Oldalamra fordulva terültem el a hatalmas, szinte szikrázó fehér takaró alá bújva. Bár enyhén szólva rohadt meleg van, egyszerűen képtelen vagyok úgy elaludni, hogy nincs rajtam legalább egy lepedő vagy valami. Az már más kérdés, hogy legtöbbször reggelre az a földön hever. De ezúttal ugyanúgy magamra volt tekerve, mint ahogy hagytam, amikor lehunytam a szemem. Az óra épp most váltott át reggel hétre. A redőnyöknek hála csak halvány jele volt az egyre magasabbra emelkedő napnak. Csupán halk szuszogásom töltötte be a kicsinek nem mondható szobát. Sasuke hátulról szorosan magához húzott, fejét a nyakamba fúrva pihent, míg én biztonságot adó karjai között feküdtem. Élénk tincseim kuszán hevertek a párnán, s Sasuke arcán egyaránt. Az én kezem erőtlenül feküdt magam mellett, mozdulatlanul.
Az álmom a végéhez közeledett. Igen, álom. Az a jól ismert álom, ami már a második itt töltött éjszaka óta kínoz. Most már egyáltalán nem értem magam. Amíg Sasuke nem tért vissza, azt hittem, csak visszavágyom azokat a pillanatokat… hogy csak azért van, mert vagyok olyan béna, hogy ennyi év után se bírtam túltenni magam rajta. De akkor mi a francért látom még mindig azt az egymást szorító kezet minden egyes este!? Meg persze azok az egymás után feltűnő fénypontok… és amiért a legjobban aggódom: hogy ez alkalommal csak egy kezet láttam. Mintha… mintha tudatalattiban nagyon is tudnám, hogy mit akar ez jelenteni, csak nem akarnám elismerni… de nem, mit idegeskedek? Ő maga mondta, hogy meg akar védeni. És hogy szükségem van rá. Nem tűnik úgy, hogy bármi is történhetne. Áh, már megint miket gondolok.
A lényeg, hogy nála töltöttem az éjszakát, semmi több. Pontosan, semmi több. Bármennyire is úgy gondoljátok, de nem, nem történt semmi „olyan” ez alatt az éjszaka alatt, amit ti hisztek. Na jó, talán ez egy kicsit elszomorító. De az embernek semmi kedve hozzá az után, hogy előbb akarták megerőszakolni. Csak azért akartam nála aludni, mert… mert amikor vele vagyok, úgy érzem… mintha semmi rossz nem történhetne. Úgy érzem, vele biztonságban vagyok. És ő törődik velem. Nekem pedig semmi másra nincs szükségem, csak rá. Számomra olyan, mint a levegő. Nem tudok nélküle élni.
A nap már magasan járt, amikor hunyorítani kezdtem az arcomra pislákoló fénysugár miatt. Félig felnyitottam smaragdzöld szemeim, s félálomban meredtem a redőny apró réseire, amin keresztül megvilágított a nap. Beletelt pár másodpercbe, amíg rájöttem, hogy nem Ayame szállójában vagyok. Megpróbáltam felülni, de valami nem engedte, hogy akár egy kicsit is megmozduljak. Értetlenül meredtem a rám terülő kézre, majd annak tulajdonosára. Bár a mocorgásom mást könnyen felébreszthetett volna, ő még csak meg se rezzent, tovább aludt. Akaratlanul is elmosolyodtam. Így olyan… védtelen. Mint egy kisfiú, de mégis… még így is úgy látszik, mint aki minden egyes rezdülést nyomon követ… de arca még most is nyugodt volt. Ennek ellenére aggodalom nélkül nyúltam a sötét fürtökhöz. Nem féltem tőle, hogy talán felébred vagy ilyesmi… nem is gondoltam rá. Egyszerűen végigsimítottam a haján, majd lágyan játszadozni kezdtem néhány tincsével. Halkan elnevettem magam, s halvány pírok jelentek meg a szemem alatt. Ahogy végigsiklott rajta a tekintetem, lepergett előttem az előző nap. Az elején a mosolyom csak még szélesebbre nyúlt, de amikor láttam magam előtt azt a barnahajú fiút, megakadt a kezem, s a szám egyből lefelé görbült.
Megint megvédett. Én pedig megint megállítottam, amikor nem kellett volna. Ennyi idő után… még mindig a terhére vagyok. Megfogadtam, hogy többé nem így lesz, nem? Akkor meg mi a fenét keresek itt? Lehajtottam a fejem, majd gyöngén elengedtem a tincseit, amik lassanként hullottak a szemébe. Gyors pillantást vetettem az órára. Negyed tizenkettő. Sokáig aludtam. Ideje lelépni.
Óvatosan leemeltem magamról a karját, s hangtalanul szökdécseltem a fürdőig. Nem vettem észre, ahogy Sasuke résnyire felnyitja és utánam vonja mélyfekete szemeit, majd szomorúan visszahunyja őket. Ki tudja, mennyi ideje lehetett fent… és én nem is tudtam róla. Hogy lehetek ennyire figyelmetlen?
Olyan gyorsan tusoltam le, amennyire csak tudtam. Egyből egy törölközőbe csavartam magam, hajszárítás, majd körülbelül így léptem vissza a hálóba és állapítottam meg, hogy mázlimra Sasuke továbbra is alszik. Apró sóhaj kíséretében készültem volna kinyitni a szekrényemet, amikor leesett: a rohadt életbe, nincs nálam semmi ruha – csak a tegnapi, de abba teljesen beleizzadtam. Ne már, ez így nagyon nem jó! Egy másodpercre toporzékolni kezdtem, mint egy kisgyerek, amikor hirtelen észbe kaptam, s magamba fojtott sikollyal kaptam a fejem Sasuke felé. Halk idegeskedéssel figyeltem, ahogy egyik oldaláról a másikra fordul, majd megkönnyebbülten felsóhajtottam. Hátat fordítottam neki, s még idegesebben próbáltam összeszedni a gondolataim. Csak nem húzhatom fel az Ő ruháit!
- ’reggelt – szólalt meg unott hangon.
Ijedtemben majdnem felsikítottam, de megúsztam azzal, hogy egy pillanatra teljesen kirázott a hideg. Gyorsan felé kaptam a fejem, s meglepetten láttam, hogy már nem az ágyon fekszik, hanem alig pár méterre áll előttem… egy egyszerű, hosszú pizsamagatyában… meztelen felsőtesttel… Most már tényleg rákvörös lettem. Nem, mintha nem láttam volna már így, de ez most felkészületlenül ért. Na, ne szórakozzunk! – Megráztam a fejem, s próbáltam rendes képet vágni.
- Szia.
Szép, még a „rendes-kép-vágás” se sikerült jól, de még a hangom is olyan semmilyen kategóriába sorolható.
Ezután könnyedén elsétált mellettem, s meglepetésemre a szekrényhez nyúlt, majd egy számomra kicsit nagy, fekete- pólót és farmert dobott a kezemhez. Kérdőn néztem rá, miközben ő visszacsukta az ajtót és nyugodt léptekkel célba vette a konyhát. Vissza se nézett, de máris megválaszolta a fejemben kavargó kérdést.
- Gondolom nem hoztál magaddal ruhát. Amíg leérsz Narutoékhoz, ez is megteszi – mondta, majd némi ételt vett ki a hűtőből.
- Öö… hm. Kösz – nyögtem ki nagy nehezen. – Mi az, csak nem magad készítesz reggelit? Ilyet se látni mindennap: egy Uchiha megmozdítja a kisujját, gratulálok – váltottam témát, így a szám újabb mosolyra húzódott, miközben visszamentem a fürdőbe átöltözni…
…mert hát mégse fogok előtte… khm.
- Ch… ezt bóknak veszem – válaszolta közönyösen, de érződött a hangjából, hogy végre sikerült nekem is mosolyt csalnom az arcára.
Ledobtam a törölközőt, s nyugis tempóban átvedlettem a ruháiba. Egész hamar végeztem, majd kiegyenesedtem és kétkedve pillantottam a tükörbe. Az már biztos, hogy rajta sokkalta jobban állna. Egy másodpercre bevillant az agyamba egy kép, amin Sasuke viseli ezt a cuccot, de gyorsan el is hessegettem a képet. Ez már szemétség. Kizárt, hogy valaki ennyire szexis legyen még egy nyamvadt, fekete farmerben és egy egyszerű, ugyanúgy fekete, rövid ujjú pólóban. Automatikusan a számhoz kaptam, miközben megint csak halvány pírok tarkították az arcom, majd nagy levegőt vettem és kifelé vettem az irányt. Ellenben vele, rajtam egész máshogy áll. Bár az is tény, hogy legalább egyel nagyobb, mint kéne, de ha az én méretemben lenne, akkor se lenne meg ugyanaz a hatás…
Amíg ezen elmélkedtem, szinte észre se vettem, hogy már majdnem az asztalnál vagyok. Megálltam a nappali és a konyha közötti részen, ugyanis itt nem volt ajtó. Egybe volt az egész, de emiatt is keltett olyan jó hatást. És az üvegablakok, amik kitették a lakás tengerre néző oldalát… gyönyörű kilátás nyílt le majdnem az egész partra. Engem, személy szerint, teljesen elvarázsolt.
Oldalról nekidőltem a falnak és végignéztem Sasuke tökéletes felsőtestén, miközben ő a reggelinkkel szórakozott a pultnál, háttal nekem. Ennek hatására nyomban kacér mosoly tűnt fel az arcomon, s nyugodt izgatottsággal figyeltem, ahogy két tányért tesz az asztalra. Amint levetette magát az egyik székre, odaugráltam hozzá, s átkaroltam a nyakát, miközben ő lenyelt egy falatot, majd titkolt meglepettséggel nézett rám a szeme sarkából.
- Beütötted a fejed öltözés közben? – kérdezte szórakozott gúnnyal.
- Heh, így kell üdvözölni a barátnőd, aki magához ölel? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre, hasonló hangnemben.
- Ch – nyögte szokásos fensőbbséggel.
Könnyedén eltolta magától a kezem, de nem engedte el, ezzel is csak arra kényszerített, hogy letérdeljek. Így egy magasságba kerültem vele, s pont erre volt szüksége ahhoz, hogy egy hosszú csókot nyomjon a számra. Amikor elengedett, a fülem mellé hajolt azzal a jól ismert, féloldalas mosolyával. Szóra nyitotta a száját, így éreztem magamon a leheletét. Ennek hatására egyenetlenül kezdtem venni a levegőt, s valószínűen csak erre várt, ugyanis csak ezután szólalt meg bársonyos hangján.
- Így megfelel? – suttogta játékosan.
- Fogjuk rá – vágtam rá kábultan.
A hanghordozásom, s hangtalan lihegésem egész mást jelzett. Egy pillanat alatt felpezsdítette a vérem, s iszonyatos vágyat éreztem arra, hogy most azonnal magamhoz rántsam és folytassam, amit elkezdett, de megint csak megelőzött: fogait lágyan a fülembe mélyesztette, mire megrándultam, s muszáj volt eleresztenem egy halk sóhajt. Elengedte a kezem, s a vállamba fúrta ujjait, miközben ajka a fülemről fokozatosan a nyakamra csusszant, s apró csókokkal kényeztette a bőröm. Amikor már leért az aljáig, lassan végignyalt rajta egészen az államig, mire nem bírtam tovább: felemeltem a karom, majd erőből húztam le magamhoz – ő pedig hagyta magát.
Halkan felmordult, miközben a lendülettől vezérelve lefektetett a hideg padlóra. Erősen markolt élénk tincseim közé, majd vadul harapott az ajkamba, én pedig visszacsókoltam. Kisebb nyögések hagyták el a szám, miközben úgy éreztem, nem kapok levegőt. Olyan volt, mintha a halál küszöbén állnék… de ha ez a halál, akkor minél hamarabb vesszen ki belőlem az élet. Lehetetlen leírni, hogy milyen mennyei érzés járja át az testem akkor, amikor megcsókol. Már alig volt a tüdőmben levegő, amikor elhúzta a fejét, mire én már egyáltalán nem fogtam vissza a lihegésem. A mellkasom föl-le mozgott, ahogy áramlott belém a levegő. De ő nem adott időt kifújni magam, mindkét csuklómat megragadva feszített a kőhöz, miközben ő egyre lejjebb csókolt.
- S-Sasu-ke – nyögtem a nevét sóhajaim közepette, majd összeszorítottam a fogaim.
- Hm? – Ujjai ezúttal a felsőmhez közelítettek, de én ellenkezve fektettem a kezem az övére és a másikra támaszkodva félig felültem.
- Nem gyors ez egy kicsit? Végül is egy napja vagyunk csak együtt… újra – tettem hozzá, miközben a légzésem végre valahára visszaállt a rendes tempójába.
- Nem élvezted? – Közelebb hajolt, de csak annyira, hogy kicsit fölém kerüljön.
A hangja olyan volt, mintha nagyon is tudná, hogy igenis élveztem. Ahogy felém emelkedett izmos, de mégis karcsú felsőteste, az arcom megint vörös árnyalatot vett fel, majd gyorsan a másik irányba vontam izgatottan szikrázó tekintetem.
- Egyáltalán nem erről van szó! – ráztam a fejem egyből.
Nem. Tényleg nem erről van szó… csak… nem tudom! Francba, már megint teljesen összezavarodtam.
Arra eszméltem fel, hogy egy halk „ch” kíséretében feláll, és a kezét nyújtja felém. Beletelt pár másodpercbe, amíg felfogtam, mi van, s az övébe nyomtam a tenyerem. Óvatosan húzott fel a padlóról, de még ki se egyenesedtem rendesen, amikor magához húzott és szorosan átölelt..
Döbbenten meredtem a magam elé, majd a mellkasába fúrtam az arcom.
- Milyen mohó vagy ma… alig tíz perce vagy fent, ahhoz képest egyszer már rám vetetted magad, most meg úgy ölelsz, mintha az életed múlna rajta – jegyeztem meg mosolyogva, mire egy alig hallható nevetés volt a válasz.
Bár le se tagadhatnám, hogy tetszik a dolog…
- Látom még mindig nem hagytad el azt a tulajdonságodat, miszerint nem válaszolsz a kérdéseimre – mondtam inkább csak magamnak, majd beleszippantottam a haja édeskés illatába.
Csak álltunk, így, egymást szorítva, s ha rajtam múlt volna, örök időkig képes lettem volna ölelni. Azonban alig egy fél perc múltán elengedett, s visszaült az asztalhoz. Én még pár pillanatig álltam, kábult tekintettel, halvány pírokkal az arcomon, majd leültem a mellette lévő székre és nekivágtam a reggelinek.
Az már egyszer biztos, hogy nem úgy sikerült a reggel, mint terveztem. Még azelőtt le akartam lépni, mielőtt felébred, de helyette csak még jobban belehabarodtam… De most már mindegy, ezen már nem tudok változtatni. Ellenben ezekből ítélve feleslegesen aggódtam. Annak az álomnak biztos nincs semmi jelentősége. A történtekből ítélve kizárt, hogy újra elhagyna… fordítva pedig eleve lehetetlen, nem? Hisz én még akkor is utána sóvárogtam, amikor az lett volna a legjobb, ha elfelejtem őt. Pontosan. Eleve hülyeség ennyire komolyan venni egy álmot. Benne van a nevében is: csak egy ÁLOM. Csak a képzeletem szüleménye. Különben is, ha valós lenne, akkor…
…mi a francért vele mennék kézen fogva hazafelé!? Áh, mindegy. Akkora barom is csak én lehetek, hogy akkor idegeskedik, amikor minden rendben van. Csak valami… valami belül, nagyon, nagyon mélyen azt súgja… hogy egyáltalán nem így van.
A papucsom talpa hangosan csapkodta a kikövezett utat, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a fölém magasodó, kisebb fa szállót. A lábam egyből megállt, akárcsak mellettem Sasuke, aki most egy hosszú, fekete, szakadtabb stílusú farmert és egy szintén fekete, rövid ujjú inget viselt… úgy, hogy fölül „kifelejtett” néhány gombot.
- Na, akkor mentem – mosolyogtam, majd elengedtem a kezét, s magam mögött fontam össze az ujjaim.
- Meddig maradsz itt? – kérdezte, mintha meg se hallotta volna az előbbi mondatom.
- Öö… augusztus 21.-i… holnapig?
Szórakozott mosoly ült ki az arcára, mire az előbbi hirtelen idegeskedő képem szertefoszlott és sértődötten bambultam a másik irányba.
- És őfelsége mikor óhajt hazamenni? – vágtam vissza ugyanolyan duzzogó arccal és semmi pénzért nem néztem volna most a szemébe.
- Szintén holnap – mondta nyugodtan, de mosolya most sem hervadt le. – De előtte még találkozhatnánk egyszer.
- Támogatom a javaslatot – bólintottam rá, már inkább vigyorogva. – Neked mikor lenne jó?
- Mehetnénk együtt a tűzijátékra – vetette fel az ötletet a szokásos, nyugodt, magabiztos hangján.
- Tűzijáték? – Enyhén meglepetten néztem rá.
Igaz, a tűzijáték. Hogy is felejthettem el. Minden nyáron megrendeznek itt egy olyan igazi, nagy tűzijátékot. Eddig nem volt olyan alkalom, hogy ne lett volna tele a part. Egy perc alatt elveszhetsz a tömegben. De megéri. Az, amit ott látsz, örökre megmarad benned. De az is lehet, hogy csak elfogult vagyok… mivel három éve ezen az eseményen jöttünk össze először. Tisztán emlékszem minden pillanatára. A narancsos fényre, amit a tűzijáték vetett ránk akkor, amikor Sasuke először érintette ajkát az enyémhez.
Ahogy végigfutott a fejemben az a röpke év, amit még tizenöt évesen együtt töltöttünk… még elsős gimisként, gondtalanul… akaratlanul és szomorkás mosolyra húzódott a szám. Ha tehetném, kivágnám azt a nélküle töltött két évet az életemből, s úgy folytatnám tovább, mintha meg se történt volna. De sajnos képtelen vagyok elfelejteni…
- Mért is ne? – A hangom még nekem is távolinak tűnt, így próbáltam kicsit felrázni magam és lelkesebben folytattam. – Mikor kezdődik?
- Este nyolckor.
- Oké… és hol találkozzunk? Nem lenne ajánlatos egyből belevetni magunkat a tömegbe…
- Én a sziklákra gondoltam.
Szavai hallatán újra pírok tűntek fel a szemem alatt, s ezúttal s mosolyom sokkal mélyebbről jött. A sziklák… ott történt minden. Álmodozva meredtem magam elé. Tulajdonképpen nem láttam semmit, csak Őt és engem egykoron, azokon a bizonyos sziklákon.
A szemei ugyanazt sugározták, mint az enyémek: pont ezért akartál ott találkozni, igaz?
- Rendben – suttogtam, mire hűvös ujjai érintését éreztem az arcomon.
- Akkor este – mondta halk, bársonyos hangon.
Le nem vettem a tekintetem arról az éjfekete szempárról, miközben egy búcsúcsókot nyomott a számra. Automatikusan megszorítottam az ingjét, egészen addig, amíg el nem engedett. Hátat fordított, s elindult visszafelé, miközben egy utolsót intett a kezével. Én pedig csak néztem utána. Legszívesebben utána kiabáltam volna és berángattam volna hozzánk, de nem bírtam mozdulni. Egy lépést se tettem egészen addig, amíg végleg el nem tűnt a látókörömből.
- Tehát… ennyi – motyogtam, s lassú léptekkel indultam a szállóhoz.
El se hiszem, hogy máris eltelt öt nap… annyi minden történt! Amikor idejöttem, csak egy felejteni kívánó fruska voltam, akit hirtelenjében ellepnek az emlékek, most meg… - Megálltam a kapu előtt, s a kilincsre fektettem a kezem. Most meg attól a férfitől jövök, akin pár napja még túl akartam lépni. Ezek szerint tényleg jól éreztem: „találkozni fogok egy régi ismerősömmel”… igen, ez keringett a fejemben, amikor idejöttünk. És valamiért nagyon is reménykedtem benne, hogy ez az ismerős Sasuke lesz, még úgy is, hogy nagyon is megvetettem magam ezért. És tényleg ő volt az. És persze az álom, ami miatt egészen idáig halálra idegeskedtem magam… amiért nem bírtam Sasukevel..! És még most is…
Áh, elég. Tisztítsd ki a fejed, Sakura! Így. Akkor mehetünk is. Körülbelül ilyeneket mondogattam magamnak, amikor lenyomtam a kilincset és beléptem a házba.
- Ohayo, Ayame-chan – köszöntem széles vigyorral a képemen.
- Sakura? El se hiszem, hol voltál eddig? – kapta fel a fejét és nyomban felpattant a pult mögött.
- Eh… hát az úgy volt… - Próbáltam összekaparászni egy ideillő mondatot, kevés sikerrel.
- Sasukevel voltál, mi? Ne is tagadd! – súgta izgatottan, mire fülig pirultam.
- Ennyire egyértelmű lenne? – kérdeztem, de az összhatás kicsit kislányosra sikeredett… mint mindig, amikor róla kérdeznek.
- Tehát igen – nevetett.
- Jó, de kérlek, ne nagyon beszélj erről Narutonak. tudod, ő… én… nem akarom megbántani, ennyi az egész – nyögtem ki nagy nehezen.
Ez a másik probléma: Naruto. Azt hiszi, nem vettem észre, de a vak is látja, hogy érez irántam. Azt nem titkolhattam el előle, hogy újra Sasukevel vagyok, de azért nem kéne az orra alá dörgölni, hogy innentől kezdve szinte minden csepp szabadidőmet vele töltöm.
Könyörögve pillantottam rá, mire ő csak felsóhajtott.
- Rendben, kölyök, tartom a szám.
- Köszönöm. – Megkönnyebbülten mosolyogtam vissza.
- De azt jobb, ha tudod – kezdte ezúttal már komolyan – hogy Naruto sem akkora hülye, mint amekkorának mutatja magát. Hamar rá fog jönni a dologra. A helyedben én elmondanám neki, mit gondolok valójában.
Nem válaszoltam, csupán keserűen vizslattam a földet. Naruto… rá mindig számíthattam. Amikor Sasuke elhagyott, ő minden egyes másodpercben támogatott. Az éjszaka közepén is képes volt eljönni hozzám és nálam tölteni az egész estét csak azért, hogy jobban érezzem magam. Sasuke volt a legjobb barátja… és miattam gyűlölte meg. Azt még mindig nem tudom, miért volt annyira letörve a hét elején, és még a bulin is… de lefogadom, hogy összefutott vele. Tudta, hogy itt van, és attól félt, ha meglátom, újra feltör bennem a fájdalom. Erre meg pont, hogy fordítva történt: boldogan kacarászva elsétáltam mellette. Tök undorítónak érzem magam miatta… talán Ayamenek igaza van. Le kéne rendeznem vele a dolgokat.
Felvonszoltam magam a lépcsőn és célba vettem keskeny folyosó utolsó szobáját. Akkor itt az idő… egy pillanatig tétovázva álltam az ajtó előtt, majd mély levegőt vettem és benyitottam.
- Naruto? – néztem körbe kérdő tekintettel, amikor végre megtaláltam őt.
Az ablakban könyökölt és elmélyedve bambult a homokos partra. Teljesen máshogy festett, mint ahogy szokott. Olyan… komor volt. Vagy inkább szomorú… nem tudom eldönteni. Naruto őszinte típus… de mégis úgy érzem, nem tudok belelátni a szívébe. És ha nem vagyok képes megérteni a lelkét, akkor nem is szerethetem őt úgy, mint Sasuket. Pedig annyira próbálkoztam, amikor mindig segített, amikor mindig az én oldalamon állt… de nem. Nem megy. És ezt tudnia kell.
- Naruto – szóltam megint, miközben halkan levetettem az ágyra a cuccaimat.
A szeme sarkából felnézett, majd amikor meglátott, mosolyt erőltetett az arcára és tetetett lelkesedéssel fordult felém.
- Sakura-chan! Végre, már azt hittem, történt valami – pattant fel, de látván előző állapotát nem tudott meggyőzni.
- Ch. – Savanyú mosoly ült ki az arcomra. – Előttem nem kell megjátszanod magad.
- Hogy? – Értetlenül bámult rám.
- Figyelj… beszélnünk kéne – kezdtem, s nem sikerült teljesen elrejtenem az idegességem.
Először tehetetlenül meredt rám, a sarokba pillantott, majd mikor újra rám emelte tengerkék szemeit, megint csak értetlenkedve közelített felém.
- Szóval… tényleg történt valami? Mi a baj? Nekem elmondhatod, hidd el..
- Istenem, Naruto, ne játszd az idiótát! Igen, történt valami! Sasuke és én újra együtt vagyunk! Két évig engem babusgattál és azt ismételgetted, hogy „ne törjem magam rajta, én jobbat érdemlek”! Érted? KÉT ÉVIG. Erre én mit csinálok? Elég volt kinyögnie egy bocsánatot és a karjaiban heverek! És ami a legrosszabb, hogy örültem neki. Igen. Boldog voltam. Boldog vagyok miatta.
- Francba, most már komolyan nem értelek! – tört ki belőle és a homlokát dörzsölve ült le az ágyra. – Egyszer az a bajod, hogy elment, és most, amikor végre együtt lehetnél vele, azzal jössz, hogy ez milyen szörnyű… döntsd már el, mit akarsz!
Ledermedtem. Nem tudtam, mit mondjak…
- Talán… igazad van. Én… szeretem Sasuket – motyogtam, s bár nem néztem rá, láttam magam előtt, ahogy megrándul az utolsó szavaimnál. – Igen, szeretem. Azt hiszem… vele szeretném leélni az életem. De… pont ez a baj. Én örülök annak, hogy így alakult. De úgy érzem, hogy ezzel téged árullak el. Ezt szerettem volna elmondani neked.
Erre halk, fájdalmas kacaj csusszant ki a fogai közül, mire meglepetten kaptam felé a fejem.
- Engem már annak örülök, ha te boldog lehetsz… és ahogy elnézem, csak akkor vagy az, amikor vele vagy. Nem erőltethetem rád magam, ha olyan embert szeretsz, mint Sasuke, akkor szeresd őt, de utána ne bánj meg semmit. Légy boldog. Nekem csak ez a fontos – mondta és széles vigyorral fejezte be a monológot, mire én továbbra is csak döbbenten pislogtam rá.
El kellett telnie pár másodpercnek, hogy elérjen az agyamig, amit mondott. Szinte fel se tűnt, ahogy örömteli mosolyra húzódik a szám.
- Köszönöm… Naruto – súgtam olyan halkan, hogy szinte csak én hallottam.
Azt hiszem… örülök, hogy végre sikerült lezárnom ezt Narutoval. Talán kicsit megkönnyebbültem… vagy nem is tudom. De határozottan jobban érzem magam. Nem akartam tönkretenni vele a barátságom Sasuke miatt… mert abban biztos vagyok, hogy ha mindenképpen választanom kéne köztük, az ő nevét mondanám. Emiatt kicsit bűntudatom van. De ez a két év után már biztos vagyok benne, hogy nélküle üres vagyok.
- Tudod, Naruto… én tényleg, igazán próbáltam beléd szeretni. De nem sikerült. Sajnálom – mondtam, majd felé kaptam a fejem. – De biztos vagyok benne, hogy számodra is létezik egy személy, aki akár az életét is odaadná érted.
Döbbenten vizslatta a tekintetem.
- S-Sakura-chan…
És ekkor megszólalt a telefon. Mindketten ijedten pillantottunk a hang irányába, majd megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy nem az enyém szól. Narutonak csak kis fáziskéséssel esett le, hogy ez az övé, de akkor egy pillanat alatt ott termett és a kezébe vette a készüléket. Azonban amikor meglátta a nevet, ami fényesen villogott a kijelzőn, kiguvadtak a szemei.
Erre az előbbi beszélgetést hihetetlen gyorsasággal raktam félre a legtávolabbi zugba és kíváncsian nyújtogattam a fejem, hogy én is lássam, ki az.
- Mi az? Ki hív? – kérdezgettem türelmetlenül, de ő továbbra is csak leesett állal bámulta a mobilt.
- Hinata.
- MII!?
Ezt nem hiszem el – gondoltam és hátradőltem a legközelebbi padon. Hinata. HINATA. Tuti, hogy Ino vette rá… egy e-mailt is alig bír neki küldeni, nem hogy telefonon dumálni vele! Ha hazaérek első dolgom lesz kikérdezni a dologról… Naruto úgyse bírna kinyögni semmit.
Elmélkedve vizslattam az eget, majd egy reménytelen sóhajjal könyököltem a térdemre és néztem végig a kosarazó srácokon. Ja, persze, nem is mondtam. Amint Naruto felvette a telefont, kilopóztam és felrohantam a kosárpályára. Azaz… szóval… nem ez volt a cél, csak én hülye teljes erőből rohantam és a legközelebbi ülőlehetőség itt volt.
Azért szép. „De biztos vagyok benne, hogy számodra is létezik egy személy, aki akár az életét is odaadná érted.” – Csak ezt kellett mondanom, és mint valami isteni jel, Hinata hívja. Remélem, ha már így alakultak a dolgok, Naruto észreveszi már szerencsétlent.
Unottan húztam a szám és néztem a „meccset”. A percek egyre lassabban teltek, én pedig szinte két másodpercenként pillantottam az órámra. Két óra négy perc. A tűzijátékig még van kemény hat órám. Süt a nap, enyhe szellő… az idő tökéletes. Ez az utolsó napom itt. Talán… esetleg… csak nem haragudna meg, ha felhívom fél órával az után, hogy elbúcsúztunk… ugye? UGYE?
Ha megharagszik, legfeljebb leteszi. Nincs mit veszíteni – és ezzel előkaptam a telefont.
Nem vagyok hülye. Tényleg nem… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
