Sasuke lassú léptekkel közeledett az épülethez. A fekete autó már a garázsban pihent, ellentétben a bulival, ami, mintha mi sem történt volna, folyt tovább a tetőn. De őt most ez zavarta a legkevésbé. Szemeit lecsukva tartotta, kezével a zsebébe túrt. Ahogy néhány enyhe fénycsóva megvilágította arcát, még kívánatosabbnak tűnt. Az üvegajtó automatikusan kinyílt előtte, ő pedig változatlanul haladt tovább, észre sem véve Suigetsut, aki ezúttal csöndben figyelte a fiút, ahogy beszáll a liftbe. Gyöngén felnyitotta mélyfekete szemeit és egy gyors mozdulattal megnyomta a megfelelő gombot. A szerkezet beindult, de Sasuke, mintha nem is élne, csak állt ott, résnyire kinyitott szemekkel, zsebre tett kézzel, mozdulatlanul. A lift, bár csak pár pillanat volt az egész, látszólag szokatlanul lassan és csendesen haladt, míg nem megállt. Még csak meg se rezzent, miközben kinyílt az ajtó, csak nézett maga elé bambán. Azonban kellett neki néhány másodperc, míg mozgásra bírta a lábát. Még lassabb, de annál nyugtalanabb léptekkel indult meg a hosszú, keskeny folyósón, majd megállt az egyik ezüstös ajtó előtt. Csak állt és nézett azokkal a gyönyörű, fájdalmat tükröző szemeivel. De nem állhatott ott sokáig, ezt ő is tudta. Végül a kilincshez nyúlt és halk nyikorgás kíséretében kitárta az ajtót.
Sötét volt. Azt a kevés fényt, ami volt, az ablakon benéző csillagok adták, amik hosszú ívben sütöttek végig Karinon. A fotelben ült, s sápadt bőrétől elütő, vörös tincsei takarták az arcát. A fejét lehajtotta, s nem reagált az ajtó hangjára. A lányt látván Sasuke arca még jobban eltorzult, miközben hátulról becsukta az ajtót. Továbbra is csend honolt, így nem volt mit tenni.
- Karin… beszélnünk kéne – törte meg a csendet a fiú, mire Karin szipogások közepette kapta fel fejét.
A szemei könnyekkel küzdöttek, de akárhogy próbálta visszatartani, egy meleg csepp gördült le az arcán. Sasuke még mindig ugyanúgy nézett rá, mint az előbb, ha nem volt még feszültebb.
- Szakítanunk kell – mondta halkan.
A lány e szavak hallatán hirtelen ledermedt. A szipogás abbamaradt. Az arcáról méltatlanságot, szomorúságot és értetlenséget lehetett leolvasni.
- E-ennyi? – nyögte elcsukló hangon. – Lelépsz az éjszaka közepén, és amikor visszajössz, minden magyarázat nélkül csak annyit tudsz mondani: „Szakítanunk kell”?
- Sajnálom.
Újabb szünet következett. A lány értetlensége döbbenettel párosult.
- Hát persze. Amióta itt vagyunk, olyan furcsa vagy… főleg azóta, hogy azzal a szőke sráccal összebalhéztál – kezdte nyögvenyelősen. – Eredetileg abban a kis faházban szálltunk volna meg a parton, igaz? De volt ott valami, vagy inkább valaki, akiről nem akartál, hogy tudjak. És ez a valaki miatt mondasz most ilyeneket, ugye?
- Nem mondhatok semmit.
- Mi az, hogy nem mondhatsz semmit? Nem szakíthatsz velem magyarázat nélkül! – folytatta egy fokkal hangosabb hangnemben és Sasuke fordította tekintetét. – Köze van ahhoz a „Sakurához”, így van? Amint a szőke fiú említette a nevét, benned kihagyott valami és azóta olyan vagy, mint egy rongy… ki az a lány? Mit akar…
- Karin! – vágott a szavába a fekete hajú, s szeme idegesen összeszűkült. – Semmi közöd hozzá. – mondta és a háló felé vette az irányt.
A lány teljesen lefagyott. Meglepetten bámult maga elé, s szemlélte a fiú üres helyét.
- Sasu…ke…
A szeme újból megtelt könnyel, s ezúttal nem tartotta vissza a sírást. Az asztalra vetette magát és úgy bőgött tovább. Azonban a szeme féltékenységről és kitörő gyűlöletről árulkodott. Pár perc múlva felállt és viharosan indult összeszedni a cuccait. Itt már nincs semmi keresnivalója.
Sasuke bevágta maga mögött az ajtót és neki támasztotta magát. Egyenetlenül vette a levegőt, szemét fekete tincseitől nem lehetett látni. Az eddig visszaszorított idegesség egyként zúdult le rá. Gyengén csusszant le a földre, de még mindig az ajtónak támaszkodott. Megcsináltam… szakítottam vele. De vajon tényleg… helyes ez így? – gondolta, s Karin eltorzult arca után Sakura könnyes tekintete villant fel az agyában. Az légzése újból egyenletes lett, de a feszültség csak még jobban nőtt benne. Teljesen megértem, ha ezek után nem akar újra látni. De ha még így is lesz, akkor is jól döntöttem. Minek áltassak egy lányt, amikor úgyse szeretem… ha az elején nem érzek úgy, akkor utána se fogok.
Annyira rohantam, hogy nem is éreztem a lábam. A fejem még mindig sajgott, forgott velem a világ és szivárványos színekben hullámzott a levegő… legalábbis én így láttam. Emellett a gyomrom is kavarogni kezdett, úgy éreztem, nem bírom sokáig, hogy ne okádjak ide. Ellenben… amennyire is próbáltam dühöngeni, nem sikerült. Szokatlanul nyugodt voltam, de mégis minden olyan homályos… furcsa érzés kerített magába, de akkor és ott nem éreztem, hogy bármit tennem kellett volna. Már csak pár méter választott el a szállótól, amikor megcsúsztam egy pocsolyán és eltanyáztam a hűvös kövön. Csakhogy eszembe se jutott, hogy talpra álljak. Csak feküdtem ott és bambán vizslattam a csillagokat. Az arcom ezúttal sápadt volt, s smaragdzöld szemem közel sem tündöklött olyan élénken.
Pár másodperccel az esésem után enyhe fény kezdett pislákolni az egyik ablakban. A szemem sarkából odapillantottam, s valamennyire láttam, ahogy Kakashi kinéz.
- Sakura!? Mit csináltál? És mit keresel itt ilyen korán? – dobálózott kérdéseivel minimális meglepettséggel.
Nyomban ezúttal tompa kiáltás ütötte meg a fülemet a másik irányból. Rá se hederítve Kakashira a hang irányába vontam tekintetem. Egy kis alak kezdett kibontakozni a domb alján, s egyre csak közeledett felém.
- Sakura! – kiabálta újra nevem már nem is olyan távolról.
Naruto? – fáradt szemeim erőtlenül követték a fiú minden mozdulatát, miközben ő lehajolt hozzám.
- Sakura, jól vagy!? Mért léptél le? És mit csinálsz te itt..?
- Naruto! – szólt rá a másik, mire a szőke döbbenten pislogott rá.
Kakashi csöndesen rázta a fejét. A kékszemű értette a célzást, s szomorú tekintettel összeszedett engem és elindult befelé a házba. Hallottam, ahogy az ablak becsukódik. Ekkora a szemem már egyre csak húzódott össze, ennek ellenére nem bírtam összezárni. Éreztem, ahogy lassan valami puhára fektetnek, s rám húzzák a takarót. Már nem nagyon figyeltem a többire, így arra se adtam semmi reakciót, hogy Naruto vonakodva kimegy a szobából. Egyszerűen úgy maradtam. Furcsa képpel bambultam a plafonra. Nem éreztem semmit. Nem érdekelt semmi. Őszintén szólva azt se tudtam nagyon, hogy mitől dőltem így ki, ugyanis amikor Sasukere gondoltam, inkább lettem volna ideges, mint letört. Nem értem… mi folyik itt…
Karin egy hatalmas bőröndöt húzva maga után futott le a lépcsőn és szó nélkül haladt el Suigetsu mellett, akinek csak egy kevéske fázis késéssel esett le, hogy az épp most készül elhúzni a csíkot. Annak pedig egyáltalán fel se tűnt fiú jelenléte.
- Hm… mi a – dünnyögött a srác, majd mikor meglátta a vöröst, nyomban felkapta a fejét. – Hova mész, Karin? – Rögtön felállt, mire a lány megállt és lassan felé fordította száraz könnyeitől kipirult arcát.
- Haza – vetette oda megvetően.
Azaz csak próbált megvető lenni, inkább olyan volt, mint egy duzzogó kislány. Suigetsu először csak furán pislogott, majd kitántorgott az asztala mögül.
- Figyelj, Karin – sóhajtott kellemetlenül. - Nem kéne hazamenned. Nem hinném, hogy Sasukenek tetszene, hogy csak úgy elmászkálsz…
- Őt érdekli a legkevésbé, hogy mit csinálok – mondta keményen, mire a srác még jobban meglepődött.
- Mi van? Azt ne mond, hogy…
- De igen! És akkor mi van!? – vágott közbe és újból eleredtek a könnyei. - Ha úgy vesszük, soha nem mondta, hogy szeret… csak én képzeltem be magamnak. Én loholtam folyton a sarkában, én beszéltem neki folyton és én hívtam randira. Ő tulajdonképp… ezen a nyaraláson kívül semmit se tett értem. Látszik, hogy amint megmozdítja az ujját, minden darabokra hullik… el se kellett volna jönnöm, és akkor minden mehetne a régi kerékvágásban – tört ki belőle.
Reszketve, ökölbe szorított kézzel állt ott. Szemét összecsukta, az arca még jobban kipirult a dühtől és a fájdalomtól. Suigetsu együtt érzőn nézett rá, majd megint csak felsóhajtott.
- Tudod… Sasuke már csak ilyen. Csüngenek rajta a nők, de őt ez a téma érdekli a legkevésbé. Így is szerencsésnek mondhatod magad, mert általában a kapcsolatai maximum pár hetesek… és zárójelben megjegyezném, hogy van olyan kedves, hogy mindig akkor szakít, amikor ott vagyok a közelben… pech – vakarta meg a vállát nyugodtan, mint ha mi sem történt volna.
Karin értetlenül bámult rá. A sírás mintha abbamaradt volna.
- Arról nem is beszélve, hogy minden egyes alkalommal le kell vágnom ezt a dumát – vágta zsebre kezeit és halálos nyugalomban nézett a másikra. – Csak egyetlen lány volt, aki nem rohant sírva hozzám… vele talán nem is szakított. De amikor Sasuke vele volt, teljesen másmilyen lett. Karin. A ti kapcsolatotok már az elején reménytelen volt.
- Hogy..?
- Gondolom hallottál már arról a bizonyos incidensről az Uchiha famíliáról.
- Igen, és? Hogy jön most ez ide? – kérdezte inkább már gúnyosan.
- Na mikor történt ez a dolog?
És most esett le Karinnak a dolog.
- Két éve… úgy egy hónappal azelőtt, hogy összejöttünk…
- Pontosan. Sasuket azóta Orochimaru neveli, akinek nagy tervei vannak vele, ezért nem engedheti meg, hogy… úgymond a „pornéppel” lógjon egy nem túl kiemelkedő iskolában. Ezért rákényszerítette őt a magániskolára, majd felvetett téged, hisz te is, akárcsak Sasuke, egy nagy vállalat örököse vagy. Ha egy ilyen lánnyal jár, jót tesz az üzletnek. Neki pedig csak ez számít. Tulajdonképpen nem okolhatod magad azért, mert szakított veled.
- Ez azt jelenti, hogy végig… - A szeme összeszűkült. – Hogy hívták azt a lányt?
- Mi? – Nem ilyesfajta reakciót várt, de most már mindegy. – Várjá’, már nem emlékszem tisztán…
- Sakura?
- Honnan tudtad?
Karin nem válaszolt, elfojtott dühvel a szemében ragadta meg a bőröndjét.
- Azt hiszem, maradok még egy kicsit – és már indult is volna vissza. – Megnézem magamnak ezt a „Sakurát”…
- Eh… - beletelt pár másodpercbe, míg felfogta, mi történik körülötte. – Hé, várj már! Ha csak nem akarsz Sasukenél aludni ki kell venned egy szobát – szólt utána.
Karin hirtelen megállt és egy kíncsepp gördült le a fején.
- Légyszii, Suigetsu, vagy hogy hívnak, had legyek még itt! Nem hoztam magammal túl sokat!
- Jól van na, talán meg tudom oldani…
- Akkor jó – sóhajtott megkönnyebbülten és nyújtotta a kezét a kulcsokért.
„Semmi kösz vagy ilyesmi, csak várja a kulcsot… kedves…” – gondolta, de végül is visszavágódott a pult mögé.
Aznap este még sokáig nem aludtam, végül valamikor a hajnali órákban elnyomott az álom. Ezúttal azonban nem láttam semmit. Néha-néha feltűntek azok a csillogó fénypontok, de aztán megint minden elsötétült. Azt a két, egymást szorító kezet sehol sem láttam. Csak színes fénypontokat. És ennyi. Akkor legalább délig feküdtem az ágyban, és még tovább is folytattam volna a pihenést, ha nem jön közbe valami… azaz inkább valaki.
A nap már magasan járt, s az a tipikus eső utáni fülledt meleg szállt le mindenhová. Egy sötét hajú fiú sétált a kikövezett úton a kis faépület felé. Arca, mint mindig, nyugodt volt, egyik keze a farmerzsebében, másik egy fehér zacskót tartva lógott maga mellett. Felsője ezúttal egy egyszerű, sötét póló volt, fölötte egy ugyanúgy sötét cipzáras pulcsi. A bejárathoz lépett és egy egyszerű mozdulattal kinyitotta az ajtót. Ekkor felnyitotta mélyfekete szemeit és Ayame tekintetébe fúrta, aki először ledöbbent, majd hirtelen jött lelkesedéssel felpattant.
Na ki más lett volna, mint…
- Sasuke – visította a nő, mire a srác kicsit kellemetlenül körbenézett, hogy hallotta-e valaki.
Amikor meggyőződött róla, hogy nem, kisebb megkönnyebbülés volt leolvasható az arcáról.
- Jó reggelt, Ayame…
- Kicsit késve jöttél, nem? Arról volt szó, hogy a hét elején jössz.
- Közbejött egy-két dolog, így csak most értem ide. De már van szállásom, most csak meg szeretnék látogatni valakit…
- Gondolom, hogy ki az a valaki – vetett rá csábos mosolyt.
Erre a fiú sápadt bőrén enyhén vörös pírok jelentek meg, majd gyorsan a sarokba nézett.
- Nem az, amire gondolsz, csak…
- Nyugi már, tartom a szám – nevetett, s a hüvelykujjával a maga mögött lévő lépcső felé mutatott. – Fönt van, ott, ahol legutóbb is voltatok. Még alszik, de azért bemehetsz, szerintem örülni fog neked.
A fiú savanyú képet vágott. „Pont, hogy nem. Ezért is jöttem ide.”
- És… Naruto?
- Ő a szomszéd szobában van Kakashival.
- Mi a…! Áh, mindegy. Kösz, Ayame – és már indult is felfelé.
A nő angyali mosollyal aprókat integetett, mintha nem tudná, mit csinált, majd már komoly fejjel fordult a másik terem felé, ahonnan most lépett ki Naruto.
- Szóval mégis visszajött – jegyezte meg keserűen.
- És láthatólag bánja a dolgokat. De szerintem azt, amit legutóbb neked mondott, nem gondolta komolyan.
- Ja, persze. Elég nehéz elképzelni.
- Ha komolyan gondolta volna, nem lenne itt. Amúgy meg – kezdte és megsimogatta a szőke fejét – büszke vagyok rád! Azt hittem, nem bírod ki és rátörsz.
- Milyen kedves ma valaki…
Sasuke ekkorra már rég felért a legfölső emeletre, s óvatosan nyomta le a kilincset. Először csak résnyire tárta ki az ajtót, hogy megnézze, alszom-e még. Mikor látta, hogy igen, csöndesen bejött és visszazárta. A padló fadeszkákból volt kirakva, akárcsak a fal is, s így együtt egész kis hangulatos helyet hozott össze. A két ágy között egy hatalmas ablak engedte be a napsugarakat, ami megvilágította védtelen arcomat. A fiút már az első pillanatban ellepték az emlékek, akárcsak engem, amikor először tettem be ide a lábam a héten. Az egyetlen, ami hiányzott innét a sötét hálózsák a földön. Helyette most egy egyszerű szék állt mellettem, mintha előre oda lett volna készítve. Könnyed léptekkel közelített felé, majd lehuppant a helyére. Újabb pírok tarkították az arcát, ahogy végigmért. Szinte látott engem ugyanígy, két évvel ezelőtt. De most mégis, teljesen máshogy érzett. Nem is máshogy… inkább sokkal mélyebben, sokkal erősebben érződött rajta a vágy.
Hunyorítani kezdtem, s résnyire felnyitottam a szemem, miközben egy rózsaszínes tincs kicsúszott a fülem mögül. Egyre csak pislogtam, ugyanis bármennyire is próbálkoztam, olyan volt, mintha egy tonna valami akarná visszahúzni őket. Amikor végre sikerült felnyitnom őket, még csak azt láttam, hogy valaki ül itt. Ki ez? Egyre feljebb vontabb tekintetem, hogy végre lássam az arcát is, de egyelőre csak sápadt állát, s mellé lehulló fekete haját tudtam megszemlélni. Nagy nehezen sikerült egészben végigmérnem őt… de amikor megláttam… nem is tudom, mit éreztem. Izgatottságot… boldogságot… fájdalmat, dühöt… nem tudom. De az biztos, hogy erre a szemem már megerőltetés nélkül tágra nyílt.
- Sasuke – nyögtem halkan, ugyanis jelenlegi állapotomban nem bírtam hangosan szólni.
- Felébredtél? – kérdezte lágyan, s édes mosollyal simított végig az arcomon.
Akaratlanul is megszorítottam ujjait. Egy pillanatra muszáj volt éreznem az illatát. Idióta, mit csinálsz már megint? Gyorsan eltoltam a kezét és felültem.
- Mit keresel itt? – A hangom gyönge volt, s úgy néztem rá, mintha még mindig álmodnék.
Úgy éreztem magam, mint egy kislány, aki rózsaszín fellegekben jár.
- Bocsánatot szeretnék kérni… a tegnapiért.
A tekintete valóban megbánást sugallt. De én nem értettem, miért, mert… nem is tudtam, mi az, amiért ezt mondta.
- Tegnap..? – Bambán vizslattam a képét, s ahogy néztem, rögtön beugrottak a képek.
Olyan volt, mintha hirtelen minden beszürkülne. Ennél jobban le sem tudnám írni ezt az érzést.
- És kérlek…
Újra rá emeltem zöld szemeim, s a gyors mozdulatban újabb tincsek hullottak előre.
- Bocsáss meg mindenért.
Ledermedtem. Egyszerűen nem tudtam mit mondani.
- Azért, hogy elhagytalak úgy, hogy még csak el se köszöntem… hogy ezek után úgy tettem, mintha nem is ismernélek. Hogy fájdalmat okoztam neked… és Narutonak is.
A szívem hevesen vert. Minden egyes dobbanásnál azt hittem, nem kapok levegőt. Nem bírtam magammal: magamhoz öleltem és olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam, miközben újból beleszippantottam a nyaka édes illatába.
- Megbocsátok… Sasuke-kun…
Megvártam, míg visszaölel, s fejét a mellkasomba fúrja, majd óvatosan elengedtem, s bizonytalanul térdeltem az ágy szélén, miközben egy magasságba kerültem vele.
- De csak egy feltétellel – lóbáltam előtte a mutató ujjam.
- Bármit – vágta rá habozás nélkül.
- Ma azt csináljuk, amit én akarok – kacsintottam kajánul.
- Nincs ellenemre a dolog – suttogta, s felém közeledett.
Hűvös lehelete súrolta alsó ajkam, majd az ujjammal ráböktem az övére.
- Ne olyan gyorsan – állítottam meg, bár magam is sajnáltam, hogy ezt mondom. – Két éve után most látlak újra, és te azt hiszed, hogy egyből ezzel kezdünk? Na nem…
A szemem csillogott az örömtől. Egy perc alatt leforgott az agyamban a mai program, ami valószínűleg neki is feltűnt.
- Kezdek félni tőled…
- Félj is – vigyorogtam.
- De mindenek előtt – vágott közbe és kézbe vette a zacskót – ezt vedd be.
Furcsálva, de elvettem és egy doboz tablettát húztam ki belőle.
- Oké… de miért? Mi ez?
- Nem emlékszel semmire, igaz?
- Mégis mire kéne?
- Tegnap egy csávó kábítót rakott az italodba – mondta komolyan és még jobban a szemembe fúrta tekintetét.
Na ne… az nem lehet. Akkor emiatt - újabb képkockák pörögtek a fejemben, a barna hajú fiúról, az iszogatásról… majd arról, ahogy futottam az éjszaka közepén, miközben forgott velem a világ. Akkor olyan volt, mintha nem is élnék. A látásom is teljesen más volt… és gondolkozni se tudtam, mintha kihalt volna az agyam. Nem hiszem el, hogy eddig nem gondoltam erre…
- Igyál meg kettőt egy pohár vízzel és úgy tíz perc alatt eltünteti a szervezetedből az anyagot.
- Oké – vágtam rá kis késéssel, ugyanis teljesen belemerültem az arcába.
Olyan régen láttam, és most itt van. Minden olyan gyorsan történt… de olyan… olyan meleg érzés járja át a testem… mintha eddig hiányzott volna valami az életemből, amit most megkaptam. Egyet viszont most már biztosan tudok. Akárhogy is próbálom elfelejteni, akárhogy is próbálom kitörölni az életemből, soha nem fog sikerülni…
...mert szeretem őt. Ilyen egyszerű.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
