Tenten amilyen gyorsan csak tudta, felpattintotta mobilját. Egy ideig ugyan tétovázott, majd rekedtes hangon beleszólt.
- Hinata? – kérdezte reménykedve. Maga sem tudta miért, de rossz előérzete volt. Barátnőire pillantott, akik feszült figyelemmel kísérték minden egyes szavát.
- Tenten, figyelj rám! – hallatszódott Hinata félelemmel teli, ugyanakkor határozott hangja. Tenten remegve, némán bámult maga elé. – Jegyezd meg, kérlek, amit most mondani fogok. Repülő… Tokió… és egy név : Kikiro Anaeru. Segítsetek! – mondta megtörten. A barna hajú lányt már csak a telefon egyenletes sípolása figyelmeztette arra, hogy Hinata már nincs vonalban.
- Mit mondott? – kérdezte Ino feszülten. Tenten rá pillantott.
- Repülő, Tokió, Kikiro Anaeru, és… Segítsetek! – válaszolta, de látszott rajta, még fel sem fogta igazán, mit is hallott pár perccel ezelőtt. Ino megrázta a fejét.
- Ezt nem értem… - sóhajtott, és kezeit keresztbe fonta. – Repülő, Tokió, Kikiro Anaeru? Micsoda zagyvaságok ezek! – forgatta meg a szemeit. Sakura szánakozva figyelte.
- Van egy repülő, ami Tokióba visz. Gondolom, ott meg kell keresnünk egy Kikiro Anaeru nevű nőt… Hinata bajban van, segítenünk kell neki! – magyarázta meg Inonak a helyzetet, aki erre csak tátott szájjal bámult rá.
- Te Sakura, ne mond már, hogy Tokióba kell mennünk! Ott a világ legjobb ruciait lehet kapni! – lelkesedett fel a szőke, és örömében tapsikolva ugrándozni kezdett.
- Ino… - vágta fejbe egy egyszerű mozdulattal a lányt Tenten. – Hinatát megyünk megmenteni, nem cuki kis rucikat venni! – szidta le barátnőjét.
- Hahó! A megmentés után igazán bemehetnénk egy üzletbe! – tárta szét karjait Ino.
- Gyűjtsétek össze a csapatot. Holnap indulunk! – szólt még nekik Sakura, azzal hátat fordított nekik, és futásnak eredt.


- Sai! Hol vagy te léhűtő, idióta, minden lében kanál seggfej! – kiáltotta az éppen a nappaliba betoppanó Sakura. Szemei tágra nyíltak, szája tátva maradt a látottakat nézve. – Szoba az emeleten nagy franciaággyal! – fonta keresztbe karjait, mikor magához tért. Bátyja felkapta a fejét.
- Mi csak… - kezdett volna magyarázkodni, és ülő helyzetbe tornászta magát a kanapén. Ingje már félig ki volt gombolva. A vörös hajú lány, aki pedig egy szál melltartóban hevert az ülő alkalmatosságon, nem más volt, mint…
- Karin, örülök, hogy látlak! Csini a melltartód, nekem is van ilyenem, bár nem ennyire átlátszó, azt hiszem… – mosolyodott el gúnyosan Saku. A lány elvörösödött, és kezeit a mellei elé kapta. – Sai! – fordult bátyja felé Sakura. – Holnap utazom Tokióba pár haverommal. Kellenének a repülő kuponjaid. – mondta.
- Mégis minek utazol te Tokióba? – kíváncsiskodott Sai.
- Az most neked tök mindegy! Anya és apa úgy sincsenek itthon, és nem hiszem, hogy neked ne lenne elfoglaltságod, és értem aggódnál… - vigyorodott el, Karinra pillantva. – Szóval ide a kuponokat! – erőszakoskodott.
- Mennyi kell? – kérdezte nem törődve, és átkarolta a mellette ülő lány vállát, aki rámosolygott.
- Nézzük csak… Én, Tenten, Ino, Itachi, Sasuke, Gaara, Naruto. A többiek most maradnak. Rájuk ez nem tartozik… - sorolta a neveket Saku.
- Rendben, fent a szobámba az asztal fiókjában. – adta a koordinátákat Sai, azzal elhessegette Sakurát, aki nagy hévvel csapta be a nappali ajtaját.
- Zárjátok be az ajtót! – kiáltotta még vissza, azzal felfutott az emeltre, egészen bátyja szobájába. Végigpillantott a nagy helységen. Az ágyon az ágynemű össze volt gyűrve, a lepedőn pedig egy női bugyi, világosabban egy tanga hevert. Sakura megcsóválta a fejét, és egyenesen az asztalhoz lépett. Kihúzta a fiókot, és kivette a kuponokat. – Eggyel kevesebb gond, nem kell fizetni a jegyekért! – vigyorodott el elégedetten, és átment a saját szobájába. Elővette rózsaszín bőröndjét, amit fekete nagy, hol csillag alakú, hol halálfejes minták díszítettek. A szekrényéből kivett pár farmert és néhány pólót, valamint fehérneműt. Elrakta a törölközőjét és a fogkeféjét, pizsamáját. Felsóhajtott, mikor végzett. – Utálok csomagolni! – morogta. Felhívta a többieket, és megbeszélte velük, hogy holnap a repülőtéren, hajnali háromkor találkoznak. Fáradtan dőlt le az ágyára. – Megmentünk Hinata! Csak azt nem tudom még, hogy hogyan… - motyogta gondterhelten. Arra lett figyelmes, hogy valaki kövekkel dobálja az ablakát. Feltápászkodott, és hirtelen mozdulattal kitárta az ablakot. – Ki az a vadbarom, aki késő este az ablakomat dobálja? – kérdezte ingerülten. Lepillantott, és száját akaratlanul is mosolyra húzta. – Várj egy kicsit! – kiáltotta, és eltűnt, majd egy kötéllel tért vissza. Eszébe jutott múltkori „kiszökős” akciója. Ez a mostani azonban valamivel másabb volt… Nem Sasuke állt az ablak alatt, hanem Gaara. Nem volt robogó, csak a fiú, és az a bizsergető érzés sem volt annyira erős… Mégis minden annyira hasonlított! Gaara is ugyanúgy leemelte őt a kötélről, és ugyanúgy csókolta őt. Ugyanolyan gyengéd volt, mégis ugyanolyan szenvedélyes.


- Jártál már Tokióban? – kérdezte halkan Sakura, és kezével Gaara ujjait kezdte simogatni. Egy fa alatt ültek. A fiú a hátát a fa törzsének támasztotta, a lány pedig az ő lábai között foglalt helyet.
- Nem, még nem. – felelte ugyanolyan halkan a fiú, és türkizkék szemeivel a csillagokat kezdte fürkészni. – Tudod, féltelek.
- Mitől? – pillantott hátra értetlenül Sakura.
- Inkább kitől… - sóhajtott Gaara.
- Ugye nem Sasukétől? – kérdezte bosszúsan.
- Sakura, valld be, volt köztetek valami… vagy van is! – fordította el a fejét kelletlenül.
- Gaara. Féltékeny vagy, pedig semmi okod rá! Én… téged szeretlek, érted? – dőlt hátra Sakura, hátát a fiú mellkasának döntve. Gaara a fejét a lány vállára tette.
- Biztos? – kérdezte nagyon halkan.
- Igen… biztos! – suttogta Saku maga elé meredve. Nem tudta, most hazudik? Felállt, és kezét nyújtotta a fiúnak, aki a segítségével ugyancsak felállt. Kéz a kézben indultak vissza Sakura háza felé. Mikor odaértek, szembe fordultak egymással.
- Szeretlek. – mondta komolyan Gaara, és megcsókolta a lányt. Saku viszonozta a csókot, bár nem tudta, őszintén teszi-e. Reménykedett benne…