Az élet azt vár tőled, amit akar, de te nem ígérheted meg, hogy minden kívánságát teljesíted, hiszen senki sem tökéletes… Azt várják tőled, olyan legyél, amilyen nem vagy. Őrületbe kerget a vágy a szerelem iránt, mely több éve nem lehet a tiéd, csupán a futó románcoknak élsz. Változtass! – mondja mindenki. Változtatnál te, ha tudnál. De nem tudsz, így a sok tanács, amit hiába kapsz, elveszik a reménytelenségben. Életed nagy részét bánkódással, figyelmetlenséggel, szomorúsággal, izgalom nélkül töltöd. Mondjuk mindegy. Lényed így is, úgy is romokban hever, akkor minek törekedj a jóra? Nem tudsz változtatni, hát nem is fogsz? Lehet te nem fogsz, de én igen! Miért? Mert Haruno Sakura vagyok, és én sosem szegem meg a szavamat! Megígértem…

Push It To The Limit

Szörnyen nézek ki, már most is, pedig el sem jutottam még ahhoz a részhez, mikor felfordul a gyomrom, és csak olyan egyszerűen… hányok! Nem, nem és nem! Bírd ki kislány, nyugi…
- Shikamaru, nézd! Szörnyen néz ki, szerinted szóljunk neki?! – hallom Temari hangját.
Koncentrálnék én rá, ha tudnék… Savanyú képpel felé fordulok.
- Citromba haraptál? – kérdezi.
Megrázom a fejemet. Te Úr Isten! Segíts nekem, könyörgök! Jól van, jól van, az Istenért is! Jól van, még egyszer… Nagy levegő!
- Temari, én nem bírom! Most rögtön húzzunk el innen! – fordulok felé. Olyan gyorsan mondom a szavakat, hogy szinte aggodva gondolom át magamban újra a mondatot. Valamit kihagytam? Nem, nem hagytam ki semmit! El akarok innen tűnni, le akarok lépni, el akarom húzni a csíkot, faképnél akarok hagyni mindent… Hogy mondjam még?
- Csajszi, ez egy buli! – teszi a vállamra a kezét Tema.
- Leszarom! Észrevetted már? Ez a „buli” csakis kizárólag Karin kurválkodására összpontosul! – mutattam az említett személy felé, aki épp a szoknyáját emelte fel egy húszas éveket járó pasinak. Elegem volt, totálisan elegem! Nem elég, hogy esküdt ellenségem buliján kell szenvednem, még végig is kell néznem, ahogy mindjárt itt helyben lefekszik, és dug egyet a csapossal! Újra és újra Temarira néztem, akinek az egyik percben még mosoly ült az arcán, most viszont döbbenet lett úrrá rajta.
- Te, az ugye nem Naruto? – kérdezte felvont szemöldökkel, száját tátva hagyva. Követtem a tekintetét, és észrevettem szőke barátunkat, aki heves csókcsatát vívott egy számomra ismeretlen csajjal. Düh borította el az agyamat. Odacsörtettem szőke barátunkhoz, és megfogva a haját, elhúztam a csajtól.
- Naruto baszd meg! Faszom kivan! – magyaráztam neki idegesen.
- Olyanod is van, drágám? – kérdezte vigyorogva. Nem érdekelt, tudtam, hogy részeg.
- Persze, édesem! Nem tudtad? Na ide figyelj! Felőlem csinálhatsz, amit akarsz, de ha Hinata holnap miattad fogja kisírni mind a két szemét, (MONDOM MIND A KETTŐT, NEM EGYET, KETTŐT!) halott vagy! Világos? – kérdeztem nyugisan. A csaj, aki pár perce még Naruto képébe mászott, most kérdőn meredt rá.
- Barátnőd van? – kérdezte. Naruto csak dadogott. Szégyenszemre semmi értelmeset nem tudott kimondani! Pasik…
- Nem éppen annak nevezném! – vakargatta zavartan a tarkóját, és kék szemeivel a padlót pásztázta. Sikeresen kimondott egy értelmes mondatot, de gyanítottam, egy időre elakad a szava…
- Igen? Azt, akivel 2 éve jársz, nem hívod a barátnődnek? – tettem csípőre a kezeimet, és közelebb hajoltam az arcához. – Mocskos szemétláda vagy! – suttogtam.
Úgy pislogott rám, mintha még soha életében nem látott volna, noha 7 éve ismer. Egy csapásra mintha kijózanodott volna, felállt, és a lányra pillantott.
- Bocs. – mondta halkan, és távozott. Néztem, amint kilép az ajtón, és még egyszer megbánóan rám pillant. Túl jól tudta, hogy Hinata az egyik legjobb barátnőm, és Temari kivételesen azért nem rángatta el őt is, mert sejtette, hogy Naruto is jön, és annak nincs jó vége, szinte soha… Visszamentem Temahoz és Shikamaruhoz. Unottan ültek a pultnál, és Karin figyelték, ahogy próbál rámászni egy fekete hajú fiúra, de az igen ellenszenves volt vele. Sőt! Semmi kedve nem volt játszadozni, egyszerűen ledobta magáról őt, és dühödten meredt rá.
- Karint kidobták! – jelentette ki Temari, miközben az állát a kezébe helyezte, és a plafont kezdte bámulni.
- Nocsak! Ilyet se lehet minden nap látni! – jegyeztem meg, és helyet foglaltam barátnőm mellett. Most, hogy jobban megnéztem a fiút, és elidőzött rajta a tekintetem, valami belém hasított. Te jó ég! Hisz ez rettenetesen helyes! – futott át az agyamon a gondolat, és tiszta hülyének gondoltam magam.
- Sakura! – lökött oldalba Tema.
- Mi van? – fordultam felé.
- Te kiszúrtál egy pasit! – állapította meg nyugisan.
- Ezt meg honnan veszed? – vontam fel a szemöldököm. Átlát rajtam, mint mindig.
- A tekintetedből!
Padlót fogtam. Na mindent gondoltam volna, csak ezt nem. Még ma kinyírom a tekintetem! Ezt az árulót…
- Na, csak nem ledöbbentél? – vigyorodott el.
- Hát de! – vágtam rá.
- Ki az? – nézett körül. Utáltam, mikor ennyire kíváncsi volt.
- Jobbra, fekete haj, fekete szemek! – tudósítottam.
- Uchiha Sasuke? – fordult felém hitetlenkedve.
- Öhm… hogy? – néztem rá értetlenül.
- Uchiha Sasuke! A pasi, akit kiszúrtál! – magyarázta feszülten.
- Biztos… Várjunk! Te honnan ismered? – csodálkoztam.
- Hülye, 1 évvel felettünk jár! Konoha High, végzős! – próbálta belém ütögetni a mondatait. Minden szava ágyúként dörrent a hallásom szerint.
- Baszd meg, hisz ez azaz Uchiha Sasuke? – tátottam el a szám.
- Több is van belőle? – forgatta meg a szemeit.
- Hogyhogy eddig még nem láttam? Kizárt, hogy annyira a tömegbe olvad! – ráztam meg a fejem.
- Állítólag majdnem kirúgták… Össze kellett kapni magát egy kicsikét! - vont vállat. – A lényeg, hogy Uchiha Sasuke nem tetszhet neked!
- Jó, jó, akkor nem fog! – és ezzel lezártam a témát. Ki ne tudta volna a suliban, hogy van egy Sasuke nevű srác, aki a világ bajkeverője is lehetne, de megmaradt a sulinál. A kicsapáshoz igen közel jár, és ami még bosszantó is, hogy egyáltalán nem különít senkinek se nagy figyelmet. Az összes barátnője eddig mind 1-2 évvel idősebb volt nála, így hát jogos, hogy sem Karinra, sem rám nem figyel. Ha pedig egészen, tökre véletlenül azt mondanám, hogy 18 éves vagyok… Á, nem! Az nem én lennék, és hát, ha szerelmet akarok, őszintének kell lennem!
- Sakura, kérlek, ígérd meg nekem, hogy nem csinálsz hülyeséget! – kért Temari.
- Ennyi erővel azt is megígérhetném, hogy sosem fogom megszegni a szavamat! – forgattam a szemeimet. Temari jön a fontoskodásaival…
- Rendben. Megígéred? – kapott a válaszomon.
- Nem! – ráztam meg a fejemet, és tekintetemet a plafonra szegeztem. Undorító vörös volt, pont mint Karin haja!
- Ki vagy te? Mert Haruno Sakura biztos, hogy nem lehetsz! – sóhajtott.
- De, Haruno Sakura vagyok, 17 éves, makacs, rózsaszín hajú, zöld szemű gimnazista! Vércsoport AB, legjobb barátnők Sabaku no Temari, és Hyuuga Hinata. Elég? – soroltam, szemeimet még mindig a plafonon tartva.
- Oké, te vagy! - mondta, majd Shikamaruhoz fordult. – Vigyél haza! – kérte, de inkább parancsnak hangzott.
- Ráérünk, nem? – kérdezte unottan a srác. Szinte elaludt.
- Otthon aludj, ne itt! – förmedt rá Tema.
Én lemásztam a székemről, és elindultam a kijárat felé. Mikor kiléptem a szórakozóhelyről, amit Karin gondolom jó sok pénzen (mint mindig mindent) kibérelt, hűs szellőt éreztem. Hirtelen mintha minden undort, szánalmat és megvetést kitörölt volna a fejemből. Csak néztem egy ideig magam elé, majd elindultam. Furcsa érzésem támadt. Megmagyarázni nem tudom, milyen is volt… esetleg szomorú/vidám egyszerre? Hát… lehetséges. Először is szomorú azért lehettem, mert egy kurva helyes csávó jött be nekem (jogosan!), de Temari lehordott a sárga földig is, mert kileste a tekintetemből. Vidám pedig miért lehettem? Mert… hát nem tudom, mert mindig vidám vagyok! Na jó, ez kicsit sem igaz! Pár perce még a hányás kerülgetett, és egy csöppet sem voltam boldog tőle. De mondom, furcsa érzés volt! Ami pedig furcsa, az különleges is. Senki sem tökéletes, így én sem, vagyis totálisan hülye vagyok! Törekedjek a jóra? Rendben! Megígérem, hogy sosem szegem meg a szavamat! Ha mégis… akkor… levágatom a hajamat! Te jó ég! Mi a francot ígértem én meg? Most már biztos, teljesen elment az eszem! A hajamat, amit több mint 3 éve növesztek? Már a hátam közepéig ér! Istenem, ekkora hülye hogy lehetek? Kizárt, hogy soha többé nem szegem meg a szavamat! Mi vagyok én, apáca, aki örök életében szűz marad, mert megígérte? Jó, hogy nem ígérem meg én is mindjárt! Bár már mindegy, erre nincs mit ígérnem. 1 éve elvesztettem… Rendben, terelem a témát, hisz már megígértem, változtatni pedig nem fogok. Hirtelen olyan gondolat futott át az agyamon, amitől muszáj volt vigyorognom. Bármibe fogadtam volna, hogy Temari épp kikészíti Shikamarut! De nem voltam ott, nem röhöghettem rajtuk, és nem hallgathattam Tema hülyeségeit. Pedig rám fért volna, hisz sokszor tesz a mondataiba rejtett jó tanácsokat, amik néha igencsak hasznosak.
Valaki a vállamhoz ért. Oldalra emeltem a tekintetemet. Komoran, hidegen figyeltem a mellettem álló fiút, és ő szeme sarkából ugyanúgy rám nézett. Az a fekete tekintet… hidegség, komorság és megvetés csillant benne. Kirázott a hideg tőle.
- Nem tudsz vigyázni? – szólalt meg mély, ugyanúgy hideg hangján. Elindult, de csak pár lépést tett még, mikor meghallotta a hangom.
- És te?
Megfordult. Úgy nézett rám, mintha csak egy jelentéktelen senki lennék. Valójában az is voltam, viszont nem hagyhattam, hogy bárki is ezt gondolja rólam.
- Jogos lenne a bunkóságod, ha te lettél volna itt előbb, és értél volna hozzám. De ÉN voltam itt, és TE jöttél nekem, bár azt a halvány súrolást még annak se nevezném! – vontam meg a vállamat. Nem érdekelt, mit lép erre. Valahogy a bárban sokkal helyesebbnek látszott, de ezzel a fagyos tekintettel inkább egy mélyhűtőre emlékeztetett, mintsem egy emberre.
- De nagy a szád! – jelentette ki, és elvigyorodott. Volt valami abban a vigyorban. Nem! Nem egy valami, inkább sokkal, sokkal több. Perverzség (!), düh, szánalom és megvetés ismételten, beképzeltség, nagyravágyás, akarás, könyörtelenség, és valami, ami félelmet ébresztett bennem. Hátráltam egy lépést. Eddigi önbizalmamat elfújta a szél, ami olyan hirtelen támadt fel. Imádkoztam, hogy bátorságomat még ebben az 5 percben visszahozza!
Sasuke közelebb jött hozzám. Talán egy méterre lehetett tőlem, nem tudom. Lehajtottam a fejemet, és… Eszembe jutott… Eszembe jutott egy dal! Nem is tudom már, hol hallottam. Talán egy butikban? Nem tartom számon ezeket, de a dal mégis kegyetlenül csengett a fejemben. Fogalmam se volt, mit jelent, nem tanultam azon a nyelven, de biztos voltam benne, hogy bátorságot próbál adni.
- Csak nem félsz? – hallottam újra Sasuke nagyképű hangját. A dal még mindig, megállíthatatlanul csengett. Tisztán éreztem, ahogy az a bátorság, amit pár másodperce kértem, belémtöltődik. Felemeltem a fejemet. Sasuke megilletődötten meredt rám. Tudtam, a tekintetemben olyan elszántságot lehet észrevenni, ami dühvel keveredik. Nem bántam, hogy így van. Sasuke felvonta a szemöldökét. Értetlenül nézett a szemembe.
- Hogy lehetsz ennyire hülye? Ennyire... beképzelt? – tettem fel a kérdést, mely már rég fogalmazódott bennem. Ennyi idő kellett hozzá, hogy kimondjam, egyenesen a szemébe. Remek, most aztán megkapom...
- Ki vagy te? – kérdezte összeszűkült szemekkel. Tényleg nem tudja, ki vagyok? Még látni se látott volna soha? Igaz, miért is figyelne rám...
- Haruno Sakura! – emeltem fel kissé a fejemet. Büszke voltam a nevemre. Én, aki mostantól mindig betartom a szavamat, és sosem hazudok, most hirtelen olyan beképzeltnek tűntem, mint Sasuke. Remek! A fejemet visszaengedtem, és csak bámultam rá, ő meg vissza rám. Hátat fordított nekem.
- Sosem hallottam még rólad, de én a helyedben meghúznám magam! – figyelmeztetett.
- Ó, igen? Hát nem vagy a helyemben! – vágtam vissza. Utáltam azt a lenéző stílusát. Csak állt, nem szólalt meg, nem fordult vissza.
- Túl nagy a szád!
- Ezt mintha már mondtad volna! – vigyorodtam el.
Végre visszanézett rám, de bár ne tette volna... Fekete szemei villámokat szórtak. Kissé megrettentem. Mi van, ha nekem ront? Nem épp az ártatlan, csak úgy hagyom magam stílusu fiúcskát nézem ki belőle. Furcsamód a bátorságom nem hátrált meg, és a vigyor se tűnt el az arcomról. Túl arrogáns lettem...
- Na mi van? Megsértettem a lelki világodat?
Ismételten nem szólalt meg, csak nézett rám. Mi olyan érdekes rajtam?
- Furcsa lány vagy te! – nézett az égre. A csillagok gyémántként ragyoktak, és egy, ami még véletlenül sem az Esthajnal volt, különösen fényes volt ezen az estén. Látszólag ezt ő is kiszúrta.
- Sokan mondták már! Az biztos, hogy Karinra nem hasonlítok! – fordítottam én is hátat.
Zsebredugtam a kezeimet, és elindultam, búcsú nélkül. Nem érdemelné meg ezt a kis gesztust... Döbbenetemre viszont utánam szólt.
- Még látjuk egymást, Haruno Sakura!
Csodálkozva néztem vissza, de már nem nézhettem a szemébe. Ő ugyanúgy, ahogy én az előbb, zsebre dugott kézzel sétált, és távolodott tőlem.
- Igen, tudom... – suttogtam mosolyogva. Nem mondom, hogy boldog voltam, vidám, jó kedvű, csak olyan egyszerűen mosolyognom kellett. Talán a tudat, miszerint még látom, öntött belém olyan érzést, ami ezt váltotta ki belőlem. Azután a sok gúny és megvetés után igazán jól esett ez a cseppet sem undok hangnem.