/Sakura szemszög/

     Ledobtam a táskám az előszobába és könnyedén felszaladtam az emeletre. Beléptem a szobámba, levetettem magam az ágyra. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Az egyik részem kimondhatatlanul vonzódott Sasukéhoz, vágyott megérinteni, hozzászólni, a másik részem viszont kétségbeesetten ordított, hogy Sasuke veszélyes.
     Visszagondoltam a mai napra. Mennyi dolog történt velem... amikor eszembe jutott Sasori fenyegető tekintete, megremegtem... de Sasuke megvédett!
     - Hülyeség, hogy Sasuke veszélyes. Hiszen megvédett! Komolyan mondom, lassan már üldözési mániám lesz - bosszankodtam magamban és felkeltem az ágyból.
     Lementem a konyhába és megmostam egy tál epret. Ez a kedvenc gyümülcsöm. Kezemben a tányérral visszaszökdécseltem az emeletre.
     Élvezettel rágcsáltam az eperszemeket, miközben egy régi emlék ugrott be. Amikor apu és én a kertben epret szedtünk a bokorról... milyen gondtalan és vidám voltam akkoriban.
     Egy képet vettem elő az íróasztalom fiókjából. A fotón egy harmincas, sötétbarna hajú férfi vigyorgott a kamerába, a karjaiban egy nyolc éves forma, rózsaszín hajú kislánnyal, akinek a szemei ugyanolyanok voltak, mint a férfinek.
     - Hiányzol apu - suttogtam halkan és egy könncsepp gördült le az arcomon.
     Visszatettem a fényképet a fiókba.
     Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy figyelnek. Kinéztem az ablakon, de nem láttam senkit, csak a nagy juharfánkat.
     - Tényleg üldözési mániám lesz lassan - gondoltam bosszúsan.
     A következő pillanatban megcsörrent a mobilom, én meg majdnem frászt kaptam.
     - Halló - szóltam bele.
     - Szia Sakura, én vagyok - hallatszódott anyu hangja.
     - Szia anya, mi a helyzet? - nyugodtam meg.
     - Sajnos semmi jó. Az iroda úgy döntött, hogy ki kell utaznom külföldre egy ügy miatt, szóval úgy három napig nem leszek otthon. Megleszel egyedül? - kérdezte óvatosan.
     - Persze, ne aggódj, megleszek. Vigyázz magadra. Puszi.
     Anyu jól menő, elismert ügyvéd, úgyhogy elég sokat utazik. Ez sajnos a munkája velejárója.
     - Puszi - búcsúzott anyu és lenyomta.
     Nagyot sóhajtva eresztettem le a mobilom. Ezek szerint három napig egyedül leszek.
     - Csodás - morogtam.
     Megettem az eper maradékát és nekiláttam a leckémnek.

*

/Sasuke szemszög/

     Döntöttem. Pár pillanat múlva már Sakuráék házánál voltam. Felugrottam a juharfa ágára, innen pont beláttam a lány ablakán, de ő nem láthatott engem. Sakura éppen egy képet tett vissza a fiókba. Még láttam, hogy a fotón és sötétbarna hajú férfi és a gyermek Sakura van.
     - Biztos az édesapja - jöttem rá.
     Az Angyal visszaült az ágyára, szomorú arccal nézett maga elé. Egy pillanatra az ablak felé kapta a fejét, de engem szerencsére nem láthatott, mert a levelek jól eltakartak.
     A következő pillanatban megcsörrent a mobilja, mire ő összerezzent. Felvette.
     Hallottam az egész beszélgetést, hála vámpírhallásomnak és az ablak is résnyire nyitva volt. 
     Amikor az édesanyja közölte, hogy három napig nem lesz itthon, Sakura arcán csalódottság suhant át és én is feszült lettem. Három napig egyedül... furcsa félelem markolta össze a szívem. Őt féltettem! Az Angyalt!
     Milyen érdekes, pár napja még hülyeségnek gondoltam ezt az egész pár dolgot, úgy gondoltam, elég vagyok magamnak. Most pedig aggódom érte! Én! Egy vámpír! Egy halandó emberért! Ironikus, hogy egy olyasfajta szörnyeteg, mint én, megismerheti a szeretet érzését...
     Eközben Sakura megette a maradék epret és elkezdte írni a leckéjét. Csinos kis homloka pici ráncokba szaladt, ahogy a matekpéldán töprengett. Elmosolyodtam. Annyira, kimondhatatlanul aranyos és mégis gyönyörű volt így.
     Felsóhajtottam.
     Innen hogyan tovább? Mert egy dolgot biztosan tudok: vele akarom leélni az örökkévalóságomat. Mi lenne, ha ezt elmondanám neki? Nem, még túl korai volna. Hiszen, tudtommal az embereknek hosszabb idő kell, hogy beleszeressenek valakibe, mint nekünk. Talán majd pár hét múlva bevallom neki... talán. Én tudok várni. De mi van, ha megijed ettől? Ha nem érti meg, hogy én mit érzek? Ha nem viszonozza a szerelmemet? Milyen furcsa kimondani ezt a szót, hogy szerelem...
     És hogy mondjam el Sakurának, hogy vámpír vagyok? Nem akarom, hogy féljen tőlem. De mi van, ha nem hiszi el és komplett idiótának fog tartani? Vagy ha felfogja, de annyira rettegni fog tőlem, hogy messzire elkerül?
     - A francba, ez bizony nehéz lesz - sóhajtottam gondolatban. - Annyi a kérdés, de a válaszokat nem tudom...
     Eközben Sakura befejezte a házi feladatát. Odasétált az íróasztalához és bekapcsolta a laptopját. Én pedig végignéztem a délutánját, aztán ahogy megvacsorázott és lefeküdt aludni.