A nyári napsugarak ma szokatlan módon elmaradtak. Helyettük a sötét viharfelhők gyülekeztek. Mintha a természet is át akarta volna venni a hangulatomat, merthogy én is így éreztem. Pocsékul voltam. Miért? Hát mit tudom én, rám jött az ötperc! Nem, ez valami más volt. Természetfelettien más. Volt egy érzésem. Furcsa, aggályos, és felettébb szórakoztató érzésem, aminek hatására nevetnem kellett. Nevetnem, vagy inkább már röhögnöm. Elfeledkezve mindenről, a szekrényemhez andalogtam, mintha enyhén ittas lennék. Nevetve, és álrészegséggel tártam ki a szekrényajtót. Egy percre abbahagytam a nevetést. Döbbenten pillantottam végig magamon. Egy kissé bő, türkiz pizsama, és egy rózsaszín bolyhos mamusz volt rajtam. Hajam két copfba volt fogva. Annyira kislányosan hatott minden, már csak egy mackó kellett volna. Elvigyorodtam, és újra előtört az idegesítő röhögő kényszerem. Letámolyogtam a lépcsőn, és kitártam a bejárati ajtót. Az ajtófélfának dőlve, kuncogva húztam fel egyik lábamat. Kora reggel volt, és mint már mondtam, a nap sem sütött. Vigyorogva alsó ajkamba haraptam, és elrúgtam magamat az ajtófélfától. Az utca kongott az ürességtől, egyedül én futottam végig rajta egyre hangosodó nevetésben. Hirtelen megtorpantam, és fejemet oldalra fordítva néztem egy ajtóra. Elfelejtettem, ki vagyok valójában. Azaz érzés hatalmába kerített. Azonban tudtam jól, kinek a háza előtt állok. A bejárathoz sétálva, megnyomtam a csengőt. Homlokomat az ajtónak nyomtam, és egész egyensúlyommal oda koncentráltam. Mikor kinyílt a bejárat, én egy rövid sikolyt megeresztve estem valaki karjaiba. Az a valaki megpróbált engem – nem kissé megdöbbenve – álló helyzetbe tornásztatni, én pedig újfent csak nevettem. Mikor végre kócos hajjal, csillogó szemekkel álltam előtte, mosolyogva megszólaltam, eltűrve szemeim elől a kósza tincseket.
- Sasuke-kun! Szija-mija… - intettem neki kacéran, alsó ajkaimba harapva. Kezeimet a hátam mögé rejtettem. Ő csodálkozva nézett, és mintha enyhén még el is vigyorodott volna. Nem gúnyosan, inkább kajánul. Olyan tipikus pasisan! Ritka ilyen Sasuke-kuntól. De amilyen hirtelen jött az a vigyor, olyan hamar tűnt is el.
- Mit keresel itt Sakura?
Mintha valami elszakadt volna bennem. Nem tudom, mi, de valami nagyon értékes. Döbbenten néztem a szemeibe.
- Te… Tudod a nevemet! – suttogtam. Értetlenül pislogott rám.
- Persze, hisz a csapattársam vagy! – mondta.
- Igen? – léptem hozzá közelebb komolyan, mire ő hátra lépett egy lépést. – Csak nem félsz? – kérdeztem ártatlanul, és továbbra is közelítettem felé.
- Nem! – állt meg magabiztosan, pár centire a faltól. Én elé értem, ő pedig kezével megérintette a falat. Nagyot nyelt. Nem tudott tovább menekülni. Még közelebb léptem hozzá, pár centire voltam csak tőle. Hidegen nézett a szemeimbe, én viszont nem hátráltam meg. Lassan odahajoltam az arcához, és… megcsókoltam. Korábban soha nem mertem volna ezt megtenni, már csak azért sem, mert mióta megkísérelte elhagyni a falut, sok év eltelt, és én is, ő is sokat változtunk. Én érettebb, míg ő egy árnyalattal kedvesebb lett. Ez persze nem változtatott azon, hogy akkor este egy világot rombolt össze bennem. Mégsem tudom, miért tettem… Miért csókoltam meg? Azonban be kellett vallanom, jól esett. Bánatomra ő nem csókolt vissza. Eltávolodtam tőle, és hátráltam pár lépést. Csak néztünk egymás szemébe. Ő hidegen, míg én szomorúan.
- Sakura… - suttogta. Újabb cérna szakadt. Szemeim egy pillanatra elkerekedtek, majd ismét tükörként csillogtak a napfényben. Lassan odasétált hozzám. Végigsimított az arcomon. Elmosolyodott. Korábban ilyet ritkán láttam. Komolyan néztem fekete szemeibe, mire ő csak odahajolt hozzám.
- Arigatou… - suttogta ajkaimba, és megcsókolt. Lehunytam szemeimet, és visszacsókoltam. Kezeimet nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz. Ekkor azonban még valami elszakadt… Hirtelen ellöktem magamtól, és gúnyosan nevetve támolyogtam az ajtóhoz. Ő a falnak szegeződve, döbbenten nézett rám. Kezemet végigcsúsztattam az ajtófélfán. Szemeimben félelem csillant, és szomorún pillantottam végig rajta.
- Ki vagyok én? – kérdeztem tőle könnyes szemekkel, és kitárva az ajtót, elfutottam. Könnyeim gyémántként repültek a járda poros betonjára. Mikor már jó messze voltam az Uchiha birtoktól, lelassítottam, és megtöröltem a szemeimet. Leültem a mellettem lévő padra, és felhúztam térdeimet. Ki vagyok én? – vízhangzott kérdésem, amit Sasukének tettem fel. Elvesztem a sötétségben. Nem tudtam, ki vagyok, nem ismertem magamat, mégis minden emlékem megvolt, amit barátaimmal éltem át.
- Sakura! – hallottam újra a nevemet. Oldalra pillantva, Narutot fedeztem fel. Aggódva mért végig. Leült mellém, én pedig csak néztem, egy ideig…
- Te is… Tudod a nevemet! – suttogtam megtörten. Még egy cérna… - Mond meg, kérlek… - emeltem feljebb a hangomat. – Mond meg… Ki vagyok én? – ordítottam kérdésemet a világba. Bánatomban azt sem tudtam, mit teszek. Felálltam, és mentem volna, de Naruto hátulról átölelt. Zokogva, kezeimet ökölbe szorítva próbáltam szabadulni, ő azonban erősen szorított.
- Naruto, engedj el! – kiáltottam, mire elengedett, én pedig megfordulva, még mindig sírva kezdtem ütögetni a mellkasát. Hidegen nézte, mit művelek. Meg sem rezzent. Ezt látva, csodálkozva, abbahagyva a sírást meredtem rá. Pár percig csak néztem, majd újra könnyek gyűltek a szemembe, és hirtelen szorosan öleltem őt át. Megmagyarázhatatlan érzések tomboltak bennem. Düh, szomorúság, bátorság, boldogság, vidámság, halálvágy… Mintha nem is ember lennék, csak egy… egy démon.
- Tudom, mit érzel! – suttogta Naruto.
- Elég! – ordítottam, és erőteljesen ellöktem magamtól. Ő hátra esett, én pedig újból elfutottam. Miért történik ez velem? – suhant át az agyamon a kínzó kérdés. Bántott minden. Elegem lett. Végső reményként futottam a távoli szikla felé. Őrültnek látszottam, és az is voltam. A szikla peremére lépve, bátortalanul pillantottam le a mélybe, majd elvigyorodtam. Lábamat előre tartottam az utolsó lépéshez. Elvesztem.
- Sakura! – kiáltotta valaki élesen, hangja távolodott. Én már zuhantam…
Hirtelen erős karok ragadták meg a vállaimat, és magához rántott. Kinyitottam csukott szemeimet.
- Sasuke-kun… - suttogtam. Szörnyű érzésem támadt, ahogy engem nézett. Haragudott rám, viszont mégis boldognak látszott. Nem értettem. – Miért? – kérdeztem halkan. A folyó, ami a szakadék alján volt, vészesen közeledett. Kizárt volt, hogy túléljük a becsapódást.
- Mert… szeretlek! – mondta. Annyira őszintén csengett a hangja.
- Szeretsz? – kérdeztem vissza kikerekedett szemekkel. Még közelebb húzott magához.
- Igen! – suttogta ajkaimba, és megcsókolt…