Életemben először elhatároztam magam őszintén. Kalandot akarok, nagyot, érzésekkel telit, csak egyszer átélhető élményt. Hiába próbálom megoldani az élet rejtélyeit egyedül, úgyis tudom, nem sikerülhet. Segítségre van szükségem, és azt hiszem, rajtam kívül még jó sok embernek. Ha se a szüleimre, se a barátaimra nem számíthatok, akkor hát belevágok egyedül, és majdcsak akad valaki útközben, aki képes megérteni a problémám forrását. Minden bajom okozóját… Mert terveim vannak, és gyilkos leszek.

I will be murderous

Beszélnem kell vele, muszáj… Ő az egyetlen, aki választ adhat. Ha már így romokban hever minden a lelkemben, akkor esetleg kipróbálhatnám azt a jól ismert „Megváltoztatlak!” –ot. Úgy érzem, most, talán nem véglegesen, de sikerülhet…
Üres volt a folyosó, csak én álltam ott. Hideg volt, nagyon is. Vagy a félelem miatt dideregtem, vagy a fűtéshiány játszott közre. Nem tudom. Egy ajtót kerestem. Azon az ajtón túl mindig megtaláltam Őt, na meg egy nőt is… Nem baj, nem árthat, ha megzavarom őket. Az a perverz balfácán tartozik nekem! – azzal igyekeztem olyan gyorsan megtalálni a számomra tiltott bejáratot, hogy még időben menekülni tudjak, ha szükséges. Megpillantottam. Az arcomra vigyor ült ki, és olyan kárörvendő lassúsággal tártam ki, ahogy szokásom volt, mikor felkerestem.
- Kakashi, beszélnünk kell! – emeltem fel a hangomat.
Egyedül volt, amin kissé csodálkoztam. A szoba, amit ügyesen berendezett magának, osztályterem nagyságú volt. Kész kis lakás…
- Mi a gond, Sakura? – kérdezte nyugodtan. Kilépett, és becsukta az ajtót.
- Te mindig tudod, hogy gond van! – állapítottam meg hidegen.
- Mert csak akkor keresel fel… Na meg akkor, ha történelem jegyet akarsz javítani, de végül is, az is gond, szóval…
- Elég a dumából! Kérdéseim vannak - vágtam a szavába.
- Nem mondod! – forgatta meg a szemeit.
- Fogd be a szád, és figyelj! Mi történne, ha esetleg… - tétováztam a folytatással. Nagy levegőt vettem, és őszinte tekintettel néztem sötéten csillogó szemeibe. - … ölni akarnék? – mondtam ki komoran.
Érzelemmentesen meredt rám. Nem mindennapi lánynak számítottam a kis világában, mely egyre csak zsugorodott. Nem, azt hiszem, a világa nem lett kisebb, csak egyre kevesebb…
- Merész kérdés! – tűnődött el. – Nem tudom, akkor gondolom ölnél. – vont vállat. – Mi okod lenne rá? – vonta fel egyik szemöldökét.
- Hát nem is tudom, ezernyi okom lehetne… - kezdtem el nézegetni a körmeimet ártatlanul. Ahogy észrevettem, hogy a kezét megmozdítja, rákaptam smaragdzöld szemeimet, és szikrákat szórtam felé.
- Édesem, egyenlőre nem tudsz tekintettel ölni! – vigyorodott el.
- Miért, későbbiekben majd tudni fogok? – gúnyolódtam, de inkább kíváncsian, mint szenvtelenül.
- Kizárt – rázta meg a fejét.
- Akkor hagyd a felesleges szövegelést, és olyan dolgokat mondj, amik érdekelnek is engem! – vágtam hozzá idegesen.
- Sakura, fiatal vagy még ahhoz, hogy beszennyezd a lelked… - hunyta le szemeit nyugodtan.
- Kakashi, te hány évesen is kezdted? Nyolc? – kérdeztem dühödten. Kezdtem elveszteni a fejemet.
- Ne kövesd az én példámat, túl sokat tettem kockára! – fordította el a fejét kelletlenül.
- Nem érdekel. Az én életem, és neked semmi közöd hozzá. Emlékezz, tartozol nekem! – figyelmeztettem, és felemeltem a mutatóujjamat. Felnyitotta szemeit.
- Rendben – bólintott. A zsebéből elővett egy késszerű tárgyat. – Tessék – dobta oda.
Elkaptam, és érdeklődve vizsgálgatni kezdtem.
- Mi ez? – kérdeztem.
- Kunai kés. Nem mondom, hogy mindent elintéz, amit kell, de hasznát veheted! – magyarázta. Még mielőtt megszólalhattam volna, közölte: - Fegyvert nem kapsz! – azzal visszament a szobába.
Ez is megteszi, jobb mint a semmi! – gondoltam. Eltettem a kést, és mosollyal az arcomon sétáltam a folyosón végig. A nagy ablaknál, mely kilátást engedett a város főbb részére, megálltam. Furcsálltam, hogy Kakashit nem érdekelte, jó vagy rossz cél miatt kell fegyver. Természetes, hogy nem fogok álarcos jótevőnek öltözni, és rohangálni a rosszfiúk után. Ennyire nem vagyok szánalmas. És különben is, nem kell mindent elkapkodni. Időm, mint a tenger. Kivárom a pillanatot.
A csengő hangjára özönlöttek ki a termekből a diákok. Senkinek sem tűnt fel, hogy én már vagy egy órája a várost kémlelem nyugodtan. Senki se kerített nekem nagyobb figyelmet, pedig a hajam miatt igen feltűnő voltam. Ez viszont nem érdekelte a többieket. Mindenki a maga útján ment, én pedig továbbra is csak néztem a tájat. Csöngettek, és az összes ember eltűnt a folyosóról. Legalábbis én azt hittem…
Valaki nekem jött, teljes erőből, és fellökött. A vigasz az volt, hogy ő is a földön kötött ki. Az alkaromra támaszkodva felnéztem. Meglepődve konstatáltam, hogy tőlem pár centire kunai kések hevertek, mögöttük pedig egy barna, oldalra 1-1 kontyba fogott hajú lány feküdt. Értetlenkedve bámultam. Ő is feltornázta magát olyan helyzetbe, mint én, és a földön heverő tárgyakra szegezte csoki barna szemeit.
- Ki vagy te? – kérdeztem merő érdeklődéssel.
- Tenten – válaszolt szűkszavúan. – Te? – bökött felém a fejével.
- Sakura – válaszoltam ugyanúgy, mint ő. Felálltam. Megvetve talán, de rá pillantottam, és gúnnyal az arcomon, elvigyorodtam. Komoran nézett vissza, mint aki megölne, ha tehetné. Ő is felállt. Mintha megérezte volna, mire készülök, a kezem után kapott, mely ütésre lendült. A tekintetem megrendült, a szorítása erősödött a csuklómon. Halkan nevetni kezdtem. Gyengített a szorításon, és értetlenül nézett. Közelebb hajoltam az arcához.
- Gyilkos… - suttogtam vigyorogva.
Szemei lekerekedtek, és hátralépett pár lépést, elengedve a kezemet.
- Ne mond ezt, balszerencsét hoz! – mondta komoran.
A vigyor nem hervadt le az arcomról. Mutatóujjammal kihúztam a kunait a zsebemből, felmutattam neki, és megforgattam az ujjamon, feldobtam, majd elkaptam, és visszatettem. Lehajtotta a fejét, hogy ne láthassam a szemeit.
- Azt hiszem… - kezdte, és sóhajtott. – Társra leltem! – vigyorodott el ördögien.
Bólintottam. A kihalt, csendes folyosót léptek zaja zavarta meg. És megpillantottam… Őt. Akit hirtelen utáltam és szerettem egyszerre. Ha hozzávágtam volna egy könyvet, és Ő elterült volna a földön (ja, persze, csakis…), az első percben kárörvendően röhögtem, a másodikban térdre borulva sírtam volna? Nagy a valószínűsége. Rám nézett, azokkal az érzelemmentes, fekete szemekkel. Mentsetek meg, megfagyok! – üzentem gondolatban akárkinek, aki hallotta, de sajnos, a felmentő sereg eltévedhetett… Sasuke megállt, és elvigyorodott. A mai nap annyi vigyort láttam már, köztük a sajátomat is az ablak „tükrében”, de egyik se volt hasonlítható ehhez. Az a mérhetetlen arrogancia, ami kitükröződött… Megváltoztatlak! – suhant át egy kósza gondolat a fejemen, és hirtelen kedvem támadt kimondani. De nem tettem, visszafojtottam. Lesz még rá időm, túl sok is, azt hiszem.
- Haruno Sakura… - szólalt meg, inkább eltűnődve.
- Uchiha Sasuke. – hagyta el számat a rövid mondat.
Két név, két akarat, két teljesen más ember. Egy gyilkolni készülő lány, és egy bunkó, beszélő mélyhűtő… Szép! Ahelyett, hogy tovább beszéltem volna, csak néztem hidegen, és elgondolkoztam. Vannak szellemek a világon? Egész biztosan. Hallják a hangom? Lehetséges. Hisznek nekem? Nem kizárt. Mindenesetre én megmondom nekik, és ezt komolyan elhihetik, hogy Uchiha Sasukénál furcsább pasit még nem látott se az alvilág, se a felvilág! Az, aki így tud nézni öt percig, hős tehetség a „Nézzünk farkasszemet!” játékban. Tényleg!
Hiába vártam felmentő sereget, hiába próbáltam lerázni magamról a fekete szemeket, hiába üzentem a szellemeknek, nem történt semmi. Ő még mindig kegyetlenül nézett, Tenten még mindig néma volt, én pedig még mindig csak mozdulatlanul álltam. Zavart ez az egész helyzet.
- Te még mindig ugyanolyan furcsa vagy! – közölte velem Sasuke, és a földön heverő fegyverekre nézett.
- Te pedig még mindig ugyanolyan fagyos vagy! – állapítottam meg nagy ügyesen. Tenten felült az ablakpárkányra.
- Meglehet – mondta tétován. – Viszont én nem lógok az óráról! – vigyorodott el gonoszul, és kitárta a tőle pár centire lévő ajtót. Megrökönyödve olvastam, hogy az a…
- Tanári! – suttogtam kétségbeesetten. Tenten leugrott az ablakpárkányról, és épp készült futni, mikor Tsunade, az igazgatónő hangja kizökkentette.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte gúnyosan. Tenten lassan megfordult, és a nő szemébe nézett.
- Sehova! – közölte, azzal mellé állt, és várakozón pillantott rám.
- Mi van? – meredtem rá csodálkozva. Sóhajtott, és kezét szánakozva a fejéhez emelte.
- Az irodámba, MOST! – emelte fel hangját a vén banya. Bólintottunk, és megindultunk a nő után. Sasuke az ajtófát támasztotta, és kárörvendően nézett rám.
- Menj a francba, te undorító, mocskos szemétláda! – sziszegtem neki. Beléptem a szobába, de hallottam, ahogy megjegyzett valamit. Azt a szót, amit akkor a fejemhez vágott, valószínűleg sosem felejtem el.
- Ribanc…
Ez az egyetlen egy, lebecsmérlő szócska úgy vízhangzott a fejemben, mint egy mély szakadékba lekiáltott mondat. Megfordultam, és hatalmas lendülettel képen vágtam. Egy pillanatig se vártam, megragadtam az ajtó kilincsét, és becsaptam. Tsunade idegesen nézett rám, de ez kicsit se izgatott. Levágtam magam az egyik székbe, Tenten mellé, és keresztbefont karokkal meredtem az asztalra. Sírhattam volna, nem tettem. Duzzoghattam volna, azt sem tettem. Csak mérhetetlenül nagy indulat gyülemlett fel bennem, amit mihamarabb le akartam vezetni valahogy. Akárhogy! Nem volt rám igaz az a szó. Egyáltalán nem! Akkor mégis miért? Miért mondta? Miért árult be? Miért volt ennyire… szánalmas?!
Tsunade szavai nem értek el a tudatomig. Szánakozva emeltem rá a tekintetemet, és unottan kérdeztem:
- Miért? Miért akar ennyire rábírni arra, amihez egy szikrányi kedvünk sincs?
Lassan lecsuktam a szemeimet, és egy percig úgy is hagytam őket. Mikor felnyitódtak, csak úgy maguktól, éreztem, hogy tűz csillog bennük.
- Hallani akar egy szót? Csak egyetlen egy szót? – kérdeztem vakmerően. Tudtam, hogy mivel játszok. Nem kaptam válaszolt. A nő csak komoran figyelte minden rezdülésem. – Gyilkos… - suttogtam. Ez azaz egy szó, mely mindenkit megrendít, mely mindenkiben feltöri a kíváncsiságot. Hogy gondolod? Mi a célod vele? Ér neked ennyit az életed? Nem, ennél sokkal többet ér. Terveim vannak, gyilkolni fogok, nem állítasz meg. Csak egyetlen egy ember halálára vágyom. Egyetlen egy döfés, egyetlen egy nyögés, és halott… Elmúlik, eltűnik, megszűnik. Oly sok rosszat tett már ellenem, most visszaadom gyorsan, fájdalmasan, egyszerűen. Egyszerűen… egyszerűen vége lesz!