Le akartam ülni, de nem tudtam mozdulni. Csalódottságot éreztem. És nem csak azért, mert szó nélkül hagyott itt. Bántott, hogy nem mondta meg, miért teszi azt, amit nem volna szabad. A férfire pillantottam. Ő csak állt, és bámult ki az ablakon. Halkan sóhajtottam, és hátat fordítottam neki. Mérhetetlen dühöt kezdtem táplálni Uchiha Sasuke iránt, és nem pusztán keserű dühöt. Ez annál több volt. Jóval több. Lehet, ha innen, a több emelet magasságból lepillantottam volna, észhez tértem volna, és még először átgondoltam volna, mit akarok tenni. De a hangsúly a „volna” szavakon van. Mert nem gondoltam át. Csak egyszerűen kiálltam az erkélyre, felléptem a korlátra, és…
- Semmi értelme. Fejezd be.
A hideg, kemény szavak úgy pattantak szét a fülemben, mintha több ezer üveg tört volna ketté. Fagyosan pillantottam a férfire, aki ott állt, pár méterre tőlem. Lassan lemásztam a korlátról, és a szemeibe néztem.
- Miért, mondd? Miért hagyott itt szó nélkül? Miért nem mondott legalább annyit: viszlát? – kérdeztem indulatosan.
- Az talán segített volna? Jobb lett volna a lelkiismereted? Különben is, mit érdekel téged Sasuke? Persze, lehet, soha többé nem látjuk őt, lehet, hogy már csak ellenségként tekinthetünk rá, de te ahelyett, hogy megpróbáltad volna megkérni, maradjon, csupán elvárod tőle, hogy elköszönjön? – kérdezte dühösen. Mereven néztem a szemeibe, mintha próbálnám megértetni vele, mit is jelentett volna ez nekem. De nem értette, és ez látszott rajta. Továbbra is megvetően nézett rám.
- Nem – ráztam meg a fejemet halványan. – Nem azt vártam el tőle, hogy elköszönjön. Azt akartam, hogy a szemembe nézzen. Egy pillantás, tudod, sok mindent elárul. A köszönés, pedig, annyit is jelenthet, még látjuk őt az életben. Eszem ágában sem volt őt visszatartani. Soha nem akartam, hogy gátat szabjanak célja elé az érzelmek. Tudtam, hogy úgysem lenne képes kordában tartani a dühét. Ha elvárnám a nagy Uchiha Sasukétől, hogy tudjon, úgy igazán, mérhetetlenül szeretni, és ezt ki is mutatni, akkor bolond lennék. Hisz minden bizonnyal, ő ilyesmire nem képes. Egyet értesz velem, Shikamaru?
A férfi összerezzent a neve hallatán. Bizonytalanul bólintott. Reméltem, végre megértett engem. Shikamaru nem volt ostoba. Sőt! Kifejezetten értelmes volt, ahhoz képest, aminek látszott.
- Mondhatnám, hogy szerettem. Igen, mondhatnám, hogy éreztem iránta olyat, amit mélységesen megbántam. De lehet, ezzel hazudnék. Ha a rajongás, amit akkor szerelemnek hittem, most újra fellángolna bennem, már biztosan tudnám, hogy csupán értelmetlen hülyeség. Utáltam mindig is, ha visszafogtak. Ha nem hagyták, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Talán Naruto volt az, aki felnyitotta a szemeimet. Talán ő tudta igazán megértetni velem, miért is fontos, hogy lássam azt, amit ő is lát. Képzeld el, ha…
Megakadtam. Nekem is el kellett képzelnem, már így előre, és beláttam, feleslegesen jártatom a számat. Shikamaru ezt nem értheti. Ő nem volt ott, ő nem tudja, miről beszélek, ő csak egyszerűen egy ember, akit megbíztak azzal, hogy közölje velem a híreket. Sóhajtottam, és elindultam az ajtó felé. Nagy hévvel csaptam be magam után. Ahogy a falun keresztülhaladtam, éreztem magamon az emberek tekintetét. Minden szem aggódó volt. Nem értettem, miért foglalkoznak most velem. Máskor sosem tették.
Kiértem az emlékműhez, és csak néztem rá. Az a sok ember, aki életét áldozta a faluért, elvesztette az álmait.
- Miért? – hagyta el a számat ismét a szó.
- Mert nem volt más választásuk.
Megfordultam. Az égszínkék tekintet fájdalmasan csillogott. Az egész férfi tükrözte a szomorúságot. Talán neki fájt a legjobban a távozása. Hisz ő állt hozzá a legközelebb. Sosem mondták ki nyíltan, sosem mutatták, de barátok voltak. Ez biztos.
- Csupán ezért a tetves helyért tették. Ezért a rohadt faluért! Az életüket adták érte! Ugyan mi lett volna, ha lerombolják? Mi lett volna, ha megtámadnak minket? Semmi! Senkit nem érdekelt volna, hogy egy romhalmazzal kevesebb-e! – ordítottam hirtelen.
- Ne a falut okold. Nekem is hiányzik, hidd el. A düh semmin sem változtat. Megértem, hogy most haragszol rá, és másban keresed a hibát. Ha valakit okolhatsz, az egyedül maga Sasuke. Ő döntött így, ő akart elmenni. Törődj bele, és fogadd el.
Döbbenten pillantottam Narutora. Tudta, mit érzek, mintha csak belém látott volna. Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét.
- A barátom vagy, Naruto. A legjobb barátom.
Halványan elmosolyodott. Szemeit az égre emelte. Szomorúság költözött a lelkembe, amikor a villám egy pillanat alatt szelte át az eget. Hirtelen jött a felismerés, noha már jó pár órája tudtam a hírt. Most tudatosult bennem, hogy talán soha többé nem látom Őt. Nem hallom a hangját, nem veszekszik többet Narutoval, nem hord le már megint a hülyeségeim miatt, és soha többé nem lesz a régi. Ami volt, az tökéletesen elromlott.
- Mától minden megváltozik, igaz? – kérdeztem halkan. Naruto bólintott, ás átölelt. Visszaöleltem, és éreztem, hogy egy könnycsepp csordul ki a szememből, majd még egy, és még egy…
- Soha többé nem leszek szerelmes! – suttogtam, és arcomat Naruto vállába fúrtam. – Nem lennék képes újra csalódni.
Naruto eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.
- Ekkora hibát ne kövess el.
Csodálkozva néztem őt. Megráztam a fejemet, és a szürke felhőkre néztem.
- Ennek így kell lennie. Lehetséges, hogy soha többé nem leszek boldog. Lehetséges, hogy soha többé nem leszek szerelmes. De tudni fogom, hogy egyszer, úgy igazán, az voltam. És ezek után megfogadom… az életem árán is megvédem a falut! Mert ez az otthonom.