Mikor mindenki, egytől egyig megváltozik, csak te maradsz ugyanolyan, esetleg kicsit különcnek érzed magad. Nyugi, hisz senki sem tökéletes, így te sem! Majd eljön az idő, a te időd! Egy szép napon, mikor esik a hó, eső, süt a nap, és minden természeti katasztrófa összejön egy pókerparti erejéig, te megcsillansz! Vagy nem, de ez már más kérdés.

Your time!

Későre járt már. Az ágyamon feküdtem, és a plafont bámultam. A gondolatok megállíthatatlanul cikáztak a fejemben. Mint ezernyi idegesítő kis undok ellenség, úgy marcangolták a lelkemet. Miért ilyen kegyetlen velem az élet? Miért csak engem ér a sorscsapás? Miért én vagyok az egyedüli, aki a terhek millióit cipeli a hátán? De mindegy is. Hiába próbálkoztok, hű maradok magamhoz! Viszlát kis szörnyek! – igyekezeteim azonban hiábavalónak bizonyultak. A mobiltelefonom dallamos hangja mentett meg eme utálatos férgektől. Ahogy a lágy és kellemes zene bejárta a szobám minden egyes zugát, reményt öntött belém, és tudatosította velem, még minden lehetséges. Az íróasztalomhoz sétáltam, és felpattintottam a telefont. Szinte még úgy-ahogy vidáman szóltam bele. Hamar hangulatot váltottam. A mély, számomra kegyetlen fájdalmakat okozó hang sebként égetett. Csalódást okozott, szánalmas ébresztett bennem. „Sakura! Fontos vagy nekem!” – hallottam szomorúan, mégis kétszínűen ható mondatát. „Ártatlan vagyok, esküszöm!” – bizonygatta, engem viszont nem tudott maga mellé állítani. Már nem. Réges-rég eltemettem őt!
- Nem érdekelsz! – ordítottam ingerülten, sírva. Minden elhagyott, amiben eddig bíztam. Reményeim, melyeket olyan gondosan ápolgattam, most az egyszer ellenem fordultak, és hátat fordítva nekem, a fájdalom homályába taszítottak. „Kérlek…” – kérlelt szinte gyerekesen.
- Nem érdekelsz! – suttogtam megtörten, újra. Szétesőben voltam. Mindig és mindenki azt várta tőlem, a kemény kislányt mutassam. Hát nem, egyszer az életben én is a sarokba vonulok, és magamhoz ölelve bánatomat, sírni kezdek, vigasztalhatatlanul. „Hidd el, én nem…”
- Hagyj békén! – kértem nagyon halkan, a hangom azonban elcsuklott. Könnyeim megállíthatatlanul folytak. Képességem, mellyel folyton folyvást megállítottam őket, most cserbenhagyott, de nem bántam. Gyengéden elemeltem a fülemtől a készüléket, de hallottam, ahogy azt a bizonyos, hazug szót suttogja. „Sajnálom.” Kinyomtam, nem törődtem vele. Dühösen, erőtlenül hajítottam ágyamra a telefont. Kezemmel végigsimítottam a mellettem lévő, halványrózsaszín falon. Hátamat nekidöntöttem, és lassan lecsúsztam a földre. Védelmet követelően öleltem át lábaimat, és meredtem a padlóra. Miért mindig én bűnhődök? – kérdeztem. Tele volt a világ kegyetlen emberekkel, és én, aki gyakorlatilag még semmit nem tett mások ellen (bár ez elgondolkodtató némiképp), most itt ülök a földön, és szánalmasan kérek segítséget attól, aki fönt a felhők között súlyt le rám.
A méregzöld topp, ami rajtam volt, kezdett átázni a könnycseppektől. Rózsaszín bolyhos mamuszom orrát szemlélve, megsemmisülve hallgattam a szél zúgását. Kezemet felemelve, kihúztam tincseim közül a zöld hajgumit. A sós cseppek továbbra is villámsebességgel szántották arcomat.
- Állj fel! – hallottam a mély, ismerős hangot. Kikerekedett szemekkel pillantottam a nyitott erkélyajtó felé. A fehér korlátnak támaszkodva figyeltem engem igézően. Álomnak hittem. Megkövülten bámultam rá, de ő csak kósza mosollyal a szája szélében, eltolta magát a korláttól. Csodálkozásomat nem is lepleztem. Lehetséges ez, itt van?
- Állj fel! – emelte fel hangját hirtelen, így sokkal erélyesebbnek hatott. Nem engedelmeskedtem neki, azt hittem, csak egy látomás. De nem… Odasétált hozzám, megragadta a karomat, és felrántott. Döbbentem meredtem éjfekete szemeibe. Könnyes szemeim, és a holdfényben megcsillanó csíkok az arcomon, rémült, ijedt tekintetem… És csak a mély, mégis lágy hangját hallom.
- Ne add még fel! – suttogta, és olyan gyengéd, mégis érzéki csókot nyomott ajkaimra, hogy csak szorítása tartott talpon. Elmélyülve, bágyadtan hunytam le szemeimet, és éreztem, ahogy karjai lassan elengednek, és én zuhanok vissza a padlóra.

*

- Mekkora pofára esés! Pontosabban seggre… - mondtam, kezemmel fájó hátsómat tapogatva. Csalódottan sóhajtottam. Képzelődtem? Álom lett volna, kósza ábránd? Ujjaimmal lassan végigsimítottam ajkaimon. Nem, a csók ott égett… Valóság volt, nem csak vágyálom. De akkor hova tűnt?
Minden gondolatot elűzve, felálltam, és a fürdő felé vettem az irányt. Hideg vízzel mostam meg az arcomat, majd megtöröltem, és a tükörbe néztem. Szörnyen festettem! Hajam csapzott volt, arcom vörös, szemeim feldagadtak a sírástól. Ugyan a lelkembe nem láthattam be, de fogadni mertem volna, hogy az is romokban hever, akárcsak én, így külsőleg.
- Ne add még fel, hisz ő is megmondta! Gyerünk Sakura, kapd össze magadat! – parancsoltam magamnak. – Csak most, még ezerszer az életben. Hajrá kislány, kitartás! – lelkesítettem kis lelkivilágomat. Pompont ide! Halvány, alig látható mosoly szökött az arcomra. – Sasuke-kun! – nyammogtam, úgy öntudatlanul. Magam is meglepődtem azon, amit éreztem. Vágy volt, tiszta vágy…
- Sakura-chan… - hallottam hirtelen hangját, mely egyre vékonyodott. Szélesen mosolyogva fordultam meg, de csalódnom kellett. – Moegi? – kérdeztem dühösen, fintorogva. Drága jó kis húgocskám állt előttem. A jobb kezével a szemét törölgette, a másikkal a párnáját szorította testéhez.
- Sírtál? – kérdezte, kezét elemelve arcától. Nagy fekete golyószemeivel úgy meredt rám, mint egy csúf, degenerált béka. Egyszerűen gonoszságra késztetett.
- Csak örömömben! – válaszoltam.
- Igen? Minek örültél ennyire? – kíváncsiskodott.
- Annak, hogy nem vagyok a helyedben, mert mindjárt nagyot kapsz tőlem, ha nem húzol vissza az ágyadba! – mondtam komoran. Ijedten meredt rám, mégis olyan ártatlannak hatott, mint a ma született bárány. – Komolyan! – mutattam az ajtó felé. Hátrálni kezdett, majd megfordult, és elfutott, de jobb kezével még megragadta az ajtófát. Visszapillantott rám, és kinyújtotta a nyelvét. A kis szenvtelen mocsok! – Tűnés! – sziszegtem. Eltűnt előlem, és már csak az ajtócsapódást hallottam. Sóhajtva emeltem a tekintetemet a plafonra. – Istenem, mond, hogy ez csak egy álom, és nem nekem volt egy ilyen kurva szar estém! – imádkoztam. Lassan botladoztam vissza az ágyamba. A takarót félretűrve, befeküdtem, és álmatlanul forgolódni kezdtem. A hangok a fejemben hiába kérték, aludjak el végre, nem ment.
- Életem most kezd fenekestül a régi múlthoz hasonlítani! Hogy aludjak így, mondjátok? – kérdeztem tőlük csak olyan általánosan. Minden nap alap, hogy beszélek a láthatatlan szellemhangjaimmal? Igen, minden bizonnyal. – Honnan a fészkes fenéből tudjam, mit tartogat a jövő? Lehet, Ino élve temet el, lehet én fojtom meg őt egy kanál vízben! Lehet, Hinata és Naruto végleg megunják egymást, és lehet, hogy Shikamaru végleg kitörni készül Temari alól! Mi vagyok én, cérnaválasztó? Az! – mondogattam magamnak. – Lássuk be, Haruno Sakura csak egy a sok szerencsétlen balfék közül! – sóhajtottam. – Kezdem nagyon unni, hogy a múltam közrejátszik mindenben, és kegyetlenkedve akarja megakadályozni életem normális lepergését. Vágyom arra, ami nincs. Akarom azt, ami lehetetlen. Szeretem őt, aki nem szeret viszont! Költőnek mennék, de nem akarok! – fordultam az oldalamra komor ábrázattal. Lassan, de biztosan éreztem, ahogy pilláim elnehezülnek. Átadva magam a sötétségnek, álomba merültem.

*

Magabiztosan rohantam le a lépcsőn, de a kis fordulóban felugrottam a korlátra, és hatalmas vigyorral csúsztam le rajta. Lábaim halk puffanása jelezték földet érésemet. Vidáman indultam meg a konyhába, ahol Moegi már igencsak telezabálta magát.
- Nézd má! Valaki fel tudott kelni? Heh… - jegyezte meg csípősen, úgy félvállról. Nem nagyon izgatott a pofátlan képe.
- Anyu? – kérdeztem unottan.
- Elment, már vagy fél órája! Szóval simán elmondhatod, mi a fenéért bőgtél este?! – kíváncsiskodott újfent.
- Semmi közöd hozzá! – vetettem oda neki.
- A húgod vagyok, ami a fülemen be, az a számon ki! – vigyorgott, célozva arra, anyu úgyis megtud mindent, kezdve azzal, hogy képes voltam húgocskámmal így beszélni.
- Igen? Szóval ha bedugok egy fülpiszkát a füledbe, kijön a szádon? Guszta! - röhögtem el magamat. Hát ezt sem vette valami jó néven. Idegesen ugrott le magasított székéről, és kezdett ütögetni, mint a megkergült kecske, mikor a falat akarja lebontani.
- Hibbant! – jelentettem ki szánakozva, és kezemet a fejére tettem, ezzel távol tartva magamtól. Erőlködései sikertelenek voltak. Levettem a kezemet a fejéről, erre hasra vágódott! Szerencsétlen…
- Béna! – forgattam meg a szemeimet.
- Vágj már hozzám még pár lebecsmérlő szót! Hátha jobban érzem majd magamat… - fújtatott rám a földről, még mindig elterülve.
- Miért, mi nyomja a kicsi lelkedet? – kérdeztem gúnyosan.
- Közöd hozzá nuku! – válaszolta makacsul. Valamiért megesett rajta a szívem. Mégis a húgom, az istenért! Kedvesen elmosolyodtam, és kezemet a vállára téve, bíztatóan noszogatni kezdtem.
- Hát… - kezdett megenyhülni kissé. – Tudod, van a suliban egy fiú… - szökött pírba az arca. Egyből leesett! – A neve Konohamaru! – suttogta. – És hiába minden igyekezetem, nem akar észrevenni! Csak Hanabi érdekli… - fonta karjait dühösen keresztbe.
- Hinata húga? – fogtam padlót. Nem elég, hogy még túl fiatal a pasizáshoz, ráadásnak egy olyan csávót fogott ki, aki átnéz rajta, és inkább Hinata húga érdekli, aki történetesen Moegi legjobb barátnője! – Hanabi mit lép Konohamaru felé? – kérdeztem.
- Semmit, ő már vagy fél éve jár egy másik fiúval… - vont vállat. Komolyan, hova szalad a mai fiatalság? Nagyot sóhajtva ültem fel a konyhapultra. Moegi tanácsot várva fürkészte az arcomat.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha elmondanád Konohamarunak, mit érzel iránta! – mondtam végül, nagy nehezen.
- De mi lesz, ha…?
A szavába vágtam. Tudtam, mit akar, hisz mindenki ezt kérdezi ilyenkor… Mi lesz, ha ő nem szeret viszont?
- Akkor majd jön más! – mosolyogtam. – Előtted az élet, annyi fiú van a világon!
Moegi fintorogva hátat fordított nekem. Kérdőn, felvont szemöldökkel bámultam utána.
- Te ezt nem érted! Nekem EZ a fiú kell! – morogta. Szemei megcsillantak, ahogy a válla felett visszanézett rám. Halványan elmosolyodtam. Akárcsak én… Na jó. Itt az ideje nagylány, mert hogy már kicsi nem vagy! Lásd be, az idő eljött, neked lépned kell, a helyes út felé! Sakura, tedd amit a szíved diktál! Ino már vár…