Szerettem volna, ha mindenki annak lát, annak gondol, aki vagyok. Sajnálatos módon nem csak ők, de még én is félreismertem magamat, és másokat is. Ki akar hinni, és ki akar csalódni? Túlnyomó többségben a hinni nyert. Igen, sokan szeretnének hinni, de nagyon nehéz! Tapasztaltam, nem egyszer. Ha valaki mellett egészen eddig kiálltál, és felmerül a gyanú, miszerint nem is azaz igazság, amit mondtak neked, akkor kinek hiszel? Hát ez az, én sem tudom!

Dei-kun would be proud of you!

Barátságtalan hangulattal fogadott minket Tsunade. Sosem volt ugyan híres arról, hogy vidáman köszönti a vendégeit, de azért ez tényleg… kicsit túlzás volt!
Az udvar kellős közepén állva szertenéztünk. Mindenhol szemét, ritkuló növényzet. Mit is várhatunk a mi iskolánktól, és annak diákjaitól? Semmit.
- A ti feladatotok ennek az egész… - eltűnődött, milyen jó szó illik erre a helyre. - … udvarnak a rendbetétele! – fejezte be. Udvar?! Ehh, persze! Bólintottunk, bár igen kelletlenül. Tsunade a kezünkbe nyomott ásót, kapát, gereblyét, meg szemeteszsákot. Nem tudtam kiigazodni ezen. A sulinak vagy nem volt pénze kertészre, vagy a vén banya úgy hitte, jobb, ha mindenki maga csinálja meg azt, amit kell. Akkor mi mit keresünk itt? Egyszóval a suli csóró volt, de mi szerettük, mert közel laktunk hozzá, és mert mégis… 3 évet már eltöltöttünk itt.
- Jól van, akkor… enyém a… sziklakert (? Inkább romos trágyadomb!) Tietek pedig a… - mondta kommentárosan, majd csodálkozva nézett a szeméttel teli virágágyásokra, elszáradt füves területre, és a szemétlerakóhoz hasonló játszótérre. – a szemétlerakó! – mutatott végül a játszótérre.
- Na nem, én vele… - böktem a fejemmel Sasuke felé. – …nem megyek sehova! – méltatlankodtam.
- Miért? – értetlenkedett Tenten.
- Ch, szánalmas! – jegyezte meg Sasuke.
- Épp ezért! – mutattam rá dühödten. Ő felém fordult, és szikrázó tekintettel méregetett.
- Nem azért csinálom ezt az egészet, mert kedvem van hozzá, úgyhogy ne nyafogj, és told oda a hátsódat, vagy nem állok jót magamért! – emelte fel indulatosan a mutatóujját.
- Őrült… - suttogtam magam elé, és megindultam a szemétkupac felé. Ő jött utánam. Hozzákezdtünk, és én minden egyes mozdulatomnál vetettem egy pillantást Tentenre. De most komolyan, miért pont nekem kell ezzel a bunkó, idióta balfékkel dolgoznom? A sors fintora… Készen arra, hogy bármelyik percben elgáncsolhat, meglökhet, vagy esetleg leüthet (mert még azt is kinézem belőle!), óvatosan szedegettem a szemetet. Undorodva nyúltam minden egyes darab után. Nem mondom, hogy elkényeztetett kis fruska voltam, aki semmit se vesz fel, ami a földre került, na de kérem! Ki tudja, hány napja rohad ez itt?
Egy óra múlva döbbenten néztem körbe a tiszta játszótéren. Viszont még ott volt a rét, és a virágágyások. Így is elég fáradtak voltunk már, Tenten nemegyszer vágódott hasra, és terült el a mocsokban.
- Hol a francba vannak? – suttogtam dühödten. Abban a pillanatban megjelentek. Hinata, Temari, Neji, Naruto, Shikamaru, Kankuro. – Hol a francban voltatok eddig? – kérdeztem vigyorogva.
- Bocs, Kankuronak zabálhatnékja támadt! – sóhajtott Hinata, mire az említett nyelvet öltve hátat fordított nekünk. Hina ezt látva csak a fejét tudta fogni. Kankuro annyira… gyerekes volt!
- Remek! Akkor ti elintézitek ezt, és én elszaladhatok egy percre, igaz?! – kérdeztem, és felcsillant a szemem.
- Hova akarsz menni? – érdeklődött Tema.
- Van egy kis… elintéznivalóm! – mondtam nyugodtan.
- Menj! De gyere vissza…! – engedett el Neji. Bólintottam, és elfutottam.
Ahogy a folyosón kerestem azt, akitől annyi mindent kérdeztem volna, megpillantottam Kakashit.
- Ka… - kezdtem, de ahogy észrevettem, kivel beszél, gyorsan beugrottam egy szekrény mögé.
- Ártatlan vagyok! Nem hiszel nekem, Kakashi?
Megpillantottam. Ő volt az, Sasori. Akit kerestem, akivel beszélnivalóm volt.
- Nem tudom, kinek higgyek! – fordította el a fejét Kakashi. – Megölted! – villantak meg a szemei hirtelen.
- Véletlen volt! – akadékoskodott Sasori.
- De meghalt, és erről csak te tehetsz! – kelt ki magából.
- Kösz, tegyél rá még egy lapáttal a bűntudatomra! Tudod, nem csak neked jelentett sokat! – vágott vissza.
- És Deidara? Őt is csak véletlenül gyilkoltad meg, hidegvérrel?
A gyomrom összeszorult. Dei-kun… - suhant át a név halkan a fejemben. Éreztem, hogy a szemeim égni kezdenek. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ott helyben, ne kezdjek zokogni.
- Mond, miért magyaráz nekem egy igazi, vérbeli gyilkos? Hisz te sem ártatlanságodról vagy híres, Kakashi! – gúnyolódott. Nem is próbálta tagadni, amit az előbb Kakashi mondott. Csalódtam, mérhetetlenül nagyot. Akkor igaz lenne? Sasori tényleg gyilkos? Tényleg megölte Dei-kunt, és tényleg hazudott? Felálltam, és elfutottam. Nem akartam rejtőzködni, nagy zajjal futottam végig a folyosón, és hallottam, ahogy Sasori kétségbeesetten utánam szól…
- Sakura!
De csak ennyi, egy szó. Nem jött utánam magyarázkodni. Hagyta, hogy összetörve meneküljek előle.
Visszamentem a kis csapathoz. Temari persze egyből faggatni kezdett. Mit is várhattam volna tőle?
- Emlékeztek Dei-kunra? – kérdeztem könnyes szemekkel, a padon ülve.
- Ki ne emlékezne a drága kis „Dei-kunra”? – kérdezett vissza undorral a hangjában Naruto.
- Naruto! – emelte rá villámokat szóró tekintetét Neji. Naruto sose szerette Dei-kunt. Valamiért mindig veszekedtek. Egyszerűen nem bírták elviselni egymást.
- Ki az a Dei? – értetlenkedett Tenten. Láttam az arcán, kezdi unni, hogy sosem ért semmit se.
- Deidara. Sakura mostohabátyja… volt! – suttogta az utolsó szót Temari, és félve nézett rám. Összeszorítottam a fogaimat, és felnéztem a társaságra.
- Ne nézzetek így! – fordítottam el a fejemet dühösen. Tema leült mellém, és a kezét a vállamra tette.
- Sasori? – kérdezte. Bólintottam. Mindenki feszülten figyelt még mindig, hiába szóltam rájuk. Azt vártam, hogy valaki azt mondja… Mi megmondtuk! De nem, senki se szólalt meg. A csöndet végül én törtem meg.
- Múlt, jelen, jövő. El kell dönteni, melyik a fontos! – suttogtam magam elé meredve. – Ezernyi más dolgunk van, gyerünk! – álltam fel vidámabban. El kellett felejtenem, nem szabadott rá gondolnom. Használhatatlanná tett a tudat, hogy a bátyámat soha többé nem láthattam, de egyvalami mégis felpörgetett… Hamarosan eljön az idő, mikor mindenki megváltozik. Te is, én is, ők is!

- Temari, légy szíves! – akadt ki Hinata, mikor Tema már vagy ötödszörre pukkantotta ki a rágógumiját közvetlenül a füle mellett.
- De unatkozom! – nyavalygott, és visszatornázta magát a helyére.
- Legyél jó kislány, és maradj nyugton! Egy perc, és itt lesz, hidd el! – bíztattam.
- Sakura! Engem évszázadok választanak el a jó kislánytól! – vigyorodott el Temari.
- Tudom. De bírd ki még egy kicsit…
A pláza egyik padján ültünk, és a fiúkat vártuk, akik legalább már fél órája késtek. Tema egyre türelmetlenebb lett, Tenten feszültebb, Hinata nyugodtabb, én pedig idegesebb. Hol a francban vannak már?
Egy férfi rohant el előttünk, mint valami őrült. Őt követte vagy tíz biztonsági őr. Értetlenül pislogtunk a férfi után, aki kezei közt egy táskát szorongatott. Tentenre pillantottam, aki abban a pillanatban felugrott. Követtem a példáját, és futni kezdtünk. Utáltam hősködni, de valahogy azaz érzésem támadt, ez most kötelességünk. Előrántottam a kunait a zsebemből. Csodálkozva néztem, ahogy Ten átugrott egy bevásárlókocsit. Nem kérdeztem még, honnan jött, de nagyon otthonosan mozgott. Leelőztük a biztonsági őröket. Erősen szorítottam a kunait. Felemeltem, és eldobtam. Tenten megtorpant, és döbbenten nézett. A kunai a férfit a falhoz szegezte a ruhájánál fogva. Hiába próbált szabadulni, nem tudott. Az őrök is megtorpantak, és csodálkozva méregettek engem.
- Hős vagy… - suttogta az egyik.
- Nem, én nem… - kezdtem, de ez őket nem foglalkoztatta. Esdeklően pillantottam Tenre, és a lányokra, akik végre utolértek minket. – Segítség! – suttogtam szenvedve.
- Jól van emberek, oszolj! Tűnés, hess! Nem hallották? – tört át a tömegen Temari, őt követve Hinata.
- Maga meg ki? – kérdezte szemrehányóan az egyik őr.
- Maga nem tudja, ki vagyok ÉN? – pillantott rá dühödten Tema. Az csak megrázta a fejét.
- Tema meg mi a frászt csinál? – súgtam Hinának.
- Improvizál! – súgta vissza.
- Ide figyeljen maga léhűtő! Én vagyok Sabaku no Temari, az első és utolsó! Valamint ennek… - mutatott rám. - …a lánynak a menedzsere! – magyarázta idegesen, a férfi képébe hajolva.
- Mi? – döbbentem le.
- Tán nem így van?! – fordult felém Tema. Egy ideig csak néztem rá, majd bólintottam.
- Látják! Na akkor, már mehetnek is! – fordított nekik hátat, és eltolt engem a színről, egyenesen a női mosdóba. Tenten és Hinata követtek.
- Mi a frászt csináltál? Hülye vagy? – támadott nekem Temari.
- Nem! Csak… - elgondolkodtam. Mit mondjak? Olyan érzésem volt, ezt meg kell tennem? – Nem tudom! – nyögtem végül.
- Sakura! Ez volt az utolsó eset, hogy kihúztalak a pácból! – emelte fel a mutatóujját.
- Mindig ezt mondod… - suttogtam oldalra tekintve.
- Őrült csaj vagy te! – csóválta meg a fejét.
- Tudom. – vontam vállat könnyedén. – Ismersz Tema. Túl jól, azt hiszem! – tűndtem el a plafont vizsgálgatva.
- Lehetséges! – jelentette ki fagyosan.
- Menjünk! – vágott a beszélgetésünkbe Hinata. Ő és Ten kiléptek a mosdóból, én viszont még mindig Temari arcát fürkésztem.
- Tudod, hogy Dei-kun büszke lenne rád! – mosolyodott el halványan, majd ő is kisétált. Döbbenten meredtem arra a helyre, ahol az előbb állt. Dei-kun büszke lenne rád… Büszke lenne rád… Büszke… – vízhangzott a fejemben. Dei-kunnak hívta! – esett le nekem. Szélesen elmosolyodtam. Temari sosem bírta Őt, most mégis kunnak nevezte. Tema, te megváltoztál! – csóváltam meg a fejemet, és vidáman a lányok után futottam.