Villám hasított át az égen, megvilágítva egy kis várost. A villámot egy hatalmas nagy dörgés követte. A vízcseppek megállíthatatlanul hullottak a földre, tócsákat alkotva. De lassan kitisztult az ég, és megjött a reggel. A madarak felébredtek, és szokásos dalukba kezdtek bele, melyet a szél felkapott, és a hangot egy lány nyitott ablakán repítette be. A cél, hogy az alvó tündért (mert annak nézett ki) felébressze, sajnos kudarcba fulladt. A lány már ébren volt. Oldalára feküdve, könyökére támaszkodva figyelte a függönyt, mely a lágy szellő hatására kissé meglibbent. Mosolya és smaragdzöld szemeinek pajkos csillogása egy gyerekre emlékeztetett, de 16 évesen az embert már rég nem annak mondják. Nőies alakja is kijelentette: érett gondolkodású, szinte felnőtt egyéniség. A gyerekség viszont még megvolt benne, és mivel fiatal volt, élvezni akarta az életet. De az iskola nem hagyta… Mikor az órára nézett, kissé rosszkedvűen ugyan, de kikászálódott a meleg takaró alól. Lustán a fürdőszoba felé vette az irányt. A kissé hidegre állított víz úgy-ahogy felébresztette. A törülközőjét maga köré csavarta, és a tükör elé lépett. Kifésülte vállig érő, rózsaszín tincseit. Átkozta a sorsot, amiért neki pont ilyen hajjal kellett születnie. És hogy miért pont a sorsot, és nem mást? Ezt maga sem tudta pontosan. Jobbnak látta így, hisz inkább a jövő, múlt és jelen bánkódjon azért, mert ő ilyen, ne pedig más…A szekrényéhez sétált és kivett belőle egy fekete hosszú ujjú pólót, ami lecsúszott a válláról, és világos rózsaszín pántjai voltak. Farmernadrággal, és egy fekete kapucnis pulcsival toldotta még ki öltözékét, ajkaira pedig halványrózsaszín szájfényt kent. Lesietett a lépcsőn, majd felvette fekete edzőcipőjét, melyet rikító rózsaszín cipőfűző ékesített. Senki sem tartózkodott a házban, egyedül volt. Szülei mindig hajnalban mentek dolgozni, és késő este jöttek haza, ezért vagy telefonon, vagy papíron üzentek egymásnak. Más kapcsolattartásuk nem is volt. Ezt a lány mindig bánta. Szerette a szüleit, mégsem láthatta őket. A fogason lévő kedvenc fekete, briton baseball sapkáját a fejére tette. Kilépett az ajtón. Gondosan bezárta, majd zsebre vágta a kulcsot. Nyugodtan sétált a járdán, noha általában mindig futott. Most volt ideje. Az idei év első napja! – gondolta. Egy mosoly szökött az arcára. Örült, hogy barátnőivel ismét minden nap együtt lehet. Ezért is szerette (ha csak kicsit is) az iskolát. Bár a nyári szünetben sokat találkoztak, az nem ugyan az. A gimis hétköznapok, tele hülyeséggel és emlékezetes dolgokkal, felejthetetlenek és nélkülözhetetlenek.
- Sakura!
A lányt egy vidám kiáltás rántotta ki gondolataiból. Megfordult. Egy szőke hajú, vele egykorú lány futott sebesen felé. Arcán vigyor ült. Egy világoskék, kapucnis pulóvert és egy fekete farmernadrágot viselt. Hosszú haja, mely a derekáig ért, lófarokba volt fogva, szinte majdnem a feje tetején. Fehér edzőcipőjében világoskék cipőfűző volt.
- Ino! – vigyorodott el a rózsaszín hajú.
Ilyen lelkesnek csak akkor látta barátnőjét, mikor fontos információk birtokába jutott.
- Képzeld… - kezdett bele a szőke. – Itachi öccse sulit váltott. A mi giminkbe fog járni, velünk egy osztályba! – ecsetelte lelkesen.
- Ez engem miért érdekeljen?! – vonta fel mosolyogva a szemöldökét Sakura.
- Hát…mivel neked még nincs pasid, gondoltam… - vigyorodott el ördögien Ino, hatásszünetet tartva.
- Ó, nem! – rázta meg a fejét tiltakozón.
- Miért? Igazán helyes! – bökte oldalba a lányt.
- Ha ezt Itachi hallaná! – vigyorodott el Sakura is ördögien.
- De tőled ugyebár nem fogja megtudni! – tette csípőre kezeit a szőke.
- Tuti, hogy nem! – emelte fel kezeit maga elé védekezésképpen.
Barátnője nem a szelídségéről volt híres. A vagány, belevaló Yamanaka Ino kisasszony sosem hagyott ki egyetlen egy bulit sem, és ha tehette, minden szabadidejét gördeszkázással töltötte. Mások helyretevésében igazán jó volt, köszönhetően verekedős énjének.
- Menjünk! – mondta végül.
Egy ideig nem szólaltak meg, majd Ino volt a beszélgetés kezdeményezője. Szóba jött a nyár, Uchiha Itachi , Ino elnapolhatatlan témája, és az iskola. Hogy milyen furcsa lesz az új tanév. Tele régi arcokkal, és újakkal. Ki gondolta volna, hogy az egésznek van rossz oldala is? Mikor megérkeztek, mosolyogva néztek végig a nagy épületen. Az udvar tele volt elsőévesekkel. Mindenki izgatottan ismerkedett a másikkal. A lányok viszont nem tanúsítottak nagy érdeklődést nekik, egyszerűen átsétáltak a tömegen. Szinte mindenki megnézte őket, és még véletlenül sem azért, mert csak olyan egyszerűen végig tudtak itt menni. Valami volt a stílusukban, ami mindent szemet maga után vonzott.
- Hé! Nézzétek már… rózsaszín a haja!
Ezt a mondatot meghallva Sakura gyilkoló tekintettel fordult meg, és vissza akart szólni, de Ino megelőzte.
- Netán valami bajod van vele? Szívesen ülnél a kukában, mert ha még egy szót meghallok, ott kötsz ki?! – fenyegetőzött.
Mutató ujját felemelte, és égszínkék szemeit egy barna hajú fiúra szegezte. A srác már épp nyitotta volna ki a száját, de egy barnásvörös hajú lány megelőzte.
- Konohamaru, ne! Te nem tudod ki ő? – fogta meg a jobb karját a fiúnak.
Az ránézett, és csodálkozva megrázta a fejét.
- Yamanaka Ino… - suttogta. – Uchiha Itachi barátnője!
A fiú szemei kikerekedtek, és érdeklődve nézett a szőkére, aki keresztbe fonta karjait, és gúnyosan mosolyogva méregette őt. Hirtelen fordított neki hátat, Sakurával együtt. Hajuk egyszerre libbent meg, ahogy elsétáltak.
- Hú, ez közel volt… - törölte le a nem létező izzadságcseppeket a homlokáról a fiú.
- Túl közel! Konohamaru, ugye nem akarsz már az első nap kikezdeni az Akatsukival? – szólt közbe egy kerek szemüveges srác.
- Nem, dehogy! - suttogta a kérdezett, és tekintetével a földet pásztázta.

A lányok beléptek az épületbe. A kör alakú aula, ahol találták magukat, eléggé kihalt volt a szokásoshoz képest.
- Nézd, ott vannak! – mutatott egy kisebb csapatra Sakura.
Ino mosolyogva indult meg a társaság felé. Messziről kiszúrta már Itachit. Egy barna hajú lány vad integetésbe kezdett, mikor észre vette a lányokat. Zöld kapucnis pulóvere, farmernadrágja és fekete edzőcipőjében a zöld cipőfűző ugyanarra a stílusra utalt, mint ami Sakuráéké volt. Az integetésre egy másik, fekete hajú lány is felfigyelt. Mosolyogva fordult meg. Sötétlila szintén kapucnis pulóver, és fekete farmer, valamint fehér edzőcipő sötétlila cipőfűzővel. Mondani se kellett, hisz leszűrhető volt: ők nagyon jó barátnők voltak.
- Sakura, Ino! – kiáltotta a fekete hajú, ami tőle nem volt megszokott.
- Hinata, te nem a régi vagy! – mosolyodott el Sakura, mikor odaértek.
-Áh, csak szerelmes! – legyintett a barna hajú.
- Mint te, Tenten?! – vigyorodott el gúnyosan Ino.
- És veled mi van, szöszi? – vágott vissza szintén vigyorogva az említett.
- Valahogy a sima Ino jobban tetszik! – emelte a plafonra tekintetét.
- Akkor kedves Sima Ino…mi a helyzet Uchiha Itachival, őt nem üdvözlöd? – mutatott a fiúra Tenten, aki ezt hallva elmosolyodott.
A lány odasétált hozzá, és gyengéd csókot adott neki. A fiúk, akiket eddig idő se volt megnézni, komoran figyelték az eseményeket. Két fekete hajú, két szőke, két vörös és két barna hajú. Az egyik fekete Itachi volt. A másik, aki mellette állt, nagyon hasonlított rá. A fiatalabb szőke volt Naruto, az idősebb Deidara, míg a fiatalabb vörös Gaara, a nála egy évvel idősebb pedig Sasori. A két barna hajú Neji és Kiba.
- Te vagy Sasuke, igaz? – nézett a fiatalabb fekete hajúra Sakura.
Ő csak bólintott.
- Haruno Sakura vagyok! – nyújtotta a kezét.
A fiú elfogadta a gesztust, és a lány szemébe nézett. Ébenfekete szemeiben furcsa láng csillant meg. A lány elengedte Sasuke kezét, és újra barátnőire koncentrált. Nem vette észre, hogy a srác még mindig őt figyeli.
- Netán tetszik? – bökte oldalba öccsé Itachi.
- Nem. – jelentette ki komoran.
- Akkor ne bámuld már így! – vigyorgott.
Hírtelen Neji ideges ordítozására figyeltek fel.
- Tenten eressz el! Megölöm! – morogta, és szemeivel gyilkolóan méregette Narutot.
- Naruto, mit csináltál? – kérdezte vigyorogva az idősebb Uchiha.
- Csak megfogtam Hinata kezét! – tárta szét karjait hitetlenkedve a szőke.
Sasuke felvonta a szemöldökét. Nem értette, miért borul ki valaki ennyire egy ilyen jelentéktelen dolog miatt. Neji két karját Ino és Tenten erősen fogták, Sakura pedig a fiú mellé sétált.
- Neji… - kezdett bele halál nyugodt hangon, csukott szemekkel.
A Hyuuga kérdőn pillantott rá, mire a lány fejbe vágta.
- Hagyd Narutot! – tette még hozzá, majd hátat fordítva neki, a szőkére nézett.
- Köszönöm Sakura! – hálálkodott a fiú.
- Ugyan Naruto, nincs mit. De legközelebb ne Hinata mögé bújj, mert a végén Neji még azt is zokon veszi! – mosolyodott el a Haruno.
A csengő hangjára minden diák felfigyelt. Őrült tempóban indultak meg az órákra, de a kis csoportot nem igazán izgatta sem az órára menés, se más. Nyugodtan sétáltak a szinte már üres folyosón. Mikor a csapat nagy része leszakadt, és már csak Hinata, Naruto, Sakura és Sasuke maradtak, a szőke belekezdett halál unalmas szövegébe. Sakura már az első percben elaludt volna, ha nem érnek oda a rajzteremhez. Asuma, a tanár, már kicsit sem csodálkozott, mikor megpillantotta a négyest.
- Késtetek… - mondta, fel sem pillantva művéből.
- Elnézést, Asuma sensei! Naruto megszületett idefele jövet… - magyarázta unottan a rózsaszín hajú.
A fiútól csak egy grimaszt kapott. A két lány leült egymás mellé, a két fiú úgyszintén. Mikor megtudták a feladatot, rajzolni kezdtek, de Narutonak öt perc múlva ismét járt a szája. Padtársának hevesen mesélt apja munkájáról, és hogy ő majd a nyomdokaiba lép. Az Uzumaki cég igen jövedelmező volt, és a fiú minden álma volt, hogy apjára mindinkább hasonlítson.
- Naruto! – emelte rá a tekintetét a tanár.
Kezét megállította, mely szinte automatikusan mozgott egészen eddig.
- Asuma sensei? – nézett rá kíváncsian a szőke.
- Cserélj helyet Sakurával! – parancsolta a férfi.
A srác vidáman ült le Hinata mellé, Sakura viszont már kevésbé volt boldog. Unottan bámészkodott ki az ablakon, ceruzájával pedig a lapot firkálgatta. Oda se nézett, mit rajzol éppen. Hol az egyik, hol a másik színest vette a kezébe.
- Gyönyörű! – hallotta hírtelen Asuma hangját.
- Hogy? – nézett fel a férfira.
Az csak elvette a lapot, és alaposan szemügyre vette. A papír tetején sötétkék szín volt, mely egyre halványodott, és helyét az erősödő narancssárga, majd citromsárga vette át.
- A lenyugvó nap… - mormogta a tanár. – Ötös! – írta rá a jegyet.
Sakura csodálkozva nézegette művét. Sasuke kicsit közelebb hajolt hozzá, és ő is megnézte.
- Szép! – jelentette ki.
A lány rá pillantott.
- Kösz! – mosolyodott el.
A fiú visszamosolygott, és a Haruno szemébe nézett. Volt valami a smaragdok ragyogásában, ami mosolyra késztette. Az a mosoly, az a szem, az a haj. Olyan… mint egy tündér! – gondolta. Habár soha életében nem látott még tündért, a kép, amit maga előtt megjelenített, pont így nézett ki, mint ez a lány. Talán csak a füle volt kicsit hegyesebb…