Csillagok függönye díszítette az eget. A szél nem fújt, s tökéletes csend uralta a fák lepte tájat. A rengeteg tölgy közt azonban volt valami. Csak akkor lehetett látni, ha jobban körbenézel. De volt ott egy kisebb ház. Ez volt a búvóhelyünk. Itt voltam én. Bár kívülről úgy tűnt, kicsi, belül nagyon is tágas hely. Egy hosszú, keskeny folyosó vezetett lefelé, ami helyenként elágazott. Csak menni előre, egyre lejjebb a hosszú úton, majd az utolsó kanyarnál befordulni és belépni az első ajtón: ott vagyok én. Szó szerint csak vagyok. Háttal fekszem az ágyon, fekete fürtjeim szétterülve a lepedőn. Bambán vizslattam a plafont, s az enyhén pislákoló, ősrégi lámpát. A sötét, vörös felhőkkel díszített köpeny ezúttal a földön hevert. Az az egyszerű, fehér, kinyúlt ing volt rajtam, s azzal a kötéllel megtartott lenge nadrág. Kezem erőtlenül pihent mellettem, megmarkolva a fényes kardot. A tekintetem üres volt, akárcsak a szoba. Nem volt benne semmi más, csak én és az a néhány bútor. A fejemben pedig csak az az egy dolog keringett, amit soha nem fogok megbocsátani magamnak. Ma egy hónapja, hogy megtettem… hogy… ezzel a két kézzel… ezzel a pengével…
Végeztem vele.
Tisztán emlékszem. A maival ellentétben az éjszaka fénypontjait vastag felhőréteg takarta el. Sötét volt. Az eső zuhogott, a szél erősen korbácsolta a közeli tengert, s ez elért a nem messzi tisztásig is. Igen. Ott állt ő. Testét könnyed sebek lepték el, légzése egyenetlen volt… de akármennyire is le volt gyengülve fizikailag… smaragdzöld szemei mit sem vesztettek határozottságaiból… s vele szemben álltam én… sértetlenül… kezemben ugyanezzel a karddal, amiről akkor épp egy vér cseppent el. Az ő vére volt. Lassan magam elé emeltem a mostanra már tiszta fegyvert és alaposan végigfutott rajta a tekintetem. A pengéjében láttam magam. Láttam a még most is kifejezéstelen arcom. Valójában nem mozdultam meg… de a „tükörben” már meglendítettem a kardot, miközben fokozatosan belemélyedtem abba az egy röpke emlékbe. Olyan, mint egy genjutsu.. csakhogy ez valóban megtörtént. A rózsahajú vajszínű kabátja a távolban hevert, s élénkpiros foltok díszítették. Bár a szél még mindig megállíthatatlanul süvített, még mindig a csend volt az uralkodó, amit a lány szakadatlan lihegése tört meg, levegőért kapkodva. A szája még mozgott… valamit suttogott… „Nem tudtam megtenni… - ezek a szavak hagyták el a száját, miközben a gyilkos fegyver egyre közeledett a szíve felé. – Nem tudtalak megállítani – ez volt az utolsó mondata, mielőtt lesújtott volna a penge.” Gondolkodás nélkül döftem át a mellkasát, mire újabb vér csöppent a felsőmre, s a nő úgy hullott rám, mint egy rongybaba. De nem próbálta meg kihúzni magából a kardot, nem próbált meg megölni akkor, amikor a legsebezhetőbb voltam. Az utolsó erejével átkarolt, s a hátamba véste ujjait. Úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni… de a seb miatt mégis olyan gyöngének tűnt. Erőnek erejével húzta fel a fejét az enyém mellé úgy, hogy az ajkai a fülemet súrolják. „Nem tudtalak megölni… és nem is foglak tudni… mert még most is… túlságosan… szeretlek…” A szemeim lassan kikerekedtek. Nem néztem rá. Nem tudtam ránézni. Hallottam. Éreztem, de nem tudtam elviselni a látványát annak, ahogy kivész belőle az élet, s a földre hull.
Léptek zaja hallatszott a folyosóról, de én meg se hallottam, továbbra is csak bámultam a kardot, s láttam magam előtt a lány hulla-fehér arcát. A pupilláim összeszűkültek, szemeim mintha teljesen üresek lettek volna. A léptek egyre közelebbről hallatszottak, de még mindig nem érdekelt. Még magasabbra emeltem a kardot.
- Sasuke – szólított meg egy tompa, női hang.
A tulajdonosa pedig Karin volt. Vörös tincsei egyként omlottak a fekete egyenruhára, s a szemüveg mögött makacsul meredt maga elé.
- Az Akatsuki készen áll. Már csak rád vá... – Torkán akadt a szó, s hirtelen ledermedt. – A chakrája – suttogta elmélyülten. – Ez az ingadozó chakra… az nem lehet. – Hirtelen rohanni kezdett, amennyire csak a lába bírta. – Sasuke, ne csináld! – Teljes erőből ordította a nevem, még akkor is, amikor feltépte az ajtót. – SASUKE! – Szinte sikoltott, s a látványtól szemei tágra nyíltak.
Még arra se volt ideje, hogy kifújja magát: az eddig gyöngéden megmarkolt pengét hihetetlen gyorsasággal húztam magam felé. Így már… semmi értelme, hogy éljek. Még nem tudta kifújni magát teljesen, de már teljes erőből rohant felém és az ágyhoz szorította mindkét kezem. Még most is beletelt pár másodperc, míg felfogtam: még élek. Azonban szemeim továbbra is üresen meredtek előre… olyan érzés… mintha néznék, de nem látnék. Az egész szoba olyan fakónak tűnt… kiveszett belőle a szín. Lassan felfelé vontam tekintetem, de csak annyit láttam, hogy egy gyönge test emelkedik felém… de a felém nyújtózó vörös tincsek kitűntek a szürkeségből, s újabb kép villant át az agyamon. Egy vidám arcot láttam. Egy olyan arcot, ami még a legszörnyűbb pillanatban is képest volt reményt adóan mosolyogni. Rövid, selymes hajszálai olyanok, akár a cseresznyevirág. Az ő kacaja csengett a fülemben, miközben hátat fordított, s futni kezdett a végtelen sötétségben, amiből ragyogva emelkedett ki alakja. „Sasuke-kun!” – Ezt kiáltotta a távolba. Az én nevemet.
- Sasuke – a vörös hangja élesen hasított a fülembe.
- S-Sakura..? – nyögtem elhaló hangon.
- Ühm. Megint rohamaid voltak… igaz? – kérdezte csendesen.
Kihúztam magam a szorításából és lassan felültem.
- Te vagy az… Sakura..? – tettem fel újra a kérdést ugyanolyan elveszetten.
- Nem… én Karin vagyok – sóhajtott szomorúan.
Eközben újabb, heves léptek zaja szűrődött a szobába. Ezúttal két alak jelent meg az ajtóban. Juugo és Suigetsu volt az. Már épp nyitották volna a szájukat, amikor észrevették a lányt, aki határozottan fordult feléjük és bólintott egyet. Suigetsu ugyanígy tett, majd társára nézett. Juugo azonnal megértette a dolgot, s a lehető leggyorsabban indultak visszafele.
A hangokra lassan abba az irányba fordítottam a fejem, de abban a pillanatban, hogy megmozdultam, Karin magához húzott.
- Sasuke… értsd meg. Túl kell tenned magad rajta – mondta óvatosan. – Erre nem megoldás a halál. Emlékszel? Konoha még mindig továbbra is fenn van. Nem megoldás a halál, amíg…
- Hogy kérheted… hogy tegyem magam túl rajta? – vágtam közbe dühöt csempészve szokásos hangomba, majd egyszerűen eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem. – Az anyám… az apám… az egész klán halott. Saját magam öltem meg Itachit, a bátyámat. Őt, aki mindvégig engem tartott szem előtt. Én pedig megöltem. Ezek után ezzel a két kézzel gyilkoltam meg a lányt, aki bármit is tettem, mellettem állt. Azt a lányt, aki már az elejétől kezdve szeretett… akit meg kellett volna védenem… én magam tiportam el. Ezek után… te képes vagy egyszerűen azt mondani, hogy lépjek tovább?! Konoha az utolsó, ami ezek után eszembe jut.
Dühösen fúrtam tekintetem az övébe. Ledöbbent. Nem is… inkább megijedt. De mégis képes volt felvenni a határozott szerepét.
- D-De Sasuke! Mindez már egy hónapja történt! Röviden mondva egy hónapja tétlenek vagyunk! A falu a mi felkutatásunkra kiküldte a legjobb ninjáit! Konoha védtelen! Ha most nem támadunk, akkor soha nem lesz esélyed beteljesíteni a bosszúd!
Csend következett, majd levettem válláról a kezem és felálltam, miközben visszacsúsztattam a kardot a helyére.
- Bosszú – megvetően ejtettem ki a számon ezt az egyetlen szót. – A bosszú az, ami miatt idáig jutottam. Emiatt nem él már egyikük se. Nem Konoha az, aminek bűnhődnie kell. Az én vagyok. Én, aki a sírba vitte őket.
Mialatt ezt elmondtam, egyszer se néztem rá, ellenben az ő szemei végig a hátamon voltak. Hosszú szünet szállt le a szobára. Karin végig engem vizslatott, reménykedve, hogy meggondolom magam, de én még most sem engedtem. Sakura… újból magam előtt láttam a képét. De szó szerint olyan volt, mint egy kép. Egy messzi, távoli, homályos kép, aminek már csak a gondolata is tőrként nyilallt belém. Én vagyok a felelős azért, ami történt. Az egyetlen, ami megmaradt nekem, az a halál. Épp itt az ideje, hogy ez bekövetkezzen. Ügyet sem vetve a vörösre, lassan kifelé vettem az irányt. Szinte a végtelenségbe nyúlt, amíg odaértem a kijárathoz, pedig valójában alig volt pár pillanat… végül eltűntem a sötétben.
Karin csak ült és ült továbbra is, arcáról gyanakvó elmélkedést lehetett leolvasni. Eltelt egy másodperc, majd még egy és még egy… de nem várta meg a következőt, hirtelen felpattant és kirohant a szobából.
- Az nem lehet… Sasuke, kérlek, ezt az egyet ne!
Suigetsu és Juugo teljes erőből futottak felfelé a folyosón, amikor Madara lépett ki az egyik kanyarból. Azonnal lefékeztek, s próbálták kifürkészni a férfi egyetlen szabadon hagyott szemét.
- Mi van Sasukevel? – kérdezte komolyan.
- Megint a szokásos – válaszolt Suigetsu. - De ez így már nem mehet tovább. A jelenlegi állapotában használhatatlan, olyan, mintha nem is élne.
- Suigetsunak most igaza van – bólintott Juugo. – Meg kell tudnia az igazságot. Ez pedig egy módon lehetséges.
A fiú szavaira csend volt a válasz, majd kis szünet után a férfi egyszerűen elsétált mellettük.
- Ha így állunk… akkor vigyétek oda a lányt – jelentette ki nyugodtan.
A másik kettő először enyhén meglepődött, de valahol tudták, hogy ez lesz a vége.
- Rendben – vetette oda az ezüsthajú és már siettek is tovább.
Egyszer csak balra fordultak és egy tágasabb úthoz értek, ellenben még annyi fény se jutott oda, mint az előzőekhez. Lépteiket fokozatosan lelassították, de nem álltak meg. Minél beljebb kerültek a helyiségben, annál jobban kezdtek kirajzolódni a rácsok körvonalai. Igen, rácsok… börtönrácsok voltak.
- Hét… kilenc… tizenegy – számolgatta a cellákat dünnyögve Suigetsu, ujjai közt egy kulcsot forgatva.
Juugo szótlanul haladt mellette, s néha-néha a szenvedő rabokra tévedt a tekintete. Suigetsunak ez persze fel se tűnt, szórakozottan forgatta tovább a tárgyat.
- Tizenhárom… ez lesz az – dünnyögte, miközben megállt és nyomban a zárba tette a kulcsot, ami enyhe nyikorgás kíséretében tárta ki a kaput.
Kevéske fény áradt be az emberek közé, s egyenesen egy élénk hajú lányt világított végig. Először elförmedve hunyorított, majd lassan a „látogatókra” emelte smaragdzöld szemét. Hirtelen gúnyossá vált az arca.
- Ch… el sem tudom képzelni, mit kereshet itt Sasuke két kutyája – sziszegte, mire Suigetsu már készült is volna visszavágni, de ezúttal magába fojtotta indulatait.
- Állj fel és gyere. Történt egy kis bökkenő… úgyhogy szükségünk van rád – vetette oda és már fordult is vissza, amíg a lány feltápászkodott.
- És mért is kéne segítenem nektek?
- Azért, mert nincs más választásod. Ne álldogálj, inkább siess!
Nem hallgatta tovább a másikat, csak ment tovább, ezzel esélyt sem hagyva neki, hogy visszavágjon, így az kénytelen volt utána menni. Juugo megvárta, míg kiment, majd visszazárta az ajtót és követte őket tovább. Szótlanul haladtak tovább. A lány makacsul meredt maga elé, s hosszas csend után újra kinyitotta a száját.
- És mégis mit kéne tennem? – kérdezte ugyanolyan gúnyosan.
Választ nem kapott, ugyanis a következő pillanatban Karin vágott eléjük. Még időben megtorpantak és döbbenten mérték végig a lihegő lányt.
- Karin… te meg mit csinálsz itt…?
- S-Sasuke – nyögte két levegővétel közt – a tengerhez… csak Sakura képes…
- Mi van? Hogy hagyhattad, hogy elmenjen!?
- Szerinted képes lettem volna rá!? Használd a fejed, idióta! Inkább siess, mert ha nem érsz oda időben…!
- Tudom – mondta immáron nyugodtan, s bambán vizslatta a padlót.
- Suigetsu – rázta fel az elmélkedésből Juugo együtt érző hangja.
- Rendben. Menjünk – és eleinte lassú léptekkel indultak tovább.
- Suigetsu – állította meg még utoljára a vörös.
- Mi van? – kérdezte, de nem nézett rá.
- Ha megteszi… ha nem hozod vissza… azt soha nem bocsátom meg neked – suttogta határozottan.
- Heh… pont ezt vártam tőled – vett fel egy szomorkás mosolyt, majd tovább futott, Juugoval és a rózsahajú lánnyal az oldalán.
- Sasuke a tengerhez? De miért? Mi folyik itt? – kérdezősködött a lány, miközben próbálta tartani a tempót.
- Emlékezz arra, amikor legutóbb találkoztatok!
- Mi? – Hangja elcsuklott, s minden egyes másodperc leforgott a fejében egy pillanat alatt. – Emlékszem… a tenger zúgására… de miért? Miért megy oda?
Erre hallgatás volt a válasz. A lányban egyre csak felgyülemlett az idegesség.
- Válaszolj! – rivallt rá türelmetlenül.
- Sasuke úgy hiszi, meghaltál.
- Mi? D-de… ez nem jelenthet neki semmit… kétszer is megpróbált megölni! Számára hol itt a probléma!? Hisz neki én… nem jelentek semmit…
- Ez a probléma. Egy hónapja vagy bezárva abba a cellába… Sasuke pedig egy hónapja szenved.
- Sasuke… kun – dadogta, s szíve egyre hevesebben vert.
- Most pedig…
- Most pedig?
- Nem érdekes! A lényeg, hogy minél hamarabb odaérjünk!
- Mi az, hogy nem érdekes!? Csak nem – szemei hirtelen tágra nyíltak, s lábai maguktól álltak meg.
A másik kettő épp, hogy csak le tudtak fékezni és értetlenül bámultak a hátát.
- Most meg mért álltál meg!? Ha nem érünk oda időben…!
Sakura lassan, de határozottan fordította feléjük magabiztos tekintetét.
- Innentől egyedül megyek – jelentette ki nyugodtan.
- Hogy..? – Egyikkőjüknek sem volt ideje felelni.
A zöldszemű először Suigetsu gyomrába mélyesztette öklét, majd Juugo arcára mért hatalmas erejű rúgást, s a lendülettől mindketten több tíz métert zuhantak visszafelé. A lány nem várta meg, míg földet érnek, magában ment tovább úgy, ahogy csak bírt.
- Kérlek, Sasuke, ne csináld…
A tenger ugyanolyan erősen mosta a sziklákat, mint akkor. De most az ég tiszta volt. Az eső nem esett. Csak a hullámok csapdosása… ennek a hangja törte meg a csendet. Egy magasabban fekvő kőn álltam, de a víz néha idáig is felért. Porcelánbőröm rideg volt és fehérebb, mint szokott… ellenben mélyfekete szemeim sötétebbek voltak, mint bármikor. Tincseim szinte egybefolytak az éjszakával… az elmémben pedig az utolsó fény is kihunyt. Nem éreztem a végtagjaim. Nem éreztem a tenger illatát. Nem éreztem semmit, csak azt a kiolthatatlan fájdalmat, ami az a bizonyos nap óta kínoz. Még most is… látom az arcát… látom a mosolyát… a ragyogását… az egyetlen, amit hallok, az az, ahogy a nevemet kiáltja…
„Sasuke-kun!”
Szomorú, tudatlan mosoly ült az arcomra, s gyöngén nyújtottam magam elé a kezem, ezzel a tenger felé billentve az egyensúlyom.
- Sasuke-kun! – Újból hallottam a hangját. De most sokkal közelebbről…
Ettől a pillanattól kezdve mintha lelassult volna az idő. A lábam megcsúszott, s fejjel lefelé zuhantam a hullámok felé. Ekkor tűnt ki a közeli erdőből a rózsahajú lány, s látván, ahogy lefelé zuhanok, gyönyörű szemei tágra nyíltak.
- Sasuke-kun! – teljes erőből rohant felém. Néhol megbotlott, de nem törődött vele, csak futott tovább.
De én még csak meg se hallottam. Már a halál gondolata is egy kevés örömmel töltött el. Nem mehetek utánad… Sakura… én egy másik helyre kerülök. De így legalább te… boldog lehetsz. Kifeszített ujjaim súrolták a jéghideg vizet, amikor újabb üvöltés csengett a fülemben.
SASUKE-KUN!!
Az arcom egy másodperc töredéke alatt megváltozott. Szemeim gondterhelten… de sokkal inkább izgatottan nyíltak tágra, s a szám lefelé görbült. Szembogaraim lassan a hang irányába vontam, s a sziklán, amiről leugrottam, ott láttam őt.
- Sa-ku-ra – suttogtam lágyan az utolsó erőmmel, s már csak a látványa is elég volt ahhoz, hogy mosolyom ezúttal szívből jöjjön.
Nem halt meg. Nem öltem meg. Él. És ez nekem pont elég ahhoz… hogy békében haljak meg…
…s ezzel bezuhantam a habok közé…
Boldogság. Azt hiszem ez volt az, amit éreztem. Végtelen boldogság csupán azért, mert még él… mert még élhet. A tüdőm automatikusan levegőért kapkodott, de még csak az ujjamat se mozdítottam azért, hogy segítsek neki ebben. Még nem nyugodott le a víz, amikor egy újabb csobbanás zaja tömte meg a fülem. A szemem megrándult, s erőtlenül a hang irányába nézett. Egy homályos alak közeledett felém. Nem láttam jól. Felvette a víz kékes árnyalatát, úgy tűnt, mintha hullámozna, miközben a napsugarak a tenger felszínén keresztül is megvilágították a lány zöldes szemeit, amik egy percre se csukódtak be, bármekkora is volt a nyomás. Csend. Hatalmas csend. Attól kezdve, hogy megláttam, semmit sem hallottam. A másodpercek egyre lassabban teltek… túl lassan. Gyöngén sodora felém az ár a testét. Kezeit olyan hosszúra nyújtotta, amennyire csak lehetett… s amint akár csak egy kicsit is képes volt megérinteni, összekulcsolta ujjainkat. Meleg volt és gyöngéd. Még így, a halál szélén is bizsergető érzés futott rajtam végig. A lány közelebb úszott, de egy pillanatra sem engedte el hatalmas tenyerem. Végre láttam az arcát. Síró szemeit mélyen fújta az enyéimbe. Gyenge volt. Már kiveszett belőle minden csepp erő. Szenvedett. De még így se adta fel. Még így is csak azért küzdött, hogy az utolsó másodperceiben velem lehessen. Elviselhetetlen fájdalom és meg nem érdemelt öröm. Ez a kettő egyszerre nyilallt belém, miközben ő egyre csak közeledett felém. Éreztem, hogy szorítása egyre gyengébb és gyengébb. De ő nem adta fel, s maradék erejével enyéimre nyomta élettelen ajkait. Egy másodperc volt az egész. Egy másodpercnyi, de így is soha véget nem érőnek tűnő csók. Még láttam, ahogy apró mosoly húzódik a száján. Utoljára még erősebben szorítottam ujjait, s szabad kezemmel magamhoz húztam őt.
Tekintete egyre színtelenebbé vált, de mosolya még mindig nem foszlott szerte. Akárcsak bármikor máskor… ez a mosoly töltött el a legkilátástalanabb helyzetben is féktelen reménnyel. Ez volt az, amit úgy szerettem benne. A bizalom, a hit, s az el nem múló szeretet… minden, ami bennem nincs meg. Ezek a tulajdonságok belőlem már réges-rég kivesztek. De most, hogy újra látom őt… mégis úgy érzem, hogy ezen változtathattam volna… s most már tudom, hogy egyetlen érzést nem tudtam kiszűrni magamból:
Az ő iránti szerelmem.
Szemeim már rég behunytam, s élénk tincseibe fúrtam az arcom. Még így, víz alatt is éreztem édes illatát… de azt is, hogy hamarosan kivész belőle az élet. Belőle is, s belőlem is. De nem. Nem rántom magammal a másvilágra. Neki még élnie kell… és egy olyan ember miatt, mint én, nem vetheti magát a mélybe. Olyan hosszan szívtam magamba az illatát, amennyire csak lehetett, majd hirtelen úgy éreztem, ezúttal egyre gyorsabban telnek a másodpercek. Nem várhatok tovább… elengedtem ujjait, mire az előbb mély álomba szenderülő szemeibe hirtelen félelem került. Kézjeleket mutattam, miközben ő beszélni próbált, de csak buborékfoszlányok szálltak fel a szájából szavak helyett. Az egyik kezem továbbra is erősen szorította őt, míg az előbb kézjeleket mutató most erős chakrát kibocsátva ölelte át még jobban. Szemem nem nyitottam ki, de így is láttam magam előtt könyörgő, fájdalommal teli arcát. Ez csak arra késztetett, hogy még erősebben szorítsam.
Így sodródtunk egyre mélyebbre, egymás karjaiban, az életnek alig egy szikrájával, amikor ő egyszer csak több ezer apró, ezüstös fényponttá vált. Amikor eltűnt, hirtelen begörnyedtem, s erőtlenül markoltam a vízbe. Fehér bőröm most még sápadtabbá vált, ahogy éjfekete szemeim résnyire felnyitottam. Felesleges volt, ugyanis már így se láttam semmit. Számomra már itt a vég. De legalább őt meg tudtam menteni… és ez az egyetlen… ami fontos… nekem – ezek voltak az utolsó gondolataim. Szemhéjam ezúttal magától összehúzódott, s innentől már rideg, élettelen testem zuhant tovább a tenger sötétjében.
- …suke-kun! – kiabálta Sakura könnyekkel küszködve, majd egyszerűen ledermedt..
Ez már nem a tenger volt. Már nem érezte az erős hullámokat, nem érezte a megállíthatatlan sodrást. De nem is a halál érte őt utol. Ugyanis a víz zúgása még mindig nem hagyta nyugodni. Szeme tükrözte a milliónyi csillag parányi fényét. Fázott. Egyenként hulltak róla a földre a hűvös vízcseppek. Tekintete döbbent volt, pupillái apróra szűkültek. Egymást szorító keze a szívén pihent, amikor egy enyhe fuvallat söpört végig a tájon és kapott a hajába. De meg se rezzent. Nem is érzékelte, ahogy cibálja a haját, így azt se, hogy újból abbamaradt. Csak állt, kétségbeesetten bambulva maga elé, majd egyszerűen térdre rogyott.
A parton volt. Egyedül. Nélkülem.
- M-Miért? – Csak ennyit tudott kinyögni, de ábrázata ezalatt sem változott.
Újra leperegtek előtte az események, minden egyes képkocka. Reszketett. Egész testében reszketett, miközben halálsápadt arcán lefolyt az első könnycsepp.
- Nem… nem halhatsz meg… NEM! – kiabált torkaszakadtából, de a saját hangján kívül még most is csak a vízcsobogást hallotta. Szemei újra tágra nyíltak, s magához húzta lábait, miközben kezével a hajába túrt. – Nem mehetsz el! Inkább elszenvedem a bosszúd! Akár Konoha ellen is fellépek! Segítek… mindenben! Bármiben! Csak kérlek… gyere vissza! – zokogta, de válasz most sem jött.
Hangos szipogása csatlakozott a víz zúgásához. Csak sírt és sírt, s várta, hogy feltűnjek a sötétben… élve… úgy, mintha mi sem történt volna. De nem történt semmi. Továbbra is egyedül volt és sírt.
- S-Sasuke-kun… ha te már nem vagy… akkor már az én életemnek sincs értelme – suttogta fájdalmas mosolyt erőltetve magára, s kezébe kunait vett.
Először csak szorongatta, s remegése egy pillanatra se maradt el. Légzése néha kihagyott, de utána úgy vette a következőt, mintha fuldokolna. A fegyver hegyével lefelé fordítva pihent a szívén, miközben sorra tűntek fel elméjében a múltbéli képek, mint egy régi filmtekercs. Amikor még együtt voltak… amikor még boldogok voltak. Eszébe jutott az ígéret, amit Naruto tett neki: „Visszahozom Sasuket, ha belehalok is!” – hallotta szavait a fejében, olyan hangosan, mintha most is mellette állna. Ezután pedig az ő által tett ígéret… hogy amikor legközelebb találkozik a szőkével, már nem lesz a terhére. Ezt nem tudta beváltani. Nem volt hozzá ereje… ha lett volna, most nem lenne itt. Akkor megmentette volna engem és élhetnénk. Körülbelül ez járt a fejében. A róla csurgó vízcseppeket, s a velük kavarodó könnyeket lassan vér tarkította. Annyira szorította a kést, hogy a saját kezét sebezte meg vele. De még csak nem is érzékelte. Zokogott tovább, miközben az összes régi kép sorra váltakozott az agyában… azok is, amik idáig sodorták őket. A mosolya még most sem hervadt le.
Ha tehetném, nyomban átölelném, s mindent megtennék azért, hogy letöröljem könnyeit. Hogy újra lássam benne a hitet és a reményt. Hogy újra lássam azt a mosolyt, amit úgy szerettem. Lélekben még most is ott álltam mögötte. Csak álltam, s néztem szomorú szemeimmel. Legszívesebben elkiáltottam volna magam: „Ne tedd!” De már nem hall engem. Ha hozzáértem, nem érzett semmit. Ha köré fontam karom, szintúgy. De én éreztem. Éreztem minden rezdülését, éreztem szíve minden dobbanását, éreztem kétségbeesett levegőért kapkodását… s éreztem, ahogy hirtelen remegése megállt. Arca megszilárdult. Bár még mindig ugyanazt a végeérhetetlen szomorúságot sugározta, eltökéltsége felülkerekedett rajta. Hallottam minden egyes gondolatát… s magaménak éreztem fájdalmát. Már akkor tudtam, mire készül, amikor összeesett a parton… s tudtam, hogy előbb vagy utóbb maga felé fordítja a kunai élét. És most érkeztünk el idáig. Behunytam a szemem, s utoljára még szorosabban öleltem magamhoz. Nem akartam látni, ahogy erre a lépésre szánja magát. De már nem tudtam megállítani. Meggondolatlan voltam… de nekem ez is elég, hogy csak pár perccel is, de tovább élhetett.
- Ne félj… Sasuke-kun… hamarosan újra találkozunk – lehelte szelíd, lágy hangon, s teljes erőből a szívébe döfte a kést.
A szúrás helyéből minden irányba spriccelt ki a vér, s akkora volt az ereje, hogy a lány akaratlanul is felköhögött annyit, amennyit tudott. A szája sarkából egy vöröses ívben csordult le egy csepp, s az álláról a földre zuhant. A lendülettől kénytelen volt előre dőlni, s az egyik kezével megtámasztotta magát, hogy még ne dőljön el teljesen. Légzése felgyorsult, arca még jobban eltorzult… de a kést még mindig nem szedte ki magából. Helyette még mélyebbre nyomta, mire halk nyögés hallatszott összeszorított fogai közül. Szemhéja egyre összébb húzódott, s a szíve egyre lassabban vert… én már nem öleltem őt, csupán mérhetetlen fájdalommal bámultam elhaló testét. Csak ekkor húzta ki magából a fegyvert, s hajította el gyöngén tőle egy méterrel, vércsíkot hagyva.
S most újra elmosolyodott. Igen, azzal a mosollyal, amit oly rég láttam rajta. Szája újabb szóra nyílt, de már nem bírt hangot kiadni, így inkább visszazárta, de mosolya mit sem változott. Utolsó erejével hátára fordult, mire elkenődött alatta a vér. De most igazán boldognak tűnt. Résnyire nyitva hagyva a smaragdzöld szempárt végigsiklott tekintete a megszámlálhatatlan mennyiségű csillagon. Ahogy elterült a hűvös kövön, automatikusan odarohantam, s fölé hajoltam. A lelkem egyre csak halványult, s kész volt örökre eltűnni ebből a világból. Ellenben Sakura szemeiben egyre jobban kiéleződtek a körvonalaim.
- Sasu-ke – dadogta utolsó erejével, mire enyhén ledöbbentem.
Azonban ez a döbbenet egy pillanat alatt szertefoszlott. Az, hogy lát, csupán annyit jelent, hogy már csak percek vannak hátra az életéből. Vértől piros keze megrándult, s erőtlenül nyújtózott egyre eltűnő alakom felé. A karom akarva-akaratlanul, de ugyanígy tett, nem törődve azzal, hogy minden másodperccel egyre halványabb lett. Azonban mire összeértek volna, teljesen eltűntem. Nem voltam többé, s bármennyire is visszacsináltam volna mindent, már nem tudtam változtatni a történteken. A lány keze először megrándult, majd egy pillanat alatt visszahullott sápadt teste mellé.
- Hamarosan… újra együtt lehetünk.
Ekkor gyönyörű szemeiből végleg kiveszett a szín, s teste teljességében kihűlt. Az egyetlen, ami megmaradt, az a lemoshatatlan, örömteli mosoly… s így engedett a halál vonzó képességének.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
