Régi emlék, melyet nem felejtesz el soha, hiába próbálod minden erőddel. Emiatt az emlék miatt döntöttél úgy, hogy olyat teszel, mely még neked is nehezedre esik. De muszáj hidegvérrel véget vetned ennek az egésznek, különben mások is veszélybe kerülnek. Ezt te a legkevésbé se szeretnéd. Nem tudsz mit tenni, hisz megfogadtad!

Remembrance

Megrémülve feküdtem a hideg, sötét földön, csukott szemekkel. Akárhogy is erőlködtem, nem jött ki hang a torkomon, nem bírtam megszólalni, és hogy mit kerestem itt, a semmi közepén? Nem tudom. Biztos, hogy nem egy szabadidős program miatt feküdtem remegve és megsemmisülve. Figyelembe véve minden furcsa tényezőt, megkíséreltem a felállást. Többé-kevésbé, vagyis inkább az utóbbit nézve, nem sikerült.
- Sakura! – hallottam az ismerős, és egyben olyan idegennek, távolinak tűnő hangot. – Sakura! – majd még egyszer. Kicsit olyan volt, mint…
- Iruka! – suttogtam. Sikeresen kinyitva az egyik szememet, kómásan körülnéztem, és tekintetem megakadt a felém repülő krétán. Valaki ügyesen fejbetalált vele.
- Hogy az a jó kurva életbe! – fogtam a fejemet szitkozódva, és dühödten kerestem a kréta gazdáját.
- Én is mondhatnék hasonlóan szép szavakat, kisasszony! – magyarázta Iruka, miközben hátat fordított nekem, és a táblára kezdett írni.
- Hajrá! – dőltem hátra várakozóan. Újabb kréta repült, de ezt elkaptam, és visszadobtam. Szikrázó szemekkel méregetett engem.
- A pimaszsága túltesz mindenen! – támaszkodott az asztalra idegesen.
- Ó, igen? Én meg beperelem krétadobálás miatt! – álltam fel, és keresztbefontam a karomat. Nem volt túl meggyőző a visszavágásom, de legalább álltam a tekintetét. Az is valami! Hát nem? Leültem, keresztbetettem a lábaimat, és mint akit totálisan nem érdekel a világ, unottan a tenyeremet nyújtottam a mellettem ülő Temarinak, mire ő vigyorogva belecsapott. Mániánk volt, hogy a tanárokat idegesítettük, és a mai nap csak olyan egyszerűen, nem változhattunk meg. Szeretem a kakaót! Na jó, hogy a francba jön ez ide? Pihent agyammal, tiszta fejjel, gyilkolási ösztönnel, vadászó képességgel dúsított énem megszólalásilag olyan volt, mint a szomszéd kislány. Ártatlan, makacs, kis bunkó. És miért pont ilyen, nem pedig olyan? Mert ez jobban tetszett. Látókörömbe bekerült egy Temari után következő, második, egyben igen fontos személy. Hinata. A kis szelídített vámpír csajszi. Miért vámpír csajszi? Nézzük csak… Ködös múlt, szerénység a tetőfokon, és ami a legfeltűnőbb: éjszaka igen vidám! Nem, ez csak hülyeség volt. Viszont jól hangzott… És mi van velem? Kevés barátom volt, nagyon kevés. Csak egyetlen egy…
„Egy hétéves kislány szaladt boldogan az utcán. Igen, ez voltam én. Aznap nagyon örültem, mert végre barátra leltem. Szőke kislány volt, kék szemekkel, és tökéletesen megfelelt minden elvárásnak, ami csak volt az életben. Osztályelső, csinos és magabiztos volt. Irigykedhettem volna, de nem tettem, mert barátok voltunk. Egészen tizenhárom éves korunkig rendben volt minden. Akkor azt hittem, csupán azért lett ilyen furcsa, mert olyan dolgok történtek vele, amiket még akkor én elképzelni is alig tudtam, legalábbis nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal. Egy körülbelül negyven éves férfi állítólag csak útbaigazítást kért tőle. Egészen más lett a vége… Megerőszakolta. A lány összeomlott, teljesen kikészült. Félt elmondani még az anyjának is, egyedül csak velem osztotta meg azt, ami a szívét nyomta. Nem tudtam neki segíteni, teljesen szétesett. Mikor tizenöt évesek lettünk, olyan dologba akart belerángatni, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Az akkori pasija talán három-négy évvel idősebb lehetett nála, ki akartak rabolni egy üzletet. Hívott engem is, nem akart egyedül menni. De én visszautasítottam az invitálást, otthon maradtam, és remegve vártam, mikor szólalnak meg a mentőautók, mikor kezd el rezegni a mobilom. De nem hallottam semmit. Csak ültem az ablakban, egészen estig. Másnap mikor az iskolában megkérdeztem, mi volt, figyelemre se méltatott. Haragudott rám, mert az ő szavaival élve, nem álltam ki mellette. Őrültnek tűnt. Tizenhat lettem, és addigra teljesen kitöröltem őt az emlékeim közül, vagyis inkább megpróbáltam kitörölni. Valahogy folyton visszajött az emléke, és kínzott. Vajon most mi lehet vele? Meghalt? Bűnöző lett? – és ezekhez hasonló kérdések fojtogattak. Egy nap, mikor épp hazafelé tartottam, megpillantottam. Velem szembe jött, és ördögien csillogó kék szemeivel egyenesen engem nézett. Nem volt magánál, ez messziről látszott. Pár méterre tőlem, megállt.
- Ino? – kérdeztem félve. Csak nézett, egy percre sem vette le rólam a szemeit. – Mi történt veled? – motyogtam el halkan a kérdést.
- Sok minden változott, Sakura! – mondta hideg hangon. Megrémülten. Laza léptekkel sétált közelebb felém, és húzott elő a zsebéből egy kést. Ott állt, tőlem fél méterre se, és felemelte a kezét, benne a „fegyverrel”. Felnéztem az éles tárgyra, és még mielőtt lecsapott volna, nagyot taszítottam Ino testén. Hátra repült kissé, és a földön kötött ki. Szikrázó szemekkel méregetett, és felpattant, majd újra megpróbálta előbbi cselekedetét, kissé gyorsabban. Még mielőtt célba talált volna, elugrottam előle. A háta mögé kerülve, kihúztam ujjai közül a kést, és megfogtam a másik karját. Hátra fordult. Szemei semmit se változtak.
- Őrült vagy?! – kérdeztem egyre idegesebben. Nem válaszolt, ismételten. Kirántotta a karját a szorításomból, és elfutott. Azóta nem láttam, egészen mostanáig. Újra megjelent az iskolában, ahova régen velem együtt járt. Új pasija lett, de tudom… tudom, hogy semmit se változott! Ugyan azaz őrült, aki volt. Akkor fogadtam meg, hogy megmentem tőle a világot, mert ez így nem mehet tovább.”
Kicsengettek. Felálltam, és az ajtó felé mentem, Iruka hangja azonban megállított.
- Sakura, beszélnem kell veled!
Odamentem az asztalához, és várakozón pillantottam le rá. Egy papírra írt éppen. Nem voltam benne biztos, hogy tudja, mit csinál. Zavartnak tűnt.
- Lassan itt a félév, és te bukásra állsz! Szedd össze magad, mert ez így nem mehet tovább! – közölte velem, még mindig a papírnak szentelve odafigyelését.
- Egyet értek, ez így nem mehet tovább! – fordítottam a fejemet az ablak felé. Egy madár röppent az ablakpárkányra. Iruka felemelte a fejét. Ránéztem.
- Van valami, amit el akarsz nekem mondani? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, hogy utálom a matematikát! – azzal faképnél hagytam. A folyosón sétálva eltűnődtem. Iruka sejt valamit, vagy csak jó megfigyelő? Mostanában igen feszült vagyok. – gondoltam. A földet pásztáztam, és tekintetem hirtelen megakadt egy világoskék magas sarkún, melynek éles kopogása a fejembe hatolva ugrált az idegszálaimon. Felpillantottam. Fagyos, jég kék szemek meredtek rám. Ki is felejthetné el Ino szemeit? Az a néha gyilkolni tudó, idegesítően magabiztos szempár, mely talán még át is fúrhatna, ha akarna.
- Sakura, hát újra találkozunk, micsoda… - a szavába vágtam.
- Meglepetés? – kérdeztem ironikusan. – Csupán a véletlen gonosz műve az egész! Úgy látom, munkába álltál. A pasid is… igazán hozzád illő! – gúnyolódtam.
- Sasuke? Volt már jobb is. – vont vállat nyugodtan.
- Pedig igazi érzéketlen tapló. Pont, mint te! – vágtam hozzá visszafojtott dühvel.
– Nem miatta vagyok itt, simán kihagyhatod őt a kis beszélgetésünkből. Van még egy elintézetlen ügyünk! Emlékszel? – vigyorodott el ördögien.
- Hogyne emlékeznék arra a napra, mikor ki akartál nyírni?! – válaszoltam. Csak vigyorgott, és nézett. Tudtam, hogy nem normális, de ez a tekintete többet is elárult. Nincs magánál!
- Majd ha eljön az idő! – suttogta, azzal elsétált mellettem, rezzenéstelenül. Egy ideig csak néztem magam elé, majd bólintottam. Tudtam, hogy nem úszhatom meg. Előbb-utóbb szembe kell néznem vele, hisz nem mástól, tőle kell megszabadulnia… mindenkinek!
„- Emlékszel? Igen, tudom, annyira aranyos volt! Nem, tényleg. – nevettem. – Oké-oké. Akkor holnap. Szia! – azzal leraktam a mobiltelefonomat az ágyamra. A készüléken még mindig ott villogott a név…LB. Legjobb barátnő. Felkaptam újra a telefonomat, és gyorsan felnyitottam.
- Na mi van még mindig? – mosolyogtam. – Áh, igen. Neked is jó éjt! – nevettem halkan, erőtlenül. Ha nem az egész estét, a felét biztos, hogy átdumáltuk. – Várj! – kiáltottam bele gyorsan, még mielőtt lerakta volna. – Kösz, hogy ilyen jó barátnő vagy…Ino!”
Döbbenten néztem ki az ablakon. Ahogy ez az emlék visszatért, úgy repült el a reményem, amit egészen idáig gyűjtögettem. Azt hittem, képes leszek kétségek nélkül elé állni. De nem, újra meg kell próbálnom, mert így semmire se jutok. Ha valamit meg akarok csinálni, ahhoz bátorság is kell, de per pillanat, abból egy csepp sem volt a szívemben. Ahányszor voltam már szánalmas, gyáva, pimasz vagy fafejű, annyiszor voltam már reményvesztett kis senki is… Az élet nem fenékig tejfel, nem is kakaó, pedig annak aztán tényleg örülnék! Nem, sajnos valami olyan van ebben az egészben összekeverve, amiről fogalmam sincs, hogy mi. Lehet pont olyan dolog, amiről álmomba se hinném, hogy ehető. Bárcsak emlékeznék arra is, miért nem akartam lebeszélni Inot a rablásról! Akkor egyel kevesebb megválaszolatlan kérdés lenne a világban, és valahogy az élet is könnyebb lenne. Egy fokkal.
„- Hiszel nekem? – kérdezte indulatosan Ino.
- Én hiszek, de hidd el, az a pasi… nem ép elméjű! – próbáltam meggyőzni.
- Nem érdekel, te mit gondolsz róla! – azzal hátat fordított nekem.
Akkor tűnt el az életemből, akkor kezdett kínozni az emléke. Folyton folyvást, reménytelenül.”
Lehajtottam a fejemet. Ha az a barom, állat, idióta, perverz senki nem Inot állítja le, hanem valaki egész mást… vagy épp senkit (!), akkor most a világon egyel kevesebb őrült rohangálna. De nem, az már a múlt, nem tudunk rajta változtatni. Emlék, és az is marad.