Mindig neked kell segítened, és nem mondhatsz nemet, mert ők a barátaid? Várják a támogatást, de hiába minden, ezt még te sem tudod megtenni? Ezer más dolgod lenne, de mivel jó barátnő vagy, végül rávágod, hogy majd megoldjátok a helyzetet közös erővel? Átélted már ezt? Én többször is!

Explain it

Ezt nem hiszem el, megint kezdik! Meg akarják keseríteni a magánéletemet, ismét! Én meg hát csakis, hogy tutira belemegyek. Jól van Sakura, csak így tovább… Nem bírsz nemet mondani? Nem! Haladok, komolyan!
Épp a suli egyik leghosszabb lépcsőjén mentem fel (mellékesen) és Temarit hallgattam, ahogy beszámolt Hinatának a tegnap estéről, a Narutos részt ügyesen kihagyva. Nem akarta, hogy szomorú legyen, elég gondjuk volt már így is, talán túl sok ebben a hónapban. Amikor azon kaptam magam, hogy félek körülnézni, kicsit sem csodálkoztam el. Tudtam, hisz miért ne tudtam volna, hogy rettegek a gondolattól, miszerint újra szemtől szemben állok a Nagy Uchihával, és egyben az egyetlennel, akivel valaha szóba álltam. Mert hát ugye van a drágának egy bátyja is, akit világ életemben, még soha nem láttam, de ide járt a mi giminkbe, vagyis vak vagyok, MELLÉKESEN persze…
- Saku, ha orra buksz, ne lepődj meg, nem segítelek fel! – szólt hozzám Temari. Igazán rendes.
- Köszi, én is imádlak! – motyogtam. A megannyi rossz tulajdonságaihoz az is hozzá tartozott, hogy ha valami nem tetszett neki, netán nem rá figyelt az egész világ, egyből jött valami epés megjegyzésével.
- Rendben van, feladom!
Te Úr Isten! Segítség, Temari beteg!
- Mit… mondtál? – fordultam meg lassított felvételben.
- Feladom, Sakura! Ki vele, mi történt hazafele menet? – tette csípőre a kezeit. Még egy, és egyből kettő újabb rossz tulajdonsága. Kivallató póz és hangnem. Bár még sorolhatnám barátnőm ezernyi idegesítő, néha igen kellemes szokásait, de nem, erre nincs időm, helyem, és már fáj a kezem… (!)
- Az orrod belelóg a magánszférámba! – figyelmeztettem, és mutatóujjamat megingattam. Elvigyorodtam. Azok a pofák, amiket képes bevágni! Hihetetlen…
- Haruno Sakura! – lépett közelebb hozzám fenyegetően.
- Ugye nem akarod, hogy megint elmondjam, tényleg én vagyok? Eléggé ismersz, több mint 5 éve, és furcsa mód, még nem untál meg se engem, se a hülyeségeimet! – vigyorogtam.
- Te, és a hülyeséged, na igen…! – sóhajtott.
- Több mint ezerféleképpen tudnál engem bemutatni, kedveském! De… ezt hagyd rám! – tettem a kezemet a vállára. Hinata mosolyogva figyelt minket. Valószínűleg már vagy megszokta, vagy tudta, úgyis röhögés lesz a vége. Most viszont nem, egész más lett… Futni kezdtem! El, Temari elől, mert az a hirtelen jött ötletfény, ami a szemében csillant, tudtam, hogy csak rosszat hozhat.
- Sakura, te meg hova… – a végét már nem értettem, de fogadhattam is volna. Befejezem nektek! -… futsz?
Hát azt én se tudtam, épp hova tartottam. Kémiával kezdtünk, szóval oda is mehettem. Ahogy sikeresen felértem a lépcsőn (mondtam, hogy hosszú!), körülnéztem. A nagy tömeg, mely általában szétszóródva szokott ide-oda vándorolni, most egy szép kört alkotva állt középen. Csodálkozva próbáltam átfúrni a tekintetemmel a gyűrűt, de nem sikerült. Barátnőim utolértek, és követték a példámat.
- Mi van itt? – keresett Hinata a középen álló személyre bármilyen utalást, ki is lehet.
- Az Uchiha! – vont vállat unottan Temari. Ránéztem, majd újra a tömegre, és hirtelen elkezdtem átverekedni magam az embereken.
- Jajj, kezdi… - hallottam Tema idegesítő, unottas, érzelemmentes hangját.
- Fogd be! – vágtam hátra a szavakat, de lehet, valaki félreértett, mert éreztem, ahogy a fekete pulóverem kapucniját valaki megragadja, és kihúz az emberek közül. Pár másodperc múlva már ismét kívül álltam, és dühösen fordultam meg.
- Hova-hova, kislány? – vigyorodott el…
- Sasori! – vigyorodtam el én is. – Amúgy pedig… KICSI A HÚGOD, NEM ÉN! Világos? – kérdeztem ártatlanul.
- Persze! – rakta a kezeit védekezésképpen maga elé.
- Bocs, de… - azzal ugrottam volna vissza előbbi cselekedetemhez, de visszarántott.
- Csak nem az Uchiha érdekel? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Viccelsz? Nem! – ráztam meg a fejemet komoran.
- Dehogynem! – lépett mellénk Tema keresztbefont karokkal.
- Kuss! – sziszegtem.
- Temari. – biccentett barátnőmnek Saso.
- Sasori. – viszonozta a gesztust Tema.
Hinata lihegve, csak most érte sikeres utol Temát, aki minden bizonnyal igyekezett pontoson belépni a beszélgetésbe.
- Hinata? – csodálkozott Sasori.
- Sasori! – egyenesedett ki Hina.
- Jó, kinek a nevét szándékoztok még elmondani? – sóhajtottam, és idegesen néztem rájuk.
- Sakura! – vágták rá kórusban. Kellett nekem megszólalni! Kedvesek a barátaim, hogy a kedvembe járnak… Felhasználva a pillanatnyi figyelmetlenségüket, újra próbálkozva, ismételten a tömegbe furakodtam. Láttam Sasori kezét, ahogy a kapucnimért nyúl, így gyorsabb tempóra válta, sikerült olyan látószögbe kerülnöm, ahol a kintieket és bentieket egyaránt észre tudtam venni. A kör közepén, ahogy Temari előre megmondta, Sasuke állt, de ahogy megláttam, ki van vele, elborult az agyam. Ez komolyan ennyire hülye, hogy bírja egy percig is elviselni? Bár… lehet, épp most próbálja lekoptatni! – gondolkodtam lelkesen. Amit viszont akkor láttam, egyszer és mindenkorra tudatosította bennem, hogy büszkén jelenthetem ki: egy kompletten nem normális csávó tetszik! Akkor viszont nem ennyire vidáman suhant át a gondolat a fejemen. Csók… Szép szó lenne. Sasuke és Ino? Két undorító név… Megfordultam, hogy lássam Tema elégedett, „ugye én megmondtam?” képét, de nem, ehelyett Hinata könnyes arcát, Naruto őszinte tekintetét, és a mindinkább segíteni, vagy épp ellenezni akaró Temari kezeit pillantottam meg. E percben talán a számomra láthatatlan köd, ami elborította az elmémet, akadályozta meg, hogy rosszra gondoljak. Nem is tudom, kellett volna az egyik legrégibb barátomról rosszat gondolnom? Talán igen, talán nem… Mindenesetre nem bírtam nyugodt maradni, hisz így is volt egy igen dühítő problémám. Ino, az a kis ribanc! A szem a lélek tükre – mondják sokan. Hát most én is állíthatom, hogy ami a lelkemben, az a szememben! Nézzen csak bele mindenki, nem csak Temarinak van az a képessége, hogy képes kiolvasni minden érzésemet abból a kis „árulóból”. Magyarázd meg, miért vagyok én ennyire szerencsétlenül peches?!
Egyre közelebb és közelebb értem barátaimhoz, és hallottam ezt-azt.
- Naruto, ez nem az első alkalom, ne is tagadd! – harsogta Tema.
- Temari, maradj ki ebből! – szólt rá Hinata.
- Hinata, kérlek értsd meg, én nem… nem voltam magamnál! – magyarázkodott Naruto.
- Édes, te sosem vagy magadnál! – gúnyolódott Hina, hallhatólag élezve a helyzetet. Végre visszavághatott úgy, ahogy Tema. Igazán élvezetes az ő bőrébe bújni, próbáltam már. Ajánlom nektek is, valahogy felpörget, mint a nikotin.
- Van benne igazság! – szólt közbe ismételten Temari.
- Fogd be a szád! – emelte fel a hangját Naruto. Ideje közbelépnem! – gondoltam. A tömegből kiválva, a szemük elé kerültem.
- Mi a helyzet? – kérdeztem szokatlanul vidám hangon.
- Az, hogy… - kezdte felbátorodva Tema.
- Ne szólj bele! – ordított rá egyszerre Hina és Naruto.
- Dehogy szólok! – hátrált meg Temari. – Bezzeg Saku beleszólhat… - hallottam a reklamációját. Hinata elengedte a füle mellett, ahogy az én „Mi a helyzet?” –emet is.
- Azt hiszem, jobb, ha… - fordult Naru felé. A kezét tördelte, látszott rajta tisztán, hogy nyugtalan.
- Szakítunk? – vonta fel a szemöldökét rémülten Naruto.
- Nem, inkább szünetnek mondanám! – hajtotta le a fejét barátnőm. Naruto bólintott, jelezve, hogy érti, majd hátat fordított nekünk. Lelépett. Eléggé lesújtotta ez az egész. Jó, nem mondom, hogy bomlottak érte a lányok, de stílusa meg kell hagyni, volt. Hinata szemeibe könnyek szöktek. Elfutott, egyenesen a lánymosdóba. Mindig oda megy, ha bántja valami. Azt hiszem, nem Naruto az egyetlen, akit lesújtott a szünet. Hina kívülről kemény lány, de belülről…
Utána mentem. Nem tudom, miért, az sem, minek. Talán, hogy megnyugtassam, ez nem a világ vége. Majd jön egy rendes pasi! De ezek helyett csak egyszerűen hallgattam, és leültem mellé a csempére. Valahogy ez a némaság mégis többet ért a szavaknál. Hinata abbahagyta a sírást, és könnyáztatta arcát felém fordította.
- Magyarázd meg, kérlek! Miért ilyenek a pasik? - kérdezte.
- Sajnos nem tudom! – ráztam meg a fejemet.
- Segítesz nekem? – pillantott az arcomra levendula szemeivel. Tétováztam. És mi lesz az én életemmel, az én gondjaimmal? Jó barátnő vagyok, meg kellett tennem…
- Persze, majd megoldjuk! – mosolyogtam. Miért kell mindig beleegyeznem? Bárcsak tudnám, mire jó, ha beleütöm az orrom… De megkért rá, és most mondjam azt, hogy nem? Ennyire nem vagyok bunkó!