztatta. Megszakítottam a csókot.
- Mennem kell! – mondtam határozottan. Szemeibe nézve, láttam bennük a vágyat, időm viszont nem volt sok., így nem teljesíthettem kéréseit.
- Maradj inkább! – suttogta ajkaimba, és újra megcsókolt volna, de én eltoltam.
- Sasuke, engedj! – parancsoltam hidegen.
- Nem! – jelentette ki makacsul. Ó, csak ne most jöjjön ki belőled a féltő férfi…
- Uchiha Sasuke, azonnal engedj e…! – ordítottam, de az utolsó szót már nem tudtam befejezni. Megcsókolt. Igazság szerint ez romantikus is lett volna, ha nem épp harcolni megyek… Ismét elmerültem a csókban, és most hagytam magamat. Hagytam, hogy irányítson.
Gúnyos kuncogásra figyeltem fel. Tudtam, ez csak Ino lehet. Kérdőn fordítottam fejemet jobbra. Ino a falnak támaszkodva, vigyorogva nézett minket.
- Ne aggódj Sakura, megbocsátom, hogy elhappolod a pasimat! – vont vállat higgadtan.
- Szia Ino! – köszöntem neki tettetett higgadtsággal.
- Ugyan, látom rajtad, igenis ideges vagy! Mi több… félsz! – suttogta az utolsó szót, mi nekem egy ordításnak tűnt. – Bántom a kis lelki világodat? – vigyorgott. Kibújtam Sasuke öleléséből, és magabiztosan álltam ellenfelem elé.
- Válassz fegyvert! – vigyorodtam el.
- Válassz fejpántot! – nyújtott felém két fejpántot. Mind a kettőn 1-1 furcsa levélforma volt. Abban különböztek csupán, hogy az egyik kék, míg a másik piros volt.
- Minek ez? – értetlenkedtem.
- Hogy tudd, hol a helyed! – világosított fel. Bólintottam, és automatikusan nyúltam a piros fejpánt után. A hajamba kötöttem. Szokatlanul bátornak éreztem magam hírtelen. Ino rezzenéstelen arccal kötötte a derekára az övét. A kezét nyújtotta. Nem bíztam benne, de nem is kellett bíznom. Minden rajtam múlt…

*

- Hinata, kelj fel! – rázta meg Temari az alvó lányt. Hinata sikítva ugrott fel az ágyára, furcsa védekező állásban.
- Bazdmeg, hülye vagy ember? Én meg azt hittem, valaki meg akar fojtani! – sóhajtott a fejét fogva.
- Nyugi már, és gyere! – intett, és a nyitott ablakhoz sétált, ahonnan egy kötél lógott le.
- Hova? – vonta fel szemöldökét a Hyuuga.
- Pontosan hova? A suliba! Miért? Mert Sakura ma küzd meg Inoval! – világosította fel barátnőjét, és kimászott az ablakon. Hinata gyorsan felöltözött, és követte. Lent Tentennel találkozott.
- És honnan tudjátok ilyen pontosan? – érdeklődött. Tenten felemelte a mobiltelefonját. – Nagyon szép… - dicsérte meg értetlenül.
- Nem, te gügye! Felhívtam Sasukét! – forgatta meg a szemeit.
- Hogy jön ide Sasuke? – értetlenkedett tovább Hinata.
- Úgy, hogy Sasuke megérezte, hogy Sakura ma akar küzdeni, és elment a suliba, és ott volt Sakura és Ino, és utána ő lesmárolta Sakut, és elkezdődött a harc… - adta a felvilágosítást tömören. Hina padlót fogott.
- Ti aztán jó titkos ügynökök lennétek! – jegyezte meg halkan. – Ígérjétek meg, hogy köztem és Naruto között sosem fogtok így szervezkedni!
- Sajnos ezt már megszegtük! – vigyorodott el Temari.
- Hogyan?! – dühödött be Hinata.
- Ez most mindegy! Siessünk! Lehet, későn érünk… - kezdett futni Tenten. A többiek kis fáziskéséssel követték.

*

A kunai kések éles csattanása bántotta a fülemet, és míg én szenvedve próbáltam legyűrni érzéseimet, Ino hidegen védte ki támadásaimat. Ez így nem jó! – gondoltam. Hátrálni próbáltam, de ő követett. Sóhajtva kezdtem hát el futni.
- Ne fuss el, Haruno Sakura! Hallod! – ordította dühösen, és utánam iramodott. Erre számítottam. A folyosón vízhangzott lépteink hangja. A nagy, nyitott ablak láttán elvigyorodtam. Sietve rohantam oda, és kinéztem. Jól számítottam, egy fa állt pár centire az ablaktól. Bátortalanul álltam fel az ablakpárkányra. Vállam fölött visszapillantottam Inora, aki megtorpanva, csodálkozva nézett rám.
- Mégis mit csinálsz? – kérdezte idegesen.
- Kövess, ha tudsz! – vigyorogtam, és kiugrottam, egyenesen a fa nagy ágára. Ino talán túl aggodalmasan futott oda az ablakhoz. – Na mi van? Maradt valami kis emlék a régi barátságunkból? – néztem szemeibe gúnyosan.
- Én… - mondta bizonytalanul. Nem volt már olyan hideg, nem látszott egy apró szikrája sem a közveszélyes énjének. Olyan volt, mint régen. Döbbenten néztem rá. – Én… - dadogta. Szemeiben a félelem csillant. – Sajnálom! – suttogta. Ha lehetett, még jobban ledöbbentem. De ami utána történt, az… az teljesen lesokkolt. Egy kunai kés repült villámgyorsan Ino felé. Összetörten néztem végig, ahogy szemében az utolsó életszikrával engem néz.
- Ne… - suttogtam könnyes szemekkel. – NEE! – ordítottam el magamat, és olyan mérhetetlen dühvel fordultam a kunai gazdája felé, amivel még soha. – Teee?? – kerekedtek el szemeim.

*

Temari őrülten rohant az utcán, nyomában a lányokkal.
- Tema, lassíts! – kérte Hinata.
- Hinata, hát nem érted? – nézett rá a válla felett.
- Mit kellene értenem, mond? – kérdezte indulatosan.
- Ino nem gyilkos! Az egész az Ő ötlete volt! – magyarázta komoran.
- De kié? Temari, magyarázd már meg! – torpant meg Hinata dühösen. Tenten csodálkozva állt meg mellette, és ő is értetlenül bámulta a szőke lányt.
Temari kicsit távolabb tőlük, szintén megállt. Lehajtott fejjel pásztázta a földet.
- Ino sosem volt őrült. Ez mind Sasori műve… - suttogta.