A vízcseppek úgy gördültek le arcán, mint a könnycseppek. A Tűz országának határán volt már. Üldözöttje nem bizonyult olyan gyorsnak hozzá képest, mégis nehezére esett utol érnie. A szíve fájt miatta. De meg kellett tennie. A férfi bűnözőnek számított, és Ő Konohát szolgálta. Fájdalmát legyűrve, gyorsabb tempóra váltott. A fején lévő fekete csuklya már átázott, haja tiszta víz volt, de nem zavarta. Szerette az esővizet. Levette volna a fejéről a zavaró tényezőt, hogy a vízcseppek szabadabban gördülhessenek tincsein, de azzal elárulta volna magát. A vad macskát formáló ANBU álarc sem véletlenül takarta arcát. Mindennek megvolt az oka. Nagy levegőt vett. Zavarta a gyomrában érzett bizsergés. Még jobban begyorsított, és egy hirtelen mozdulattal üldözöttje elé vágott.
- Nem menekülsz! – suttogta. Nem mert a férfire nézni, így hát csak a lábát figyelte. Lassan a háta mögé nyúlt feje fölött, és megragadta kardja nyelét, majd egy gyors rántással kihúzta a tokjából. Ujjait gyengéden végighúzta a pengén, és maszkja alatt elmosolyodott.
– Nem akarok harcolni veled! – közölte nyugodtan a férfivel, és kardját a fa ágába szúrta maga mellett. Bal karjával rá támaszkodott, és várakozón meredt maga elé.
- Akkor miért vagy itt? – hallotta a hideg, érzelemmentes hangot. Alig észrevehetően megremegett. Szörnyen irritálta ez a hangnem mindig is.
- Nem ismered meg a hangom? Hm… Tulajdonképpen, érthető. Sosem figyeltél rám oda igazán. Furcsa, hogy én hét év után még mindig fel tudom ismerni a te hangodat. Csalódtam. Tőled sokkal többet vártam! – csóválta meg a fejét rosszallóan. Másra számított.
- Miért vagy itt? – ismételte meg előbbi kérdését. – Tudod jól, hogy nem fogok visszamenni. – mondta komolyan. Hangja most inkább megvető, és szánalommal teli volt.
- Igen, tudom. – sóhajtott, és lehajtotta a fejét. A földet pásztázta gondterhelten. Nem tudta, ezek után mit mondjon.
- Akkor hát mit akarsz tőlem? – fordított neki hátat közömbösen.
Ledermedt. Idegesen kapkodta tekintetét a férfi lába és a föld között, végül kezét az álarcra helyezte, és lassan leemelte azt. Fejéről lehúzta a csuklyát. Smaragdzöld tekintete komolyan csillant meg, rózsaszín haja nedvesen tapadt arcára.
- Gondoltam, közlök veled néhány apró tényt! – sziszegte gúnyosan. A férfi a válla felett visszapillantott rá. Ő egy ideig tétovázott, majd tekintetét belefúrta az ébenfekete szemekbe. – Tudod, mi történt hét évvel ezelőtt, emlékszel még, igaz? – kérdezte komolyan. A férfi mereven bólintott. – Azt is tudod, hogy szörnyű hibát követtél el! Nem kell részleteznem. A lényeg egészen más… - mondta halkan, és fejét az ég felé emelte. Az eső lassan elállt. – Van egy fiad! – suttogta. A férfi szemei kikerekedtek. Döbbenten bámulta a nőt… A nőt, akit régen cserbenhagyott. A nőt, akitől volt egy fia… Higgadtságot erőltetett magára, és nyugodtan pillantott rá. A nő előbbi reakciójából semmit nem vett észre, még mindig az eget nézte. Mintha várna valakire…
- És? – kérdezte nem törődően. A nő előre billentette fejét, és gyermeteg tekintettel, nyugodtan nézett rá.
- Csak gondoltam, szólok. – válaszolta közömbösen. – Ha esetleg látni szeretnéd, akkor… - mondta tétován. Kezét kardja nyelére siklatta, és egy rántással kihúzta a földből, majd visszatette a tokjába. – A szeme és a haja a tiéd. – mosolyodott el halványan. Hátat fordított a férfinek, és visszapillantott a válla felett. – Viszlát, Sasuke. – suttogta, és átszökkent egy másik ágra, majd egy következőre…

A nő mosolyogva sétált a réten. Egy kisfiút nézett, kinek fekete haját kócosra fújta a szél, fekete szemei izgatottan csillogtak. Fekete ingjének hátulján az Uchiha clán jelképe volt látható. Úgy futkosott a réten, mintha csak kergetné őt valaki.
- Shoraku, kérlek, ne fuss messzire! – szólt a gyerek után a nő. A kisfiú már elég távol volt tőle.
- Rendben! – kiáltotta vissza, és tovább szaladt. A nő lehunyta szemeit, és mélyet sóhajtott.
- Ki gondolta volna, hogy egy gyerek ennyi gonddal jár! – csóválta meg a fejét. Mosolyogva a kisfiú után eredt.
Shoraku vidáman nézte fekete szemeivel az erdő fáit, melyek csak pár lépésnyire voltak tőle. Lassan kezdett feléjük közelíteni, majd hirtelen megtorpant. Halk lépteket hallott. Kíváncsian pillantott körbe.
- Hát te lennél az… - hallotta a számára idegen hangot. Ijedten pillantott fel.
A nő lassított, és már épp megszólalt volna, mikor észre vette, hogy fia előtt ki áll… Komolyan lépett Shoraku mellé, és kezét a vállára tette. A kisfiú felpillantott anyjára.
- Anya, ki ez a bácsi? – kérdezte kíváncsian. A nő nem válaszolt. Elszántan nézte a férfit. Hát mégis eljött volna? Kíváncsi volt a fiára, vagy csupán valami rossz szándék vezérelte?
- Látni akartad, igaz? – kérdezte halkan. A férfi bólintott, és szemeit a nőről a fiúra szegezte.
- Anya! – rángatta meg a nő ruháját a fiú. – Miért hasonlít rám ez a bácsi ennyire? – pillantott fel anyjára érdeklődve.
- Mond el neki Sakura! – szólalt meg komolyan a férfi. A nő dühösen meredt rá.
- Tudod, jobb lett volna, ha meg sem lát téged! – motyogta feszülten. Smaragdzöld szemeivel a kisfiúra pillantott. Leguggolt mellé, és végigsimított a fején. – Tudod, Shoraku, vannak olyan pillanatok, mikor az ember rosszul dönt, hibázik. Ez persze nem mindig gond. Sőt, néha kifejezetten jó sül ki belőle. – magyarázta kelletlenül. – Ideje, hogy megtudd, ki Ő… - pillantott fel a férfire. – A neve Uchiha Sasuke. – fordult ismét fia fellé. A fiú értetlenül nézett anyja szemébe.
- Uchiha? Vagyis rokonok vagyunk? - kérdezte kikerekedett szemekkel. A nő bólintott.
- Ő az apád! – suttogta. Shoraku összeráncolt szemöldökkel nézett rá.
- Megismételnéd, kérlek? Rosszul hallottam! – kérte illedelmesen.
- Mondom, Ő az apád! – emelte feljebb hangját kicsivel.
- Bocsi anya, de még mindig nem értem! – rázta meg a fejét zavarodottan.
- Mondom, Ő az apád! Süket vagy? – kiáltotta dühödten. A kisfiú úgy megijedt, hogy hátraesett ijedtében. Vigyorogva pillantott Sakurára.
- Már elsőre is értettem! – nevetett vidáman anyjára. Sakura dühtől vörös fejjel tápászkodott álló helyzetbe.
- Mióta vagy te ilyen szemtelen, fiam? – fonta keresztbe karjait feszülten. A fiú nem válaszolt, csak felállt, és kíváncsian pillantott apjára, Uchiha Sasukéra…
A rét túlsó végén egy kislány jelent meg. Hosszú szőke haja a háta közepéig ért, levendula színű szemei vidáman csillantak meg a napfényben.
- Shoraku! – kiáltotta. Az említett felé fordult, és intett neki, majd visszafordult. Apjával szembe állt, és mélyen meghajolt, majd kiegyenesedett, és elfutott. Sasuke értetlenül nézte hűlt helyét.
- Na mi az, többet vártál tőle? – kérdezte gúnyosan Sakura.
- Nos, ami azt illeti, igen. Kicsivel. – billentette oldalra a fejét, és a nőre pillantott. Sakura még mindig keresztbefont karokkal állt, és elmerengve nézett maga elé.
- Sok mindenben hasonlít inkább rád, mint rám! – jegyezte meg. – Sokszor gondoltam arra, talán nem is kellene, hogy tudj róla. Hisz soha nem akartad, hogy bármi Konohához kössön. Azonban… én nem akartam elveszteni azt az egy emléket, ami hozzád köt. Hiába próbáltalak elfelejteni az évek során, nem tudtalak. Utána pedig… a sors úgy hozta, hogy nekünk egy éjszakára… együtt kell lennünk! Azóta tudom, hogy hiába próbálnám, nem tudnálak kiverni az emlékeim közül. Már csak Shoraku miatt sem! Semmiben sem különbözik tőled. És…
- Tévedsz! Sok mindenben… mások vagyunk! – vágott a nő szavába hidegen.
- Én nem így látom! – rázta meg a fejét, és megfordult. Szemeivel a két gyereket nézte. – A kislány Naruto és Hinata lánya. Szép, nem? – kérdezte szórakozottan. Elmosolyodott.
- Naruto… Ő lett a Hokage, nem? – vonta fel szemöldökét. A nő bólintott.
- Mond csak, adhatok neked valamit? – kérdezte, és komolyan a férfire pillantott. Sasuke bólintott. Sakura közelebb lépett hozzá, és erőteljesen felpofozta. Sasuke értetlenül pillantott rá.
- Legszívesebben élve eltemetnélek, de nyugodj meg, ennél sokkal rosszabb vár majd rád! – sziszegte dühösen, a férfi arcától pár centire. Sasuke megragadta a nő csuklóját, és a feje mellé emelte. – Engedj el! – kiáltotta mérgesen.
- Nem. Most én adok neked valamit! – vont vállad komoran. A nő erősen összeszorította szemeit, úgy várta a fájdalmat, de az elmaradt. Helyette puha ajkakat érzett a sajátéin.

Sakura zihálva ült fel ágyában. Szaporán vette a levegőt, teste verejtékcseppekkel volt tele.
- Csak egy álom volt! – szorította kezét a szívére. A mellette lévő alak mocorogni kezdett, majd lassan ő is felült.
- Mi a baj? – kérdezte, és megtörölte a szemét.
- Semmi, csak álmodtam! – sóhajtott megkönnyebbülten, és rámosolygott a férfire. Jobb kezével végigsimított gömbölyű hasán, majd hirtelen felkiáltott. – Azt hiszem, itt az idő! - nyögte.
- Tessék? – hitetlenkedett a férfi.
- Itt az idő! – ismételte meg a nő. A férfi kipattant az ágyból, és odasietett már álló feleségével. Felkapta, és egy füstfelhő kíséretében mind a ketten eltűntek.

Sasuke fel-alá járkált egy kórházi ajtó előtt. Hirtelen Tsunade lépett ki rajta, és mosolyogva pillantott a férfire.
- Gratulálok, apa lettél! – mosolygott, és utat engedett Sasukénak. A férfi izgatottan lépett be a szobába, ahol Sakura feküdt egy ágyban, karjában egy kisbabával. Boldogan nézett Sasukéra.
- Fiú… - suttogta könnyes szemekkel. Sasuke az ágy mellé lépett, és mosolyogva nézte a kisfiút. Fekete haja és fekete szemei voltak.
- Mi legyen a neve? – kérdezte. Sakura gondolkodás nélkül rávágta…
- Shoraku!