Már leszállt az éj, s milliónyi apró csillag nehezedett fölénk, mint egy fényes fátyol. Az óramutató az éjfél felé közelített, már csak mi ketten feküdtünk a felforrósodott homokban. Ez az egész nap… minden másodperc, amikor ránéztem… minden egyes szó, amit mondott azon a bársonyos hangján olyan volt, mint egy édes álom. De ez az édes álom már évek óta tart. Szinte írni tudnék róla. Három éve kezdődött az egész.
Ő új tanuló volt, de már régebb óta ismerte Narutot, így mellé ültették, nem messze tőlem. A szöszke kapcsán én is megismerhettem egy kicsit, de az első napokban nem lettünk akkora barátok, míg nem történt egy kis balhé a kémiában… mert hát tudjuk, hogy Naruto milyen, és szépen belerángatta Sasuket is a hülyeségeibe. Ennek az eredménye pedig az lett, hogy Sasuke mellettem végezte. Mondanom sem kell, hogy ennek mi lett az eredménye. Én már az első pillanattól kezdve belé voltam habarodva, így elég gázosan viselkedtem. Ő elég távolságtartó volt egy darabig, de mégis olyan kis zavartnak tűnt, és bár próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak beképzelem, de sokszor láttam elpirulni is a közelemben. Aztán jött akkor is ez az egyhetes nyaralás ötlete Kakashitól. Sasuke és Naruto legjobb barátok voltak, én pedig inkább a szőkével voltam jóban, de ez elég ok volt ahhoz, hogy magukkal vigyenek, mivel Kakashi mégiscsak az ő nevelőapja. És akkor jött minden. Narutoval csak martuk egymást, mint mindig, ő pedig valahogy mindig mellettem kötött ki a végén. Tehát pontosan három éve, egy ugyanilyen nyaraláson, ugyanezen a helyen fonódott össze a sorsunk.
Soha nem voltam boldogabb. Az a hét olyan volt, mintha fokozatosan lecsukódna a szemem és egy ugyanilyen édes álomba repülnék. Egy nagyon is hosszú álomba, ami pont egy évig tartott. Az évfordulónk után pár nappal egyszerűen felszívódott, s ez olyan volt, mintha ez az édes álom rémálommá válna. És most mégis… mintha ez a bizonyos „rémálom” meg se történt volna, és mindennemű akadály nélkül folytatódna a régi ott, ahol vége szakadt. Nem tudom… olyan furcsa előérzetem van.
De – lassan felé fordítottam a fejem – ezt mindig felváltja egy leírhatatlan, mély érzés, amitől szinte minden gondom elszáll. És ez most is így van. Ahogy végigsiklik a tekintetem a homokba mélyedő testén, aminek porcelánszínét kiemeli a csillagok fénye… mélyfekete fürtjei, amik kuszán keverednek a homokszemekkel, s egybeolvadnak az éggel… szó szerint felpezsdítik a vérem. Az eddig összecsukott szemhéja most szétnyílt, s lassan rám emelte azt a gyönyörű, éjszínű szempárt. Először enyhe meglepettséggel pislogtam, majd a szám kisebb mosolyra húzódott. A kezemmel az államat támasztottam, mint egy kislány, aki zavarban van, majd elvontam a tekintetem, de valójában csak a kuncogásomat akartam visszatartani,. Ez azonban rácsalta azt az ellenállhatatlan féloldalas mosolyt, amit utoljára még a kezdetek kezdetén láttam rajta.
Smaragdzöld szemeim értetlenséget sugároztak, de a szívem továbbra is nyugodtan dobogott, míg nem hirtelen gyorsasággal közeledni kezdett.
- Sasuke! – Suttogásom halk, izgatott sikolyba ment át, miközben a szívverésem az egekbe szökött.
A fiú összefonta ujjaink, majd visszanyomott a földre, s a hátamra fordítva felém kerekedett, ezzel arra kényszerítve, hogy őt bámuljam. Mozdulni nem tudtam, de nem is akartam, s már nem voltam képes visszatartani a nevetést. Végignéztem tökéletes mellkasán… széles vállain… s azon az önelégült mosolyán, ami még mindig nem tűnt el róla. Szórakozott grimaszt vettem fel, s arcomat halvány pírok tarkítottak, de nem voltam zavarban.
- Tán zavarja Önt, ha másfelé téved a tekintetem? – kérdeztem kacéran.
- Több figyelmet, ha kérhetem… – Gyöngéden túrt a hajamba, s érintése enyhén csiklandozta a fejbőröm, miközben ő egyre közelebb hajolt.
Lehelete már súrolta az ajkam, amikor megállt. Ennek hatására lassan mélyeket kezdtem lélegezni, ugyanis egy pillanatra úgy éreztem, nem kapok levegőt. Alig hallható elégedett kacaj hagyta el a száját, mintha pont ez lett volna a célja. Legszívesebben felképeltem volna, de helyette éhesen haraptam az ajkába. A mosolya most sem hervadt le, s eszméletlenül csókolt vissza, amitől csak még erőteljesebben dobogott a szívem. Ahogy csókolt, egy kellemesen bizsergető érzés járta át az egész testem, s ettől csak még nagyobbra nőtt az ő iránti vágyam.
Lassan elhúzta a fejét, mire egy apró sóhaj hagyta el a szám. A tüdőm egyenetlenül vette a levegőt. Ez valószínűen neki is feltűnt, mert a mosolya mit sem változott, miközben feljebb húzta magát. Fekete tincsei csiklandozták az arcom, ahogy felemelkedett, s bár úgy láttam, ő teljesen józan, én úgy éreztem, mint aki először kóstolt bele a legfinomabb drogba. Kábultan vizslattam a szemeit. Ez volt benne a kedvenc részem: az a sötét, kifürkészhetetlen szempár. Nehéz kiolvasni belőle, mikor mit érez, azt meg szinte lehetetlen, hogy mire is gondol. Pont ez tetszik benne. Ez a titokzatosság… az enyém ellenben olyan, mint egy nyitott könyv. Mindent elárul rólam. Ezért is ilyen magabiztos már az elejétől kezdve. Talán még most is tudja, mi jár épp a fejemben.
Igen, valószínűen igen. Ugyanis cseppet sem lepődött meg, amikor hirtelen végigcsúszott a kezem a mellkasán, s egy gyors mozdulattal a földre terítettem. A hirtelen hévben olyan közel kerültem hozzá, hogy ajkunk majdnem összeért, de ezúttal megálljt parancsoltam magamnak, s egy apró mosoly tűnt fel az arcomon. Élénk tincseim fokozatosan omlottak a vállamra, s egyben bársonyos bőrére.
- Hozok valamit inni – suttogtam, s láthatóan nem ezt várta, ugyanis savanyúan húzta el a száját.
- Ez valahogy nem ide illett – jegyezte meg kedvtelenül.
- Szomjas vagyok, és muszáj ez ellen tennem valamit – nevettem, miközben feltápászkodtam és fölfelé vettem az irányt.
Ez nem tetszett neki annyira, de lassan ő is felállt.
- Elkísérlek.
- Egy üdítő automatához szerintem egyedül is eljutok… sértetlenül – tettem hozzá, amikor leesett, hogy csak aggódik.
Ahogy visszanéztem rá, a szeméből kiveszett az a bizonyos titokzatosság, s őszinte aggodalom rítt le róla. Először tétlenül bámultam rá, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, majd egy bíztató mosollyal válaszoltam.
- Ne aggódj már, csak két perc az egész, mindjárt jövök! – Sasuke erre beletúrt a táskájába, s egy mályvaszínű törölközőt dobott a kezembe.
Értetlenül vontam fel a szemöldököm, jelezvén, hogy nem értem, mit akar.
- Terítsd magadra. Ilyenkor sok idióta járkál errefelé. – Határozottan nézett a szemembe, mire gondolkodás nélkül rábólintottam.
Erre mintha kicsit megnyugodott volna, s egy futó csókot nyomva a számra visszaindult a cuccainkhoz.
- Aztán ha van valami, akkor sikíts, és már ott is vagyok – gúnyolódott, mire egy pillanatra teljességében sikerült felidegelnie.
- Már nem vagyok az a védtelen kislány, mint voltam, nincs szükségem a védelmedre! – kiáltottam utána, s sértődötten hátat fordítva felfelé vettem az irányt.
Éreztem a hátamon kétkedő pillantását, de nem foglalkoztam vele. Felháborodva léptem a homokba, és néha majdnem meg is botlottam a saját lábamban – de azért magamra terítettem a törölközőt. Oké, értem, hogy aggódik, végtére is tegnap első kézből kaptam kábítót a képembe egy perverz vadidegentől. És az is az én felelőtlenségem miatt volt. De a francba is, tizennyolc éves vagyok. Egy végzős gimnazista. Tegnap részeg voltam, csak ezért nem tudtam megvédeni magam. De most józan vagyok. Két perc alatt szét tudom rúgni bárki seggét, aki belém akar kötni. Nincs miről beszélni, ez tény.
Puffogva közeledtem a világító automatához. A legközelebbi büfék már mind bezártak, így csak itt tudok valami ihatót szerezni. Szép, nyár van, ehhez képest egy kajáldában megy a buli, és az is messze van a víztől. Mondjuk, jelen pillanatban amúgy sincs kedvem átviharzani egy nagy tömeg fél-részeg idiótán.
Végre felértem a lebetonozott részre, s határozottan léptem a hűvös kőre. Az egész teljesen kihalt volt, s átsüvített rajta a tenger illata… ami ezúttal enyhe alkoholszaggal keveredett. Az egyik asztal felől hangos nevetést hallottam, mire a szemem sarkából ösztönösen a hang irányába néztem. Két ismeretlen fickó ült az egyik asztal tetején, egyik kezükben egy félig üres sörösüveggel. Az egyik fekete haja beleolvadt az éjszaka sötétjébe, míg a másik mogyoróbarna tincsei kiemelték arccsontjait. Na ne… gyorsabbra vettem a lépteim, de most sem vettem le róluk a szemem. Azaz inkább róla. Az a barnahajú… ő… ő volt az tegnap…
Egy másodperc töredéke alatt lepergett előttem az, amit tegnap mondott és tett, s tisztán hallottam a fejemben Sasuke éles szavait: „Tegnap egy csávó kábítót rakott az italodba.” – Az a csávó ő volt. Ebben biztos vagyok. A nevetés abbamaradt, s szokatlanul idegesített a helyre nehezedő csend, amit csak a lépteim zaja tört meg. A fiú lassan rendes magasságba billentette a fejét, miközben én alig egy méterre álltam az automatától. Jó. Ne pánikolj. Csak itt ül… és iszogat. Egy barátjától. Mit is izgulok? Elég ránézni, is tudni lehet, hogy nem józan.
Megálltam, s a térdemre támaszkodva lehajoltam, hogy szemügyre vegyem a kínálatot. De valójában nem is nagyon azt figyeltem. Sasuke… csak aggódott. Nem kellett volna így felkapnom a vizet. Megveszem az italt, visszamegyek és bocsánatot kérek tőle, az biztos… viszont azt is tudnia kell, hogy már nem ugyanaz vagyok, mint három éve. Tudok vigyázni magamra. Igen. Bólintottam egyet, de ezzel inkább csak magamat próbáltam meggyőzni. Bedobtam egy érmét és megnyomtam a megfelelő gombot, mire a gép zúgni kezdett, jelezvén, hogy jön az üdítő. És ez pont elég volt ahhoz, hogy a pulzusom az egekbe szökjön.
Ettől féltem.
A barnahajú a zajra felém fordította nyugodt, mégis furcsa őrültséget sugárzó tekintetét, mire egy belső hang kiáltott fel bennem: „Hagyd az üdítőt, fuss, ahogy csak bírsz!” De nem hallgattam rá. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire egy nagy gombócot éreztem a torkomban. Nyugi már, csak itt ül és… iszogat egy haverjával, nincs semmi gáz…
- Mi az, haver, mit nézel annyira? – kérdezte a feketehajú.
- Azt a csajt mintha már láttam volna valahol – vetette oda öntelt mosollyal az arcán, mire összerezzentem.
Basszus, mit vacakol ez a rohadt automata? Idegesen vágtam oldalba a gépet, miközben a srác lepattant az asztalról és felém közeledett.
- Hé, szivi, nem találkoztunk már valahol? – kiabálta mit sem zavartatva magát.
A hangja magabiztosan csengett, de valahogy sugárzott belőle a veszély és valami elmondhatatlan őrület, erősebb, mint amit a szeméből olvastam ki. Úgy döntöttem, úgy teszek, mint aki meg se hallja, de léptei közeledtével egyre nagyobbra nőtt a félelmem. Ekkor végre valahára egy koppanás jelezte, hogy itt az ital. Gondolkozás nélkül megragadtam a hűvös, még párával díszített üdítős dobozt és már fordultam is vissza, csakhogy már késő volt, s a különös fiúval találtam szembe magam.
Egyik keze a zsebében pihent, a másikkal pedig alig pár centire a fejem mellé csapott, egyenesen az automatára, ami ennek hatására hatalmasat csattant. Fölém hajolt, ugyanazzal az elégedett mosollyal, míg én bizonytalanul próbáltam hátrálni… nem sok sikerrel, ugyanis az gép akadályozott benne. Először a mellém feszített karjára, majd veszélyt jelző arcára pillantottam.
- Na, Tooru, fogd már kicsit vissza magad, nézd, hogy remeg a kicsike – nevetett a fekete, aki még mindig az asztalon ült, miközben újra beleivott az üvegébe.
- Nagyon ismerős vagy nekem – elmélkedett, rá se hederítve a másik gúnyos kacajára.
- Én viszont nem ismerlek – vágtam rá egyből, majd elcsaptam a kezét és megpróbáltam kislisszolni mellette.
Alig egy métert haladtam, de ő máris kapcsolt, s a legközelebbi padra lökött. Tehetetlenül vetődtem a kemény fafelületre, kezemben továbbra is az itallal, a törölköző pedig egyenesen a földre. Levegőt venni se volt időm. Alig, hogy felkaptam a fejem, újra magam előtt találtam a srácot. Két kezével mellém támaszkodott, így esélyem sem volt elfutni. Francba! Nem hiszem el, hogy másodszorra is ugyanaz a fickó szorít a sarokba.
- Igen, már emlékszem, még azon a bulin találkoztunk a Hozuki Hotelben! – Gyöngéden simított végig az arcomon, mire én undorodva húztam el a fejem.
Az érintése érdes volt és távoli, s gyöngédsége ellenére nagyon is durva. Makacsul véstem tekintetem az övébe, de valójában megijedtem. Nem is tudom, mit csinálok… hogy mit mért csinálok. Egyszerűen belérúghatnék, de túlságosan féltem. A szeme… az arca… azt követelte, hogy csak üljek és maradjak csendben.
- Te, azért nem nyilvánosan kéne nekivágnod. Nem vagyok kíváncsi a részletekre – viccelődött továbbra is a haverja, de ő meg se rezzent.
- Nyugi már, gyors leszek! Ez a lány egyszer már megúszta, itt az ideje bepótolni, amit elhalasztott – válaszolta könnyedén, mintha ez olyan hétköznapi lenne, majd egyre csak felém közelített.
Nekivágni? Gyors lesz? Miről beszélnek ezek!? Én ezt nem akarom! Nem! Ajkunk már majdnem összeért, amikor hirtelen megrezzentem. Még most sem tudtam, mit is csinálok, de nem is foglalkoztam vele. Egyszerűen megszorítottam az üdítőt és teljes erőből vágtam a fejéhez, mire egy fájdalmas üvöltés kíséretében hirtelen meghátrált. Kihasználva a helyzetet, olyan gyorsan kezdtem el rohanni, amennyire csak bírtam. Nem sikítok. Akkor sem! – Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, még akkor is, amikor a csuklómnál megragadva, ingerülten vágott vissza az asztalra. Ezúttal teljesen vízszintesbe kerültem, s az ütés ereje miatt alig bírtam felülni. De nem csak a fájdalom akadályozott ebben, hisz amint megmozdítottam a karom, felém került, s lefogta a felső végtagjaim.
- Kezdesz idegesíteni, kislány – sziszegte, s mosolya kisebb dühöt sugárzott. – Kétszer nem szöksz meg előlem…
Remegtem. Egész testemben remegtem, miközben ridegen húzta végig kemény ujjait a mellkasomon. Istenem... kérem! Valaki… bárki! – A szám szóra nyílt, de hang már nem jött ki rajta. Ebben a pillanatban megállt az ujja, s a fiú hangos kacajban tört ki. Zavartan vizslattam homályos tekintetét, de a remegésem még most sem állt meg. Félek. Jobban, mint bármikor eddig egész életemben… és még most is…
- Ezt már szeretem – kiáltotta, s közelebb hajolt. Ahogy barna tincsei a bőrömet súrolták, kirázott a hideg.
Még most ugyanolyan gyerekes vagyok, mint régen.
Beletörődődve hunytam le a szemem, s a legrosszabbra vártam, amikor egy ütés hangja törte meg a fülem. Számomra lelassult az idő, amikor a zajra újra tágra nyílt szemekkel felkaptam a fejem, s láttam, ahogy egy sápadt ököl mélyed a másik alkoholtól vörös képébe, aki a lendülettől az automatának zuhan. A fürtjeim kuszán kavarogtak a szélben, miközben a megmentőm keze gyöngéden visszaesett maga mellé. Azonnal felültem, s csak most tűnt fel, hogy könnyektől nedves az arcom. Bizonytalanul tapintottam meg a bőröm és húztam végig rajta reszkető ujjam, majd rámeredtem ijedt szemeimmel… végül újra az újonnan érkezettre tévedt a tekintetem. Ő volt az, akiért bármikor bármit megtettem volna… s akiért most hevesen dobogott a szívem.
- Sasuke – dadogtam halkan, mire magamon találtam azt a jól ismert fekete szempárt.
Most pontosan olyan volt, mint amilyennek bármikor látni. Üres és kifürkészhetetlen. Mintha egyszerre rengeteg érzés sújtaná, idegesség, szomorúság, fájdalom... nem tudom pontosan leírni. Már nem fürdőgatyában volt, hanem a hosszú, sötét farmerjében, s a vékony, fekete pólójában. Ahogy visszafordította a fejét a barnahajúhoz, a félelmem még nagyobbra nőtt.
- Basszus, Tooru! – kiabálta a harmadik srác, s nyomban leugrott az asztalról.
- Már megint te? – Egyik kezét az ütés nyomára szorítva, másik kezével a gépezetbe kapaszkodva tápászkodott fel, de végig Sasuket vizslatta.
- Bíztam benne, hogy újra találkozunk – mondta lassan és artikulálva, furcsa fensőbbséggel a hangjában. – Most nem tudsz elfutni. Végre megkapod, amit megérdemelsz! – Már majdnem kiabált, amikor a lehető leggyorsabban kezdett futni a fiú felé.
Ettől féltem.
- Túlságosan nagyra vagy magaddal, Uchiha! – üvöltötte, s az eddig a sebét szorító keze most ökölbe szorult.
Ez persze Sasuket csak még jobban feltüzelte, s hatalmas erővel lendítette felé a kezét.
Ne csináld!
Az utolsó pillanatban hátulról vetettem rá magam, s teljes erőből öleltem magamhoz. És ekkor az egész teste megmerevedett, miközben öklét már csak egy centi választotta el a másiktól… s ezúttal nem rejtette érzéseit. Dühödten… nem is. Értetlenül, magyarázatot várva pillantott rám a szeme sarkából, én pedig könyörögve néztem vissza rá.
- Sakura… mért véded ezt a fickót? – A hangja halk volt, de érződött rajta a visszafojtott ingerültség.
- Emlékszel? Megígérted, hogy ma azt tesszük, amit én szeretnék. – Szavaim gyöngéden, óvatosan csengetek. – Ne bántsd! Ez az utolsó feltételem.
A barnahajú szeme reménykedésről árulkodott, s lerítt róla a félelem. Sasuke vonakodva, de leengedte az öklét, de még mindig nem mozdult. Az ujjaim a mellkasába fúrtam.
- Köszönöm – suttogtam megkönnyebbülve.
De ő egy szót se szólt.
- Mit szórakozol még, Tooru! Ennyi nem volt elég? Tempózz már! – szólt a srácnak a haverja, aki láthatólag már rohant volna el.
A másik még tétovázva bámult minket, majd fokozatosan felállt és már futott is a társa után. „Mit eszik ennyire azon a csajon az a szaros Uchiha?” – Körülbelül ez járt a fejében, amikor utoljára visszanézett, majd eltűnt a sötétben.
Én viszont még most se engedtem el „ezt az Uchihát”. Az arcomat a hátába fúrtam, de most már nem remegtem. Biztosan álltam a lábamon. Sokkal inkább aggódtam miatta, mint magam miatt. Az egyetlen, amit hallottam, az a büfé falán lógó óra kattogása volt. Egyre csak teltek a másodpercek. Tudtam, hogy mi fog következni. Amint elér odáig a mutató, meg fog szólalni. Ebben biztos vagyok.
S ekkor a másodperccel együtt az óramutató is éjfélre tévedt.
- Meg akart erőszakolni – mondta halkan.
- Tudom.
- Akkor miért? Miért véded még mindig?
Tétovázva oldalra pillantottam. Nem tudom, hogy fejezzem ki… így csendben maradtam. De ő továbbra is türelmesen várta a választ.
- Mert féltettelek – nyögtem végül.
Éreztem, ahogy megrándul. Ezúttal röpke meglepettség siklott végig a tekintetén. Hallgatott.
- Féltettelek – ismételtem önmagam. – Nem akartam, hogy még egy problémát zúdítsak rád. De azt se, hogy bepiszkold a kezed miattam. A rendőrség nem hagyta volna tétlenül az ügyet, akár bűnöző, akár nem. Ezért nem is sikítottam, mert tudtam, hogy úgyis össze akartál volna vele balhézni... És…!
- Sakura – vágott közbe, mire egyszerűen a torkomon akadt a szó.
Lassan felém fordult, mire mindkét kezem gyengén hullott a helyére. Alig érzékeltem, hogy a vállamra fekteti tenyerét, csak a szemére koncentráltam. Arra a jól ismert, sötét szempárra, amit megdönthetetlen magabiztossággal fúrt az enyémbe.
- Szükséged van rám. Én… elvesztettem a bátyámat. Az embert, aki talán a legjobban ismert engem. – A hangja elcsuklott.
Soha. Eddig soha nem hozta fel Itachi halálát. Döbbenten fürkésztem az arcát, amin hirtelen vonakodást láttam.
- És ezután elhagytalak téged. A lányt, akit a legjobban szerettem. Most, hogy visszakaptalak… nem akarom látni… hogy bajod esik. Most már tudom, mi lesz, ha nem vigyázok rád… ezért kell megvédenem téged. És meg is foglak, ebben pedig a legkevésbé sem érdekelnek a rendőrség baromságai.
Egyszer sem nézett el, vagy tévedt máshova a tekintete. Az a pillanatnyi vonakodás már teljességében eltűnt. Én pedig semmit sem bírtam kinyögni. Lassan lefelé hajló szám enyhe mosolyra húzódott, s így néztem végig rajta újra. Most, hogy ezt elmondta, még jobban szeretném őt. Igaza van. Szükségem van rá. Valahol szerettem is volna, hogy ez legyen. De… azt is szeretném, hogy én is a hasznára legyek. Talán valamiben igaza van… nem tudok vigyázni magamra, pedig már eltelt három év. Felelőtlen vagyok és gyerekes. De mostantól meg kell változnom. Nem akarok többé teher lenni a számára.
Mivel most se szóltam semmit, elengedte a vállam, s apró sóhaj hagyta el a száját. Csak kis késéssel vettem észre, hogy nem szorít két, biztonságot adó tenyér, majd kérdőn néztem rá.
- Elkísérlek a szállóig. Naruto már biztos idegeskedik – mondta a régi, kellemesen megnyugtató hangján, s a mondat végén egy alig látható elégedett mosollyal meredt a sarokba.
- Ne – ellenkeztem egyből, ami kiváltotta azt az enyhén meglepett tekintetét.
Egy kicsit gondolkodtam, majd bíztató mosollyal folytattam.
- Még nem akarok visszamenni… nem aludhatnék ma nálad? – kérdeztem csábosan, mire tettetett nemtörődömséggel újból másik irányba vonta tekintetét.
- Tőlem – vetette oda, de hangja most se tudta elrejteni izgatottságát.
- Ne is tagadd, hogy tetszik az ötlet – nevettem és hosszas csókkal fejeztem be a mondatot.
Amikor elengedtem, végre sikerült rendesen végigsiklanom a szemén, amiben még így is benne volt az a rejtélyes titokzatosság. Úgy éreztem, halvány pírok kezdik tarkítani az arcom, de ebben nem voltam biztos, egészen addig, amíg Sasuke nem ejtette meg azt az ellenállhatatlan, féloldalas mosolyát.
- Igazán lehetnél kicsit türelmesebb is – mondta szórakozottan.
- Tudod jól, hogy az sose volt az erősségem – válaszoltam, majd lehámoztam róla karjaim és mellé pattantam.
Összefontam ujjaink és könnyű, cseppet sem sietős léptekkel indultunk a Hozuki Szálló felé. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
