„Tartsd meg, neked adom!”

Egy apró, vörös-fehér medál, vékony ezüstláncon. Ez az ékszer lógott egy kislány mutatóujján. A gyerek csodálkozva nézett játszótársára, a fekete hajú fiúcskára, aki kedves mosollyal csukta a lány mutatóujját a többihez.

„Emlék legyen!”

Suttogta ezeket a szavakat, majd elfutott, hátat fordítva a kislánynak, kinek szemeibe könnyek gyűltek.

„Vigyázz magadra!”

Kiáltott még után, majd lehajtotta a fejét. Szokatlan, rózsaszín tincsei az arcába lógtak. Szomorú volt, mert talán most látta utoljára az egyetlen barátját. Azt, aki gondolt rá.

5 évvel később viszont újabb öröm költözött aprócska szívébe, és vele együtt újabb emlék.

„A barátod vagyok!”

Mosolygott rá egy szőke kislány. Kék szemei barátságosan csillogtak, de az arcán furcsa grimasz ült.

„De egy nap te is elmész! És akkor… egyedül maradok.”

A szőke lány megrázta a fejét. Tekintete ekkor megakadt a medálon.

„Az honnan van?”

„Egy barátomtól!”

A lány nem hitte el. Dühösen állt fel, és fordított hátat a másik lánynak.

„Engem illetne!”

Ezek a szavak tőrként hatoltak a kislány szívébe. Végignézte, ahogy barátjából lett riválisa elsétál szemei elől. Térdeire ült, és újra, csakúgy, mint 5 évvel ezelőtt, lehajtotta a fejét. Csakhogy most valaki felemelte az állát, és a szemeibe nézett.

„Én a barátod leszek, ha akarod, akár évekig is!”

És tényleg, az is maradt…

*4 évvel később*

- NARUTO!
Egy éles, női hang törte meg az utcák csendjét. A madarak ijedten röppentek fel a fák ágairól. A zaj forrása egy 16 éves lány volt, kit igen nagy hanggal áldott meg az ég. Arcán vigyor ékeskedett, és nyakában ugyanaz a vörös-fehér medál lógott, amit évekkel ezelőtt is láthattunk. A reményvesztett, bátortalan, önbizalom hiányos kislány megnőtt. Haruno Sakurát a mindig tettre kész, vásott rossz kölyökként emlegették a környéken az idősek. Persze, nekik mindenki vásott rossz kölyök volt, így nem kell attól félnünk, hogy Sakura jó kislányból átment csínytevő ördöggé. Nem, Sakura megmaradt régi önmaga. Habár, azt el kell ismerni, az alakja immár sokkal formásabb, és a magabiztosság is csak úgy süt smaragdzöld szemeiből.
- NARUTO! – kiáltott fel újra.
Végre megjelent a keresett személy is, Uzumaki Naruto. A lány egyetlen, igaz barátja. Az, aki megígérte neki, bármi történjék, ő mindig mellette fog állni. És így is volt. Valahányszor Sakura bajba került, mindig Naruto húzta ki a csávából, vagy épp fordítva.
- Ne haragudj, Sakura-chan, de…
- Ne, ne kezdj magyarázkodni! Sietnünk kell! – vágott hevesen a fiú szavaiba Sakura, és kézen ragadta, majd futni kezdett. Vállán lévő táskája vadul himbálózott. Késésben voltak, mint oly’ sokszor. Konoha városban csak egyetlen egy középiskola működött, ami szintén a Konoha nevet kapta. Igen nagy hírű iskola volt, tekintettel arra, hogy a város alapítója hozta létre. Sakura szeretett ide járni. Az igazgatónő, Tsunade a keresztanyja volt, és cseppet sem kivételezett a lánnyal. Sőt! Ha tehette, minél több feladatot zúdított a nyakába. Nem akarta, hogy rossz fényt vessen ez rá a többi tanár előtt, és azt sem szerette volna, ha a többi gyerek azt hiszi, Sakura azért jeles tanuló, és azért olyan sikeres itt, mert ő hozzásegíti ehhez. Nem, ilyesmiről szó sem volt. Sakura egymaga érte el sikereit, soha nem kért segítséget senkitől. Talán kissé túl sok is volt már abból a magabiztosságból…
Sakura porfelhőt hagyott maga után, mikor lefékezett. Éles kanyart vett, és lábával berúgta az iskola vaskapuját. Egy nő pillantott ki csodálkozva az egyik ablakon. Fejét rosszallóan megrázta, és lehunyta szokatlan vörös szemeit. Újra az osztályra koncentrált, de titokban várt. Három perc múlva meg is szólalt az a bizonyos hang. Valaki kopogott az ajtón.
- Sakura, Naruto! Gyertek be! – szólt felemelt hangon a nő. Az ajtó kinyitódott, és a zihált lány lépett be elsőként, majd utána a lihegő fiú.
- Elnézést a késésért, Kurenai-sensei! – pillantott esdeklően a nőre Sakura. Kurenai komoran nézett rájuk.
- Szokásotokká válik, hogy kényszeredetten vágytok a figyelem középpontjára? – kérdezte élesen a nő. Sakura összerezzent. Persze, hisz ő pont arra vágyna! De ha egyszer akarata ellenére folyton oda kerül, akkor most mi tévő legyen? – gondolta magában, és már épp szaladt volna ki a száján egy csípős megjegyzés, de Naruto bokán rúgta őt.
- Au – suttogta fájdalmasan, de csak egy szúrós pillantást kapott barátjától, elnézést nem.
- Üljetek le! – utasította őket sóhajtva Kurenai. A két fiatal leült leghátul, az ablak melletti két személyes padba. A lány figyelmét egyből az ablakon túli nyüzsgő világ kötötte le, míg Naruto elfeküdt a padon, és mély álomba merült. A tanárnő tovább magyarázta kedvenc matekpéldáját, és bár tudta, hogy az osztály fele nem figyel, mégsem törődött velük.
- Hé, Sakura! – csapta meg a lány fülét egy gúnyos hang. Megpróbált nem reagálni rá, de hiába. Az akarat nagyobb és erősebb volt nála. Hátrafordult, úgy nézett farkasszemet a szőke lánnyal.
- Nem érdekelnek a pitiáner megjegyzéseid, Ino! – sziszegte. Yamanaka Ino, egykori barátnője gúnyos mosollyal pillantott padtársára, a vörös hajú lányra. Karin, akit „barátnőjének” nevezett, élvezettel figyelte a helyzetet. Sakura viszont lezártnak tartotta a témát, és visszafordult. Emlékezett még a pillanatra, mikor Ino magára hagyta őt. Akkor találkozott Narutoval, és megfogadta, hogy soha többé nem hisz Inonak. Mert a lány azt mondta, ő a barátja, de ha tényleg az lett volna, akkor barátságuk nem szakadt volna meg egy ostoba féltékenység miatt.
Az ajtón újra kopogtak. Kurenai lerakta a krétát kezéből. Az ajtón túli személy nem várta meg, míg bebocsátást kap. A bejárat már nyílt is. Egy szőke nő lépett be, arcán mosollyal. Tsunade Kurenai mellé sétált, és szembefordult az osztállyal.
- Három új tanuló érkezett az osztályotokba. Gyertek be! – intett a kint lévőknek. Két fiú, és egy lány lépett a terembe. Sakurát továbbra is kifelé nézett, nem érdekelte, kivel bővül az osztály. Úgy gondolta, egyikük se lesz a barátja, így hát felesleges rájuk pazarolni az időt.
- Mutatkozzatok be! – kérte őket Tsunade, azzal kisétált a teremből, maga után hangosan becsapva az ajtót. Kurenai várakozóan nézett a fiatalokra.
- Hyuuga Hinata vagyok, Tokióból költöztünk ide a családommal – mondta halkan, elpirulva a lány. Sakura akaratlanul is vetett rá egy pillantást, majd megforgatta a szemeit.
- Én Hyuuga Neji vagyok, Hinata unokatestvére, szintén Tokióból – szólalt meg az egyik fiú. Sakura most előre fordította a fejét, és végignézett a fiún. Szokatlannak találta, hogy a két „testvér” szemei levendula színűek. Valamiért kirázta tőle a hideg. Szemei átvándoroltak a harmadik fiúra.
- Uchiha Sasuke, Osakából.
Lélegzete elakadt, ereiben megfagyott a vér. Döbbenten pillantott a fekete hajú fiúra. Ujjaival végigsimított a nyakában lévő medálon.
- Ő Sasuke – suttogta Narutonak. Barátja csodálkozva pillantott a lányra, de ő továbbra is csak a fiút nézte, aki fekete szemeivel visszanézett rá, de a döbbenet egy csepp jelét sem mutatta. Csupán szemei csillantak fel egy pillanatra. Sakura megmarkolta a medált. Szíve nagyot dobbant. A szél tombolva süvített el az ablak mellett, és a párkányra egy cseresznyevirág friss szirmát helyezte. A lány emlékezetében újra felcsendült a mondat, melyet oly’ régen hallott utoljára.

„Tartsd meg, neked adom!”