A kunai, mely a zsebemben lapult, tisztán éreztem, hogy égeti a combomat, még a nadrágomon át is. Egyetlen egy jelét, egyetlen egy szikráját sem mutattam a fájdalomnak. De fájt, kegyetlenül. Ez tényleg én vagyok? – vettem fontolóra, de aztán elhessegettem, mint valami kósza ábrándot. Hányszor kértem segítséget, hányszor támaszkodtam másokra? Gondolkozz, Sakura! Képes vagy egyedül arra, amit soha életedben, még egyszer se csináltál? Ki vagy te, és mit keresel a fejemben?! Tűnj innen…

In captivity of thoughts

Ott ültem az ebédlőben, és gondolatok fogságában tologattam ide-oda az ételt a tányéromon. A lányokkal körülvéve, akik mind csak ettek, beszélgettek, vagy épp Tentent faggatták, aki látszólag jól beilleszkedett közénk, úgy éreztem, a büntetés, amit a Szó elmondásától függetlenül, így is megkaptunk, igen felszabadító lesz. Úgy is tudtam, hogy a csajok velünk jönnek. Úgy is tudtam, hogy kiállnak mellettünk. Úgy is tudtam, hogy tudták, mi jár a fejemben, de eszük ágában sem volt megállítani. Felesleges lett volna az egész. És Sasuke… Sasuke, igen… A srác, aki a gyerekes árulkodását törlesztve (megjegyzem nem önszántából) velünk tartott, mert ő ugyanúgy a folyosón lófrált. Peches. És mi az ÉN pechem? Több mint két órát ki kellett vele bírnom. Így is eléggé gyűlöltem, nem volt elég ennyi? Nem, Tsunadenak nem. Hogy utáltam azt a nőt… Persze Kakashi nem, de ez hogy jött ide? Átgondolva mindent, enni kezdtem. Kicsit sem vágytam az ételre, de energia kellett. Pörögni akartam, ahogy szoktam. El akartam felejteni minden irritáló gondolatomat, minden idegesítő szócskát, ami a fejemben zengett. Tűnés! És eltűntek egy percre, majd visszajöttek bosszantani. Kis férgek…
Tenten felém fordult, és mosolyogva pásztázott a tekintetével. Visszamosolyogtam rá, és elhatároztam, hogy most, ebben az igen szórakoztató (ki tudja, miért) pillanatban, nem fogok az ügyes bajos gondjaimnak nyomatékot adni. Felejtsünk, éljünk, haljunk! Régi mondat, csak mert a nagyanyámtól van. Nem baj, szeretjük a nagyit! Szóval… Megjelent Shikamaru. Igen, őt csípem, mert folyton bevágja a szunyát, és mert csípni kell az ilyen fazonokat. Plusz Tema pasija, és hát ha valaki nem bírja Tema pasiját, az halott emberke. Őt követte Naruto. Őt is szeretem, már amikor… De hát 7 éve ismerem, és noha igen idegesítő tud lenni, elviselem. Gyakran szorul a segítségemre. És ott volt még Neji, Hinata bátyja. A csávó, aki mindig mindenhol ott van, és árgus szemekkel figyeli, mikor csaphat le Narutora, akit első pillanattól kezdve gyűlöl. Mit kell róla még tudni? A volt pasim, mellékesen. Ó, igen. Észrevettem még Temari öccsét. Kankuro. Szörnyen hülye, de kibírható.
Ez a díszes kis társaság feltűnően nyugodt volt. Általában vagy Narutoból, vagy Kankuroból folyik a hülyeség, megállíthatatlanul, sajnos.
- Mi a helyzet? – kérdezte Kankuro unottan. Helyzet az van, élet az valahogy nincs, ahogy látom. Mindenki néma, mindenki lélektelen. Hahó, hova tűntetek? Most az egyszer visszakívánlak titeket!
- Ki vele, mi ez a sivárság?! Meghalt valaki? – tudakoltam. Neji megrázta a fejét.
- Sasori! – sziszegte összeszorított fogakkal.
- Ó, igen. Visszajött. Szupi, nem? – mosolyogtam. Mindenki felvonta az egyik szemöldökét.
- Ennek örülnünk kellene? – ült le Naruto, Tenten mellé. Nem akart Hinatához közel kerülni.
- Te ki vagy? – nézett csodálkozva Tenre.
- Tenten. – válaszolta egyszerűen, és hanyagolva Narutot, kérdőn pillantott rám.
- Ki az a Sasori?
Hangja inkább vallató, mintsem érdeklődő volt. Ez zavart, de nem mutattam.
- Egy csávó, aki… - ledöbbenve álltam meg. Mit mondjak róla? Egy emlék köt hozzá? Egy kegyetlen, gyűlölettel teli emlék, mégsem… Mégsem tudom utálni, mégis az egyik legjobb barátom. – Ő egy… - ismét megakadtam. Nem mondhatom ki mindenki előtt, túl sokan tudják, túl sokan ismerik. Túlontúl sokan azt sem tudják, mit tett… Ajkaimmal formáltam a Szót. – Gyilkos.
-Jó értelemben! – tettem hozzá hangosan. Tenten komoran bólintott, a többiek akadékosan néztek rám.
- Jó értelemben? – akadt ki Kankuro. – Túl sok ügye volt, Sakura!
- Saku… Tudjuk, hogy te… nem tudsz haragudni rá, de mindenki látta, mit tett, mindenki ismeri. Sasori… veszélyes! – pillantott rám sajnálóan Temari. Engem ne sajnáljon, ha ilyet mond!
- Temari, te nem ismered, ahogy ti sem! – pillantottam dühösen a társaságra. – Nem… - elcsuklott a hangom. – Nem tehetett mást. – suttogtam. Lehajtottam a fejemet, hogy senki se lássa az arcom. Láttam, amint Shikamaru a vállamra teszi a kezét, de én hirtelen elütöttem, és felkapva a fejemet, felálltam. A könnycseppek, mik akkor a szemembe gyűltek, az asztalra repültek. Szánakozva pillantottam rájuk, több éve nem sírtam. Megráztam a fejemet, és otthagyva mindenkit, elfutottam.
Megint, újra és újra. Ők nem beszéltek vele, nem tudták meg, miért mit tett. Nem ismerték ott belül… Tökéletesen én sem, de azt, amit egy pillanatban, mikor meggyengült, elmesélt, tisztán megértettem.
Benyitottam a tornaterembe. A hely, ahol sosincs senki, még tesi órán sem, Gainak köszönhetően. A friss levegő miatt az udvaron tartja óráit. Leültem az egyik sarokba, egy szőnyegre. Felhúztam a lábaimat, és a magasan lévő ablakot kezdtem nézni. A fény, ahogy beáramlott, és megvilágította az egész termet, megnyugtatóan hatott rám. Sötétség depresszióban kell. Nekem arra nincs szükségem. A bordásfalak, a rudak, a kötelek, a zsámolyok. A nagy tér. Minden a kedvemnek engedelmeskedve helyezkedett el. Annyira természetesen hatott az egész, és emiatt, kedvem támadt futni. Ha ezzel talán csak kicsit is levezethetem a feszültségemet, megéri. A narancssárga vonal mentén, ami felfestve volt, futni kezdtem. Nagy kört írtam le. Megállva, az ajtó felé pillantottam. Kizárt, hogy képzelődtem. Láttam ott valakit! Híres lennék én arról, hogy olyat látok, ami nincs? Nem, viszont másról sem. Épp ezért, egy elnapolható lány vagyok. Ki fordítana rám figyelmet?
- Mit csinálsz?
Úr Isten, valaki a frászt akarta hozni rám. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Megfordultam.
- Mit keresel itt? – kérdeztem dühödten.
- Amit te! – válaszolta, és a plafonra nézett.
- Azt hittem, egy kis észt! – gúnyolódtam. Nem vette fel, ugyanolyan érzelemmentes maradt, mint mindig. – Mondták már neked, hogy ha elhagynád az arroganciát, sokkal többre mennél barát téren? Akkor talán nem ilyen ribancokkal kellene lógnod, mint… - nem tudtam befejezni, a szavamba vágott.
- Ino? – kérdezte összeszűkült szemekkel.
- Nem, Hamupipőke! – epéztem. – Hogy bírod egy percig is? – hitetlenkedtem.
- Nem a te dolgod, nem tartozik rád, mit miért teszek! – fordította el a fejét kelletlenül. Nem szóltam többet. Úgysem mondta volna el. Miért is pont nekem? Ch, szánalmas gondolataim vannak! – ahogy ezeken töprengtem, Sasuke leült az egyik padra, és csak meredt a semmibe. Otthagytam. Nem akartam beszélni vele, nem akartam látni. Karin bulija óta kínoz. Mi a francnak kellett elmennem? Előtte soha, még egy pillanatra sem láttam, erre ahogy megismertem, már az idegeimen táncolt. Mindenhol ott van, mindenhol keresztbe tesz nekem. Ha magányra vágyok, megjelenik, és kegyetlenül fontosnak tartja, hogy az őrületbe kergessen. Tudom, sokszor kértem már, de most őszintén, esedezve imádkozom, MENTSEN MEG VALAKI! Tőle, a gondolataimtól, a fogságtól!