Konohában, szülőfalumban és otthonomban járunk. Nem fogok nektek bemutatkozni, ezt ne várjátok tőlem. Nem fogom leírni, mennyi gond volt velem régen, épp elég, hogy akik ismernek itt, azok mind tudják, mit követtem el. Sőt! Különben is, úgyis mindenre fény derül. A lényeg, hogy én voltam a történtek – talán – egyetlen szem- és fültanúja. Hiába tudta az egész falu, mi történt, ők mind elfelejtették. Csak én emlékszem, mitől lettem boldog.

Konoha – Néhány nappal ezelőtt

Az emberek vidáman végezték a dolgukat, a ninják nyugodtan edzettek – már akik nem küldetésen voltak. Sokakat küldtek el más környező falukba segítségnek. Az utóbbi időben megnövekedtek a problémák, egyedül a mi falunk tudta átvészelni zökkenőmentesen ezt a korszakot. Vagyis, per pillanat a falu tök üres volt. Nyugodtan sétálgattam, élvezve a hűs szellőt és a napsütést. Végre egy szabad nap! – gondoltam. A vén boszorkány ugyanis kivételesen nem az én nyakamba sózta az összes létező munkát, ami volt. Ma Naruto kapott, a szerencsétlen.
Szóval sétálgattam, amikor szembe jött velem a – megjegyzem, szörnyű természetű – Sakura. Amióta… visszatértem, folyamatosan a képembe vágja a haragját. Azt nem állítom, hogy jogtalanul, de néha igazán hagyhatna levegőt venni. Most sem változott a helyzet, szokás szerint megkaptam a villámló tekintet-adagomat, és a sértő, gúnyos megjegyzéseket. De valami más is elhangzott, ami cseppet sem tett jót a lelki világomnak…
- Áruló.
Rendben, igaz, hozzászokhattam volna már az idő folyamán, hogy mindenki annak tart. De hallani sokkal rosszabb volt, mint hogyha csak gondoltam rá. Valóban, áruló, igen, az lehettem. Régen. De hisz visszajöttem, nem? Itt vagyok, segítettem, és az életemet kockáztattam értük… érte! Erre mit kapok?
- Gyűlöllek! Minek jöttél vissza? Soha többé nem akarlak látni! Mocskos szemétláda!
Pech, mert mégis minden nap lát, mégis itt vagyok, és elviselem minden egyes bántó szavát. Ja, és múltkor még azt is hozzám vágta:
- Nem kérek a hülye megjegyzéseidből!
Tessék! Ezért utálom a nők közelségét. Gyanítom, hogy Shikamarunak is hasonló érvei lehetnek. Tehát, összegezzük… 1.Megsértettek! 2.Megaláztak! 3.Hát harmadik okot nem tudok, de kettő is bőven elég ahhoz, hogy kiboruljak, nem?
- Túlságosan eltunyultál az évek során! Hát mit csináltál akkor abban a koszfészekben? Ültél, és süttetted a hasadat?
Már a hófehér bőrömet is cikizi! Ez több a soknál, kikérem magamnak!
- Fogadjunk, Sakura, hogy egy perc alatt legyőzlek téged és az univerzumnyi egódat is! – vágtam hozzá dühösen, mire ő csak keresztbefonta a karjait, és amolyan nőiesen kitolta a csípőjét. Megforgattam a szemeimet, és kérdőn pillantottam rá. Elvigyorodott, és hátat fordított nekem, majd elindult az erdő felé. Csodálkozva néztem utána.
- Mozdulj már meg! – hallottam ideges hangját. Kis fáziskéséssel, de követtem őt. Ezek szerint, elfogadta a kihívást. Vagy tíz percig menetelhettünk, amíg el nem értünk egy erdei tisztáshoz. Én megálltam, Sakura pedig tovább sétált, majd megállt velem szemben. Mutatóujjával előhúzott egy kunait, megpörgette, majd megragadta a nyelét. Én is így tettem. Egy darabig csak álltunk, egymással szemben, majd szinte egyszerre rugaszkodtunk el a földtől. Mikor már csak pár centi választotta el a késeket egymástól, vakító, fehér fény villant. Éreztem, ahogy testem a földet érinti, és végigcsúszok rajta, egészen egy fa törzséig. Szorosan összezártam a szemeimet, amíg a fény alább nem hagyott. Akkor lassan felnyitottam őket, és körbenéztem. Nem láttam semmi olyat, ami robbanásra, vagy egyéb másra utalt volna. Csupán a mély árok mutatta, hol csúsztam végig a földön. Azonban láttam egy másik, - nem olyam mély – hasonló árkot is, vele szemben. A szemközti fa törzsénél egy kislány ült, ájultan. Feje a vállara dőlt, szemei csukva voltak. Lassan felálltam. Óvatosan közelítettem meg a lányt. Ahogy alaposabban szemügyre vettem, feltűnt, hogy nagyon hasonlít Sakurára. Neki is rózsaszín volt a haja, frufruja rakoncátlanul lógott a szemébe. Sárga-kék pulóvere koszos volt, ahogy nadrágja is. Arca tele volt apró vágásokkal, kezei között pedig egy vörös szalagot szorított.
- Hé, ébredj! – suttogtam neki, de hamar leesett, hogy ha halkan beszélek, nem igazán fog felébredni. – Kislány, ébredj! – emeltem fel a hangomat, ami már inkább kiabálás volt. A lány összerezzen, és rémülten nyitotta ki… - Ez nem hiszem el! – suttogtam elképedve. A szemei. A szemei smaragdzöldek voltak, pont mint Sakurának.
- Jéé! – szólalt meg felbátorodva a kislány. – Nagyon ismerős vagy nekem. Találkoztunk már? – kérdezte mosolyogva, a kezében lévő szalagot felemelte, eligazgatta a haját, és megkötötte benne masnira. Körbenéztem. Sakura sehol sem volt, és ez a kislány kezdett egyre kísértetiesebben emlékeztetni rá.
- Hogy hívnak? – kérdeztem felettébb kedvesen. Felállt, és kíváncsian meredt rám. Valószínűleg, tartott tőlem, de mégis, barátságosan elmosolyodott.
- Haruno Sakura.
Ereimben megfagyott a vér. Ha jól hallottam, akkor ez a kislány itt… nem! Az kizárt! Ez lehetetlen! Ő nem lehet Sakura! Nem! Egyszerűen nem! Lassan hátrálni kezdtem. A lány csodálkozva nézte, mit művelek.
- Te… Te Haruno Sakura vagy? – suttogtam. A lány bólintott.
- Miért, te ki vagy? – kérdezte kissé gyanakodva. Elfordítottam a fejemet, és komoran néztem az erdei ösvényre, ahonnan jöttünk.
- Minden gondod okozója – válaszoltam, és közelebb sétáltam hozzá. Leguggoltam elé, és kedvesen elmosolyodtam.
- Te egy láthatatlan, álombeli végkifejlet vagy! Csakis azért vagy itt, mert bevertem a fejemet, és hallucinálok! Igen, biztos, hogy így van! Most azonnal megparancsolom, hogy tűnj el! – hadartam, és egy levegővel sikerült végigmondanom. A kislány – vagyis Sakura – furcsán nézett rám.
- Te hülye vagy? – kérdezte, kissé sértően. A fejemen megjelent egy vízcsepp. Keresztbefontam a karjaimat, és durcásan néztem őt.
- Oké, te tényleg Sakura vagy – sóhajtottam bosszúsan, és kiegyenesedtem. – A nevem Uchiha Sasuke – morogtam kelletlenül, és vártam az utálkozó, vagy épp ellenkezőleg, rajongó pillantásokat. De egyik se jött. Helyette továbbra is ugyanolyan kedvesen mosolygott rám, mint pár perccel ezelőtt.
- Érdekes – jegyezte meg elgondolkodva, és elindult az erdei ösvény felé.
- Hé, hova mész? – kiáltottam utána, és gyorsan mellé futottam. – Sakura, állj meg! Te nem mehetsz sehova! Hallod! Sakura! Könyörgöm, Sakura, állj már meg! Jézusom! Ez a lány már kiskorában is makacs volt!
Sakura megtorpant. Egyik szemöldökét felvonta, és úgy bámult engem. Már épp kérdeztem volna, hogy mi a fenét néz, mikor egyszer csak felsikított. Összerezzentem. Gyorsan a szájára raktam a kezemet. Hevesen rúgkapált, és próbált kiszabadulni.
- Hé, nyugi már! Nem valami őrült, idegbeteg pszichopata vagyok! Én… én a csapattársad vagyok, hallod? Hát ez így nem megy – sóhajtottam, és feladóan lehajtottam a fejemet, és összerogytam, ölemben a kis Sakurával, aki addigra már abbahagyta a kiszabadulási tervét, és álmosan hozzám dörgölőzött. – Remek – morogtam, és felvettem a karjaimba az immár alvó gyereket. – Majd Naruto segít. Eszemnél vagyok én? – kaptam a fejemhez, mit is mondtam előbb. Hamar végiggondoltam, majd vállat vontam. Végül is, nála jobban senki sem ismeri Sakurát. Esetleg még…

**

- Sakurának igaza volt, én hülye vagyok – mondtam szánakozva, miközben egy széken ültem az asztalnál, kezemmel megtartva a fejemet. Éppen azt néztem, ahogy Ino rótta körülöttem a köröket, sikítozva. Sakura – aki érdekes mód – még mindig aludt – az ölemben(!)-, és egy csöpp jelét se mutatta annak, hogy zavarnák a hangok. Felálltam, karomban a lánnyal, és egyszerűen kisétáltam a házból. Megcsóváltam a fejemet, és elindultam Naruto háza felé. Már egyből ott kellett volna kezdeni. Reménykedtem ugyan abban, hogy Ino nem híreszteli el még idő előtt a nagy baklövésemet. Hisz az én hibám volt, nem?
Naruto álmosan nyitott ajtót. Kérdőn nézett rám és Sakurára. Nem ismerte őt fel egyből, de hamar leesett neki, kit is lát. Falfehér lett az arca, és úgy mutogatott rá, mint valami őrült. Sakura erre kinyitotta a szemeit, és mosolyogva nézte őt.
- Ki vagy te? – kérdezte szokásos hangnemében. Naruto megrázta a fejét, és becsukta a háta mögött az ajtót.
- Magyarázatot követelek! – mondta halál komolyan, és leült a küszöbre. Letettem a lányt, aki követte a példáját. Egy kis tétovázás után leültem melléjük, és csak meredtem magam elé.
- Nem tudom, hogy történt – szólaltam meg végül. – Mi csak… Sakura és én meg akartunk küzdeni. Tudod, csak szokásához híven túl nagy volt az egója, én meg… Vakító fehér fény villant, és már így pillantottam meg! – magyaráztam, kezeimmel hevesen artikulálva. Naruto csodálkozva méregette a kislányt, és néha-néha közelebb hajol hozzá, hogy jobban szemügyre vegye.
- Mutassuk meg Tsunade nagyinak? – vetette fel elgondolkodva. Megráztam a fejemet.
- Abból csak még nagyobb katasztrófa lenne! Láttad volna Inot!
- Te megmutattad Inonak? Hülyébb vagy haver, mint gondoltam – jegyezte meg szánakozva. Dühös pillantást vetettem rá, és felálltam.
- Akkor mit csináljunk most vele? – pillantottam a mosolygó lányra. Naruto vállat vont.
- Nem tudom. Talán próbáljátok meg újra a… harcot – javasolta bizonytalanul. Felvontam az egyik szemöldökömet. Kizárt dolog, hogy megüssek egy ilyen kislányt! – gondoltam, de azért megindultam az erdő felé. Hamarosan újra a tisztáson találtam magamat. Az el nem kezdett csatánknak még mindig látszottak a nyomai. Átsétáltam oda, ahol előzőleg Sakura állt. Bizonytalanul néztem a kislány szemeibe. Naruto bíztatóan rám vigyorgott. Sóhajtottam, és elővettem egy kunait. Sakura csodálkozva nézett rám, a háta mögött keresztbefonta a karjait, és csak mereven állt.
- Tudsz harcolni? – kérdezte Naruto. Sakura elgondolkozott.
- Van egy kesztyűd? – kérdezte. Naruto odadobott neki egy pár kesztyűt. A lány lassan felhúzta őket, majd mély levegőt vett, és a földbe öklözött. Az egy perc alatt megrepedt, de úgy, hogy Naruto és én tátott szájjal néztük.
- Ez tuti Sakura – suttogta kábán Naruto. – Rendben! Akkor… Harcolj Sasuke ellen, oké? – fordult kedvesen a lány felé.

**

- Oké, feladom, csak hagyjon végre békén! – nyöszörögtem a földön feküdve. Nem tudtam felfogni, hogy legyőzött egy kislány. Jó, azért ez túlzás, mert lényegesen visszafogtam magam vele szemben, de akkor is! Úgy látszik, az ereje mit sem változott.
- Sasuke-kun – sétált oda mellém a lány. – Jól vagy? – kérdezte barátságosan. Ekkor döbbentem rá, mit is látok valójában. Hogy mi van Sakura nyakában… Egy kettétört szív alakú medál, benne egy S betűvel. Pontosan emlékszem, miért adtam neki, mikor elmentem. Lassan kihúztam a pólóm alól egy ugyanolyan medált. Elemeltem a lány mellkasától a másikat, és összeillesztettem a kettőt. Naruto már épp indult volna felénk, mikor újra, az ismerős vakító fény töltötte be a tisztást.

**

Sakura – immár teljes, valódi alakjában - ült velem szemben. Kezei az ölében voltak. A szemei kikerekedtek, és könnyek csillogtak bennük. Komoran néztem rá, és a még mindig összeforrt, vörösen izzó medálokra.
- Sasuke-kun – suttogta Sakura, és hirtelen átölelt. Egy kis ideig csak ülten, és néztem magam elé, majd lehunytam szemeimet, és visszaöleltem. Éreztem, ahogy könnycseppjei benedvesítik a pólómat. Végre eszembe jutott, miért is jöttem vissza.
- Szeretlek – suttogtam. Sakura eltávolodott tőlem, és döbbenten nézett a szemeimben, majd hirtelen karjait a nyakam köré fonta, és megcsókolt. A hirtelen lendület miatt hátradőltem a füvön, de ezzel nem törődtünk. Visszacsókoltam, hisz erre vártam már több éve.

**

Nem tudom, mi történt akkor. Nem tudom, miért lett így. De örülök, hogy végre eszembe jutott, mi a fontos számomra. Naruto és Ino semmire se emlékeztek, amit furcsálltam. Csak én tudtam, mi történt, csak én tudtam, milyen édes kislány tud lenni Sakura.
- Sasuke, kérlek, rakd már le azt a könyvet! Egész nap azt írod! – szólt ki a konyhából Sakura. Elmosolyodtam, és becsuktam a vékony kis könyvet. Senima, az öt éves kislányunk az ölembe ugrott. Rózsaszín, rövid haja meglibbent, fekete szemei ugyanolyan barátságosan csillogtak, mint Sakura smaragdjai. Mosolyának látványa melegséggel töltötte meg a testemet.
- Tiszta anyád vagy – suttogtam neki, és átöleltem.