Háromnegyed kilenc volt. Ehhez képest a fél város ott sorakozott a hotel előtt. Az eső már elállt, a felhők már rég távol jártak. A csillagok fénye borította be az egészet… állj, miket beszélek. Még nem tartunk a drámai résznél. Az ég tényleg tele volt csillagokkal, nuku felhő, de ezt senki se figyelte, ugyanis sokkal feltűnőbb volt és nagyobb fényt árasztott a fentről leszűrődő reflektorok fénye. A zenét még itt, lent is hallani lehetett, ami teljesen felpörgetett. Bent akarok már lenni. Bár nagyjából a hosszú sor eleje-felé voltunk, így is szörnyű lassan haladtunk, főleg azért, mert sokan jegy nélkül akartak bejutni és beletelt egy „kis” időbe, amíg le tudták koptatni őket. A várakozás közepette néha-néha rápillantottam Narutora, aki elég kedvtelenül állt hozzá az egészhez. Komolyan kezdek aggódni… lehet, hogy tényleg összehordtam neki valami hülyeséget, miközben részeg voltam? De Naruto nem hosszú haragú… utoljára akkor vágott ilyen képet, amikor Sasuke elment és nem reagált semmire… amikor Sasuke… - erre gondolva már nekem se volt túl sok kedvem bulizni. Csak néztem magam elé, félig felhúzva a számat és a döglesztő meleg ellenére mégis úgy karoltam át magam, mintha fáznék. Amikor Sasuke elment… egy pillanat! – hirtelen tágra nyíltak a szemeim, szinte azt is elfelejtettem, hol vagyok. Sasuke… csak nem? Végül is nem először fordul elő, hogy ilyenek járnak a fejemben, amióta itt vagyunk. Az a kiáltás első nap, Naruto arckifejezése… és még ott van az az álom, ami minden éjszaka kísért arról a napról. Talán tényleg… itt van? – futott végig az agyamon és teljesen elbambultam. Észre se vettem, hogy mögöttem a tömeg lökdösődik és nekem üvölt. Az meg végképp nem, hogy a sok ideges, vagy épp lelkes fiatal között egy teljesen nyugodt, sápadt arc haladt el mellettem.

      Csak álltam és mereven bambultam előre, miközben a szívem egyre hevesebben vert. Eltelt egy másodperc, majd még egy, mire lemondóan felsóhajtottam. Naná, hogy megint nem tudtam megállni a rá-gondolást. Ez már beteges.

     - Hé, kislány, ne bambulj már! – szólt rám egy idősebb hang, mire Naruto oldalba bökött.

     - Mi van? – néztem rá értetlenül.

     - A jegyek! – suttogta.

     - Tényleg… – egy kíncsepp gördült le a fejemen, mire gyorsan újra felvettem a sablonos mosolyom és kutatni kezdtem a táskámban. – Elnézést, mindjárt megvan! – szabadkoztam, majd lassan előhúztam két jegyet és az őr felé nyújtottam.

     Most néztem rá először, így enyhén szólva eléggé ledöbbentem, amikor megpillantottam a kb. két méter magas, kigyúrt, kopasz csávót. Ijesztő… Kézbe vette a jegyeket és furcsa szemekkel pillantgatott ránk és a két fecnire, oda-vissza, olyan furcsa tekintettel. Végül egy mozdulattal mindegyiket szétlyukasztotta és elállt az útból.

     - Mehetnek.

     - Köszönjük! – mondtam megvetően.

     Ennyire nem nézné ki belőlem az ember, hogy buliba járok? Vagy ez azért van, mert nincs teletömve a pénztárcám? Na mindegy, a lényeg, hogy itt vagyok. Ne ilyeneken járjon már az eszed, Sakura… - ezt mondogattam magamban, miközben egy papírcsíkot kötöttek a csuklómra, majd persze Narutoéra is. Ez az. Végre itt vagyunk. Egy hosszú lépcsőn mentünk végig, de már az alján is hallani lehetett a zene tompa hangját… amikor a tetőtér bejárata előtt álltam, már olyan hevesen dobogott a szívem, hogy nem bírtam megvárni az utánam loholó Narutot, egy röpke mozdulattal kitártam az ajtót.

     A reflektorok fénye visszatükröződött az izgalomtól csillogó szememben, miközben az éles zene hirtelen hihetetlen hangerővel töltötte be a teret. Még csak az ajtóban álltam, de már tudtam, hogy mitől olyan sikeres ez a parti. Tánc, kaja, pia vagy akár jacuzzi, biliárd, póker… minden, ami egy jó bulihoz kell egy helyen. Fölöttem pedig a csillagos ég, enyhe szél és a fények játéka… egyszerűen nem bírok egy helyben maradni. Most rögtön táncolni akarok. Elengedtem a lépcsőt és a tömeg felé vettem az irányt, teljesen megfeledkezve Narutoról, aki ijedten rohant utánam, ugyanis egyáltalán nem fogta, mi van velem… de ezért nem is haragszom rá. Tiszta idióta vagyok, egyszer nevetek, a következő pillanatban pedig sírok és az ájulás kerülget. Már annak örülök, hogy így elfogad és a barátom lehet. De most ez érdekel a legkevésbé. Eggyé váltam a zenével és a végtagjaim magától mozogtak. Szinte nem is tudtam, mit csinálok, csak a ritmusra koncentráltam. Ott táncolni, egymagamban… olyan felszabadító érzés volt, nem is tudom, hogy öntsem szavakba. Egyszer csak a kezem valami keménybe ütközött, mire egy tompa „aucs” hallatszott a zene alatt. Ijedten fordultam a hang irányába, mire egy barna hajú fickót láttam meg. Magas volt, s gesztenyeszínű szeme azonnal elbűvölt. Haja összevissza állt, de ez igazán jól állt neki. A kezével a mellkasát szorította és valószínűen én voltam az a kedves, aki jól behúzott neki, még ha akaratlanul is.

     - Oh… bocsánat, nem akartam…! – tört ki belőlem rögtön és próbáltam olyan hangosan beszélni, hogy elnyomja az üvöltő zenét.

     Meglepetten emelte rám tekintetét, majd mikor meglátott, angyali mosoly húzódott az arcára.

     - Ugyan, semmi’. – vágta rá nyomban, és már ment is tovább.

     Tökre ledermedtem és nem nagyon tudtam, mi van, csak azt láttam, hogy az első pár lépés után azonnal megállt és lassan fejjel visszafordult.

     - Amúgy hogy hívnak? – kérdezte, s hangja belehasított a még mindig üvöltő zenébe.

     Azonnal elmosolyodtam, majd oldalra biccentettem a fejem.

     - Sakura vagyok!

     Eközben Naruto az egyik bárszéken ült, a pultra könyökölve, előtte egy pohár Martinival. Csakhogy a szeme sarkából folyton a tömeg felé pillantgatott. Végig az arcokat vizslatta, mintha keresne valakit. A pohárban már alig volt az italból, és ez meg is látszott rajta, ugyanis már ettől vöröslöttek a pírok az arcán. Nagyot sóhajtott, majd egy levegőre legurította a maradékot is és erőteljesen csapta vissza az asztalra.

     - Még egyet kérek! – jelentette ki és már vitte is el a pincér a poharát, hogy újratölthesse.

     Ekkor egy fekete hajú lány jelent meg mellette, elég lenge ruhában.

     - Hé, fiú!

     - Mi a..!? – zökkent hátra a szőke a nem várt felszólításra, majd csak még vörösebb lett a feje, mikor meglátta, ki is az illető. – Igen?

     - Heh… - kaján vigyort ejtett a lány, majd lehajolt hozzá, hogy fejmagasságban legyenek. – A haverokkal pókerezünk, nincs kedved beszállni? – kérdezte és mélyen a szemébe nézett, miközben úgy pislantott rá, hogy az mindjárt elolvadt.

     Lassan rendbe hozta az egyensúlyát és rendesen visszaült a székre, majd a tekintete a pókerasztal felé tévedt.

     - Mért is ne? – vágta rá, mire a lány mosolya még szélesebb lett.

     - Akkor gyere! – ezzel nevetve megragadta Narutot a karjánál fogva és a kártyásokhoz rángatta.

     „Francba, mibe mentem bele már megint…” – gondolta a srác, de most már nincs mit tenni…

     - Tehát tókiói vagy… kár, én annál jóval messzebb lakok.

     - Szívtad! – nevettem és lehúztam egy pohár vodkát.

     Nos igen, azóta hosszas csevegésbe kezdtem ezzel a fiúval… ami úgy volt a legkönnyebb, hogy célba vettük a legközelebbi bárpultot. Fogalmam sincs, hány poharat… vagy üveget végeztem ki, de az biztos, hogy már nem vagyok józan. Ami száz százalék, hogy már mindenféle baromságot összehordtam neki… de ő nem ment el, meghallgatott és a megfelelő helyeken nevetett. Kicsit furcsa, hogy ő egy kortyot sem ivott és a mosolya is… nem is tudom. De tök mindegy, ő tudja. Aztán meg nekem is így kellett volna tennem… rohadt hamar be tudok állni, tőlem kilométerekre kellene tartani a piát.

     - Miért, te hol laksz? – kérdeztem csábosan. – Talán egyszer meglátogatlak… - tettem hozzá halkabban. Már csak a szívecske hiányzott a végéről.

     - Kawasakii vagyok. – mondta szűkszavúan, miközben újra teletöltötte a poharam és felém nyújtotta azt.

     Én pedig naná, hogy azt is lehúztam. Minden normális ember ha előbb nem, itt megállt volna, az tuti. Csak én vagyok akkora marha, hogy még mindig hajtom le a piát. Csak egy kicsit gyanús, hogy ő továbbra se iszik és alig beszél. De végül is kit érdekel. Ha bármivel próbálkozik, egyszerűen leütöm és szevasz.

     - Kawasaki… ott még nem jártam, de biztos szép hely. – válaszoltam, miután kivégeztem a pohár felét.

     - Az. Egyszer majd gyere el, gyönyörű város.

     - Mindenképp. – vigyorogtam és újból az italhoz nyúltam.

     Miközben a maradékot ittam, a fiú mosolya egyre furábbá vált. Olyan önelégült képe volt, de fogalmam sincs, mitől. Na meg volt benne valami, ami azt sugallta, hogy nyomban húzzam el a csíkot. De nem akartam. Egyszerűen nem akartam hinni ennek a gondolatnak.

     Ezt az adagot is megittam az utolsó cseppig, majd egy hirtelen mozdulattal az asztalra csaptam. Valahogy olyan nehéznek éreztem a karom, hogy muszáj volt még ott tartanom, hogy ne essek össze nyomban. A látásom eddig is kicsit homályos volt, de ezt már megszoktam ilyenkor… viszont most nem csak hogy homályos, szinte teljesen összefolyik a kép, olyan szivárványos színekben. Mi a francot csinált velem ez a fickó? Próbáltam nyitva tartani a szemem, de csak addig sikerült, amíg az italra vittem a tekintetem. Tuti, hogy abban volt valami. – ez volt az utolsó mondat, ami eszembe jutott és a pultra zuhantam. Az egyetlen, amit még láttam, a fiú mit sem változott mosolya volt, aztán elmerültem a sötétségben.

     - Hé, hölgyem, jól van? - rohant rögtön felénk a pincér.

     - Psszt! - tette ujját a szájára a másik csendre intően, mire a felszolgáló megtorpant.

     Ekkorra már újra komoly képet vágott.

     - Nem történt semmi, értve? - mondta, de inkább olyan volt, mintha kijelentené. Meleg ujjai egy gyöngéd érintéssel a fülem mögé tűrték kusza tincseim, majd óvatosan hátulról megtámasztották a fejem és a következő pillanatban a karjaiban voltam.

     A pincér egy szót sem bírt kinyögni, csak nézte, ahogy a férfi eltűnik velem a tömegben.

     Naruto unott fejjel bámulta a lapjait, amik enyhén szólva nem voltak túl fényesek. Egyre többször futott át az agyán, hogy milyen hülyeséget csinált már megint. Főleg, hogy még az édes lány is a vele szemben ülő ellenfele nyakában lógott… akinek valószínűen nem voltak gondjai a lapjaival. Hát igen, Naruto már csak ilyen tipikus vesztes a kártyákban…

     „Francba!” - szitkozódott magában, amikor egy éles dobbanás ütötte meg a fülét a bárpult felől. Hirtelen teljesen megfeledkezett a játékról. - „Mi volt ez?” - azonnal a hang irányába nézett és aggodalmasan próbált átlátni a tömegen, ami nem nagyon jött össze.

     - Hé, fiú! Akkor tartod vagy nem? - zökkentette ki a gondolataiból a másik.

     - Szarok rá! - vetette oda egyszerűen.

     Egy könnyű mozdulattal az asztalra dobta a kártyákat és már rohant is el.

     - Állj már meg! Nem futhatsz el csak így! - kiabált utána a srác idegesen, de ezt Naruto már nem hallotta.

     Csak ment és ment, át a tömegen, mindennemű bocsánat nélkül. Még Karint is majdnem fellökte, de egyáltalán nem érdekelte most.

     - Mi a…? - kezdte volna a lány, de csak ekkor vette észre, ki is volt az illető.

     „Ez az a fiú, akivel Sasuke összeverekedett… mit keres ez itt?” - gondolta és nem nagyon örült a dolognak.

      - Sasuke, inkább menjünk vissza táncolni.

      - Előbb még inni akartál... amúgy sincs kedvem most táncolni. - vágta rá unottan.

      - Légyszí’! - könyörgött és átkarolta a fiút.

      Sasuke gyanakvóan pillantott maga elé, majd a kijárat felé tévedt a tekintete. És ott voltam én. Hirtelen elöntötte a düh, gyönyörű szemei pedig hatalmasra nyíltak. Kiszabadította magát Karin szorításából és rohanni kezdett, majdnem úgy, mint Naruto.

     - Most meg hova mész!? - kiáltott utána a lány, de választ most sem kapott. - Sasuke!

     „Sakura… ugye nem?” - gondolta a szőke. Ahogy átfurakodott, egyre több tekintetet vonzott maga után, s mire odaért, a fele csapat őt bámulta. Csakhogy az egész fölösleges volt. Lelkét beleadva rohant idáig a semmiért. Ugyanis a pultnál semmi ismerős arcot nem látott… így engem sem talált. A további rohanásban csak a fáradság állította meg, így kénytelen volt kifújnia magát. „Fenébe…”

     - Kér valamit, uram? - kérdezte a felszolgáló.

     Beletelt pár másodpercbe, amíg sikerült kiegyenesednie.

     - Adjon valami jó erőset. - mondta nyugodtan és rávetette magát az egyik székre.

     „Látod, Naruto… nem is volt semmi. Legalábbis bíznod kell benne, hogy nem volt semmi.”

     Sasuke mindenről megfeledkezve rohant felém, de akármennyivel is közelebb jutott, olyan volt, mintha még mindig ugyanolyan távol lenne tőlem. A barna hajú fiú már az ajtóban állt és a keze a kilincsen pihent, amikor Sasuke végre odaért.

     - Mi a fenét akarsz csinálni vele!? - kérdezte lihegve.

     A másik nem tűnt túl meglepettnek, de ez elég volt ahhoz, hogy megálljon a keze.

     - A sok piától elaludt, úgyhogy visszaviszem a szobánkba. Velem van. - hazudta kifejezéstelenül. A hangjából ítélve már volt tapasztalata az ilyenekben.

     - Azt a lányt… ismerem.

     - Hogy? - kapta fel a fejét a srác, ugyanis ez már tényleg meglepte.

     - Úgyhogy vedd le róla a mocskos kezed, vagy megbánod! - emelte rá dühtől csillogó szemeit.

     A barna hirtelen megrezzent, s egy pillanatra a tekintetében félelem bujkált, de Sasuke még most is ugyanúgy mozdulatlanul állt.

     - Heh… úgyse tudsz tenni semmit… - hátrált egy lépést és kihívó mosolyt erőltetett magára. - A csaj most velem van. Úgy csóválta a farkát, mint egy kiskutya, megérdemel egy estét. - vetette oda már magabiztosan.

     A fekete ezúttal már nem erőltette a beszédet, nekirohant a másiknak, aki erre számított a legkevésbé… nem is. Inkább ettől félt a legjobban. Amilyen gyorsan csak tudta, fél kézzel kinyitotta az ajtót és a lépcsőn száguldott le, továbbra is ragaszkodva hozzám.

     - Francba! - nyögte Sasuke, de nem állt meg, rohant tovább utánam.

     Pár lépcsőfok után megragadta a korlátot és átlendítette magát a másik oldalra, majd előttünk pár méterre kötött ki. Nyomban fel is állt, ellentétben a „partneremmel”, aki alig bírt lefékezni. Sasuke tekintete továbbra is halálos nyugalmat sugárzott, látszott rajta, hogy egyáltalán nem zavarná, sőt, élvezné, ha a másiknak behúzna párat. Ezt pedig ő is látta, így az egyetlen, ami eszébe jutott: én. Egy erős mozdulattal hajított „ellenfele” felé, aki arcán ekkor legördült egy izzadságcsepp, s épp időben kapott el. Egyensúlya hirtelen megingott, de szerencsére épp hogy, de sikerült nem velem együtt zuhanni a padlóra… a srác pedig ezalatt az idő alatt a lehető leggyorsabban futott el. A fiú még utána kapta a fejét, de addigra az már messze járt és Sakurával a kezében nem tudta volna beérni.

     - Ch… fenébe, muszáj futni hagynom! - szitkozódott továbbra is, de bele kellett törődne.

     Amúgy is… Sakura állapota jelenleg sokkal fontosabb és ezt ő is jól tudta. Szemeiből már eltűnt a düh, ezúttal mélységes fájdalmat sugárzott. El kell vinnem valahova. De hova? A szobámba nem hozhatom Karin miatt… ott keresne először. Viszont a régi nyaraló… ha Naruto is ott van… nem. Ha Sakura itt van, akkor valószínűen ő is. Ilyen későn pedig Kakashi, ha egyáltalán ő is itt van, már aludhat. Ha pedig nem, ő nem fog szólni egy szót se. Gyorsan hazaviszem és ennyi. Remélhetőleg addigra nem ébred fel.

     Lassan újra felvette kifejezéstelen arcát és rohant tovább a lépcsőn. Hamar leért az aulába, ahol Suigetsu döbbenten nézett utána.

     - Suigetsu, hozd elő a kocsimat! - vetette oda és már kint is volt.

     - Ö… oké… - nyögte utólag is a srác, majd egy kulcsot forgatva sietett a parkolóba.

     Sasuke előtt automatikusan nyílt az elektromos üvegajtó. Lassú léptekkel állt ki a csillagos ég alá. A légzése kicsit még egyenetlen volt, de ennek ellenére egyenesen és biztosan állt a lábán. Lassan ez is visszaállt a normális tempóba és vonakodva emelte rám tekintetét. Hosszan siklott végig sápadt bőrömön, élénk tincseimen, s összeszorított ajkaimon, amin gyöngén, de biztosan vettem a levegőt. Csak nézett, majd gyorsan oldalra fordította fejét.

Csodás, már megint miken jár az eszem… - gondolta és fehér bőrén vörös pírok tűntek fel. - Siess már, Suigetsu! - türelmetlenkedett.

     Pár perc múlva a sötétséget egy fekete autó lámpái törték meg. A fiú a szeme sarkából a fény irányába pillantott és követte a járművet addig, amíg az meg nem állt előtte.

     - Kösz,  haver, megint jövök egyel! - mondta nyugodtan, miközben lefektetett a hátsó ülésre.

     - Nem szívesen… de hova is mész? És mi van azzal a vörössel? - szállt ki értetlenül a kocsiból.

     Még alig ért ki, Sasuke már be is huppant a vezető ülésbe és becsapta az ajtót.

     - Majd később elmondom! Karinnak ne említsd, hogy beszéltünk! - mondta és rálépett a gázra.

     - O-ké… - bólintott rá, de ezt a másik már nem látta. - Mit csinálhatott már megint ez az idióta… - mormogta utólag és visszaindult a szállóba.

     A fiú magához képest lassan vezetett végig az úton. A kocsi ablaka kicsit letekerve, így kellemes levegő süvített be az ablakon. Éreztem, ahogy mozog alattam a talaj, s ahogy ez az enyhe szellő a képembe vág. Megrándult az arcom, majd pislákolni kezdtem. Résnyire felnyitottam a szemem, s lassan sikerült kivennem az ülések körvonalait. Hol vagyok? És miért érzem úgy, hogy mindjárt idehányok? És… - a tekintetem a „sofőrre” tévedt - …ki ez a pasas? Nagy nehezen felültem, de azonnal a fejemhez kaptam.

     A srác már az első mozzanatra felfigyelt és fél szemmel hátrapillantott.

     - Felébredtél? - kérdezte lágy hangon.

     Erre ledermedtem. Ez a hang… honnan olyan ismerős? A kezem visszazuhant magam mellé és előre fordultam, mire csak még jobban ledöbbentem. Nem lehet… lehetetlen… ilyen hirtelen… nem készültem fel… nem!

     - ...? Rosszul érzed magad? - szólalt meg újra, s ezúttal szavai aggodalomtól csengtek.

     A szívem egyre hevesebben vert. Mégis… ez csak ő lehet… - apró képkockák villantak át az agyamon. Régi, múltbéli eseményekről… mégis minden olyan homályos volt, még most is. De a hangja… a hangjára tisztán emlékeztem. Ahogy a nevemet ejti…

     - Sakura..?

     A szemem könnybe lábadt.

     - Sasuke…kun?

     Ezúttal teljesen hátrafordult, s az arcom látván ijedten bámult rám. Hirtelen félre kapta a kormányt és a fékre taposott. Hallottam, ahogy mély levegőt vesz, majd nesztelenül fordult felém… újra. De ezt én szinte nem is érzékeltem. A kezemmel a huzatot markoltam egyre erősebben.

     - Te meg… miért… vagy itt? ÉN… miért vagyok itt? - dadogtam.

     A szeméből még mindig sugárzott az aggodalom, a fájdalom, a szomorúság… azok a gyönyörű, sötét szemei… elég egy pillanatra belenéznem, és máris úgy kívánom őt… de ez így nem helyes! Azt se tudom, mit keresek itt, hogy Ő mért van itt és hogy ezt egyáltalán álmodom-e vagy tényleg megtörténik! És a fejem… úgy sajog, mint még soha. A látásom még most is homályos és szinte forog velem a világ.

     - Elájultál… és én épp hazafelé vittelek. - válaszolta szűkszavúan.

     Hogy? A pupilláim még jobban kikerekedtek, s így fúrtam őket az övébe.

     - Ennyi? Elájultam és te csak úgy, két év után elhatároztad, hogy hazaviszel?  Mi a francnak!? MIÉRT!? - tört ki belőlem és újból a fejemhez kaptam.

     Mit csinálok már megint? Hát persze… nyaraláson vagyunk… a tengerparton… Ayame panziójában… - ugrottak be a fejembe az újabb képkockák. - És a bulin voltam… táncoltam… és volt egy srác… aztán… aztán mi? Nem tudom… mi történt? És most miért üvöltözök újra? Amióta itt vagyok… csak ő jár a fejemben. Azok a fura álmok is ott vannak… és végig úgy hiányzott. Azt akartam, hogy itt legyen. Erre most itt van, és erre mit csinálok? Leüvöltöm a fejét. Én se vagyok norma, az biztos.

     Ő pedig még most is csak néz. Nem dühös rám. Mintha teljesen egyértelműnek tartaná, hogy így viselkedem. Mintha… megbánná…

     - Bocsánat. - nyögtem halkan. - Én… nem ezt akartam…

     Enyhe mocorgást hallottam elölről, de nem bírtam még egyszer ránézni, mert akkor biztosan… - a gondolatomat nem tudtam befejezni. Hirtelen egy hideg ujj támasztotta meg az államat, mire muszáj volt rá emelnem a tekintetem. Ijedtemben szólni próbáltam, de nem jött ki hang a torkomon. Nem volt rá időm: hűvös ajkait az enyémre tapasztotta. Ekkor teljesen ledermedtem. Úgy éreztem, nem kapok levegőt… hogy a szívem már nem ad életjelet. A kezem reszketve elengedte a huzatot, miközben gyöngén visszacsókoltam. Erre lassan a támlára nyomott. Egy pillanatra elengedett, majd még éhesebben csókolt. Hamar a felsőmhöz kapott és óvatosan kezdte lehúzni rólam, miközben levegővételre sem hagyott időt.

     Ellenzően próbáltam kicsikarni magamból a szavakat, majd mikor sikerült végre felemelnem a karom teljes erőből toltam el magamtól.

     - Ez nem helyes… – suttogtam majdnem ugyanolyan fájdalmasan, mint amilyen a tekintete volt. – Szó nélkül egyedül hagytál… méghozzá neked… van barátnőd, nem csinálhatod ezt vele is! – kiabáltam könnyek között, de szemeim erősen összeszorítottam, csak hogy ne lássam az arcát. – Azt hiszem… - kezdtem újra halkabban. – Innen jobb lenne egyedül mennem.

     Ezzel kivágtam az ajtót és futva rohantam tovább, lefelé a kocsiúton. Nem érdekel, hogy bármikor elüthet egy autó, most csak az a fontos, hogy minél messzebb kerüljek tőle.

     - Sakura! – kiáltott utánam teli torokból és ő is kiszállt, mire erős szél csapta meg a haját.

     De én most sem voltam hajlandó visszafordulni. Csak mentem a fejem után, minél messzebb attól az embertől. Sasuke újból azzal a szomorú arccal figyelte minden léptemet, de nem jött utánam. Csak állt és nézett addig, amíg teljesen el nem tűntem az éjszakában. Fél fejét eltakarva markolta meg tincseit, miközben visszaült és a kormánynak döntötte fejét.

     Elég volt. Meg kell tennem. Beszélni fogok Karinnal.