- Naruto? – emelte szájára Sasuke a másik nevét.

     Karin meglepetten nézett rá. Nem nagyon értette, mi van. Főleg, hogy a hangja, bár előbb még ijedten meredt maga elé, nyugodt volt… nem is, inkább unott. Az a tipikus, fensőbbséges hangnem, amit már annyiszor hallhattunk… csakhogy ezt a hangnemet még sosem használta akkor, amikor Narutoval beszélt.

     - Ch… csak ennyi? „Naruto?” Rám nézni már nem méltóztatsz? Vagy csak félsz, hogy darabokra törne az álarc, amit magadra húztál két éve? – kezdte a szőke gúnyosan.

     - Sasuke… - szólította meg óvatosan Karin. – Ki ez a srác? – kérdezte és Narutora nézett.

     - Nyugi, Karin, nincs miért aggódnod. – vágta rá fennhangon és lassan ő is a fiú felé fordult. – Csak egy vesztes a sok közül. Említésre sem méltó.

     És a maszk továbbra is töretlen maradt. Naruto keze ökölbe szorult.

     - Te nem Sasuke vagy. Az a Sasuke, akit én ismertem, soha nem mondaná ezt!

     - Ez valami vicc? – mondta, mire Naruto szemei tágra nyíltak. – Még jó, hogy én vagyok az igazi. – folytatta halálos nyugalomban, ami csak még jobban tépte a másik idegeit. – Ha azt gondolod, ez nem így van, akkor nem ismersz eléggé. Mondjuk nem is vártam volna többet… egy magadfajtától.

     - Ne szórakozz velem! – kiabálta és Sasukenek rontott.

     Teljes erejével lendítette felé az öklét, de az egy könnyű mozdulattal megragadta kezét, mire Karin ijedten távolabb húzódott és a szájához kapott. Alig bírta megállni, hogy ne sikoltson.

     - Nem kéne ezt részegen… a végén még bajod esik. – jegyezte meg semmitmondóan.

     - Te csak ne mondd meg, mit csináljak! – üvöltötte és kitört a másik szorításából, majd az ingéjnél fogva emelte magával szemmagasságba.

     - SASUKE! – kiáltotta teli torokból Karin.

     - Na de uraim! – szólt rájuk nyomban az egyik pincér és már rohant is ki a pult mögül.

     Azonban Sasuke arcáról még most se lehetett leolvasni semmi érzelmet.

     - Egy rohadt szóval sem említetted, hogy lelépsz a suliból! Ezek után akárhányszor meglátogattunk, azt hazudta egy sápadt fazon, hogy nem vagy otthon! Nem vetted fel a telefont! Mintha… nem is ismertél volna minket!

     Erre csend volt a válasz. Csupán a pincérnő heves léptei keltették fel a figyelmet.

     - Uram! Kérem, hagyja békén a vendéget! – kiabált rá kérlelve.

     Naruto végignézve az ijedt arcokon, a felszolgáló tekintetén, s a rengeteg szempáron, ami őt figyeli, lassan arcáról elpárolgott a düh és eleresztette Sasuket. Ő továbbra sem szólt egy szót se, de nem látszott rajta megbánás. Továbbra is semmitmondóan bámult az előtte állóra.

      - Miért kellett volna… akár egy szóval is említenem?

      - Hogy? – kapta fel azonnal a fejét a szőke.

      - Ki vagy te nekem… hogy bármiről is tudnod kéne? – ezzel egy hatalmasat vágott Naruto gyomrába, mire az egyből vért köpött a földre.

      - Uram! Azonnal hagyja abba! – kiáltotta a pincér, hasztalanul, s Sasuke egy újabb ütést mért az arcára.

      Naruto legalább két métert zuhant, mire nekiesett az egyik asztalnak. Reflexből próbált belekapaszkodni, de erre az csak vele dőlt a földön végezte.

     - Sasuke, kérlek, hagyd abba!! – ragadta meg a fiú karját Karin, de ő egyszerűen lerázta magáról.

     - Karin, most az egyszer fogd be és maradj, ahol vagy! – kiabált rá, de még csak rá se nézett, Naruto felé vette az irányt.

     A szőke még most is csak ült, az eldőlt asztalnak támaszkodva és jelenleg a levegővétel is nehezére esett, nem hogy visszavágjon Sasukenek. De ez őt nem nagyon hatotta meg, egyszerűen felemelte és a falhoz csapta, mire újabb köhögések rohama volt az eredmény.

     - Nézz rám, Naruto! – mondta megint nyugodtabb hangnemben. – Ez az a Sasuke, akit mindvégig ismertél. Csak te nem akartad elhinni. Csak te bíztál benne, hogy más vagyok. Ha eddig nem jöttél rá, akkor most mondom: tévedtél. Szólnom kellett volna? Miért? Hogy akkor utánam gyere és levágj valami nyálad szöveget, mint most? Baromság…

     - Elég. – nyögte Naruto erőtlen hangon. – Az még elmegy, hogy nekem nem szóltál. Gondoltam, hogy ha újra találkozunk, kb. így kötünk ki. De… azt… hogy Sakurat is egyedül hagytad… soha nem bocsátom meg! – emelte rá dühödt tekintetét és lecsapta magáról Sasuke kezét, mire annak az arcán először tűnt fel érzelem. – Tudtad, hogy én is szeretem! De mégis felszedted és hazugságokkal tömted a fejét! – folytatta és ezúttal sikeresen vágta öklét a másik arcába. Először döbbenet, majd fájdalom… - Csak azért engedtem át neked, mert azt láttam, hogy boldog! - …de nem a Narutotól kapott ütésektől… - Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége… - …hanem a fejébe vert szavaktól. - …nem engedtem volna, hogy akár egy lépéssel is közelebb kerülj hozzá! – és ezzel egy újabb ütés érte Sasuket, mire elvesztette egyensúlyát és egyenest az épp odarohanó Karin karjaiba esett.

     Naruto alig bírta tartani az egyensúlyát, de még így sem állt meg. Bizonytalan léptekkel közeledett a sötét hajú felé, aki továbbra is a lány gyenge tartásában fújta ki magát. Nem mintha túlságosan is erősek lettek volna Naruto ütései. Már túlságosan kimerült, mire igazán támadott. Tök mindegy, meddig ütné, nem nagyon ártana neki. Most is csak azért dőlt ki, mert hagyta. Jobban mondva… nem is akarta kikerülni az ütéseit. Más járt a fejében. Most is csak azért fekszik még mindig a földön, mert teljesen máshol jár az esze. „Tudtad, hogy én is szeretem! De mégis felszedted és hazugságokkal tömted a fejét! Csak azért engedtem át neked, mert az láttam, hogy boldog!” Ezek a szavak visszhangzottak a fejében.

     - Miattad… miattad már nem ugyanolyan, mint régen… bár azt mutatja, jól van, valójában nem telik el perc, hogy ne gondolna rád… de akkor tűnik igazán boldognak, ha ez mégis bekövetkezik. De olyankor elég csak egyszer megemlíteni a neved és máris olyan lesz, mint egy rongy. Ezt tetted te vele… ez volt az ára annak, hogy szó nélkül otthagytad. – mondta Naruto, nem törődve azzal, hogy bármelyik pillanatban összeeshet. – Azzal, hogy elmentél, nem zártál le vele semmit… - nyögte, mire odaért a másikhoz.

     - Ne merj hozzáérni te szemét! – kiabálta Karin könnyes szemekkel.

      Sasuke már egyenletesen lélegzett. Már rég felállhatott volna, de nem akart. Szinte meg se hallotta Karint, csak Naruto szavai kavarogtak az agyában.

     - Elég volt! Ha nem mennek el most rögtön, kénytelenek leszünk kihívni a rendőrséget! – szólt közbe egy másik pincér, és hátulról ragadta meg Narutot, aki már készült volna újból felemelni Sasuket.

     „Azzal, hogy elmentél, nem zártál le vele semmit…” – hallotta újra és újra a mondatot.

     - Ch… - nyögte Naruto bosszúsan, majd levágta a pia árát a legközelebbi padra. – Már itt is nem kívánatos személy lettem? Rendben, már itt se vagyok. – jegyezte meg gúnyosan és zsebre tett kézzel lépett ki a bárból, míg nem eltűnt a sötétben.

     - Sasuke! Megvagy még, Sasuke? Mondj valamit! – szólongatta egyre türelmetlenebbül a lány.

     „…nem zártál le vele semmit…” Talán azért nem tettem, mert nem is akartam.
     - Sasuke..!

     - Nyugi… Karin. Jól vagyok. – mondta végül bambán és felállt, mit sem törődve a vörössel, aki pár másodperc késéssel már mellette is termett. – Menjünk innen.

     - R-Rendben! – rohant utána.

     - Várjon, uram! Még nem fizetett! – kiabált utána az egyik dolgozó.

     Sasuke megállt és egy vastag pénzköteget dobott a kezébe, majd szó nélkül ment tovább.

     - Ö… de… uram! Ez…

     - Tartsa csak meg. A károk ára is benne van. – vetette oda nyugodtan, de még mindig távol jártak a gondolatai, s tekintetét látva Karin újra elbizonytalanodott.

     - Biztos, hogy minden rendben?

     Sasuke meg se hallotta a lányt. Ha Naruto itt van, akkor valószínűen Sakura is. Ha le akarom zárni a dolgokat, akkor ez az utolsó esélyem. Már csak egy kérdés van: Akarom én ezt egyáltalán?

     Karin kérdése megválaszolatlan maradt, mire csak még jobban aggódott.

     „Mire gondolhatsz most… Sasuke? De ami még ennél is jobban érdekel… ki az a Sakura?”

     Sötét volt, s így is alig-alig láttam valamit. Néha homályosan feltűnt egy-egy színes fényfolt, de hamar eltűnt a fekete háttérben. Mi ez? Nem értem… Egyszer csak élesebb fényfoltokat láttam. Először egy lilát, majd a következőre pirosat. Amikor egy újabb repült felfelé, két kezet láttam narancsos fényben úszva, de még mindig fél-sötétben. Az ujjaik egyre jobban összefonódtak. Egy teljesen hétköznapi, kis kéz volt, amit egy hatalmas, hófehér tenyér temetett magába. És most esett le, hogy mi is ez.

     Azonnal felnyitottam a szemem, amit megcsapott az erős fény, úgyhogy muszáj volt hunyorítanom. Mi a... csak egy álom? – gondoltam és újból eszembe jutott az a pár képkocka ebből az álomból. Miért pont most törnek rám ezek az emlékek? És miért van ennyire világos? Oldalra fordítottam a fejem és az órára pillantottam. Na ne… a rohadt életbe, már dél van!? Azonnal felpattantam, de hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. Francba, mitől fáj ennyire a fejem… egyáltalán mi ez a nagy csend? Hol van Naruto? – néztem végig az ágyán, ami ezúttal rendesen meg volt ágyazva, de még a cuccait se láttam sehol. Lemaradtam valamiről? – kérdeztem magamtól, de nem nagyon vártam választ. Csak azt a két egymást szorító kezet láttam magam előtt, mire az enyém megrándult.

     Akkor boldog voltam. Boldogabb, mint bármikor. Bambán meredtem magam elé. Volt valaki, akire támaszkodhattam… volt valaki, akit átölelhettem… volt valaki, akit szerethettem… és viszont szeretett. Nem tudom, miért… de most jobban vágyom vissza azokat a perceket, mint valaha. Kinyújtottam az ujjaimat és magam elé emeltem őket. Újra megrándultak. Az érintése… olyan meleg volt… és kellemes. Örökké szorítani akartam. Ekkor egy újabb kép villant fel az agyamban. Megint csak az a két kezet láttam. Azonban az a hatalmas, hófehér tenyér óvatosan elengedte a másikat, majd a következő képkockában az egyedül hullott a lány mellé. Magam mellé. A fejemhez kaptam. Mi a franc volt ez? Megremegtem. Nem akarom ezt látni! Tűnj el, tűnj el! Balra-jobbra ráztam, majd döbbenten meredtem magam elé. Éreztem, hogy kiveszik belőlem az erő. Még mindig nem értem… mért jutnak eszembe ezek a képek. Pont most…

     Elég. Ez nem teheti tönkre a nyaralást. – mondogattam, de bárhova néztem, őt láttam. Már az elejétől kezdve így volt. Amióta idejöttünk, csak ő jár a fejemben. Túl sok emlék köt ide, ez a baj. Nagy levegőt vettem és a lábammal a földre léptem. A fejem még mindig gőzerővel lüktetett. Már komolyan kezd idegesíteni. Lassan felálltam, mire szörnyű érzés hasított belém, majd a számhoz kaptam és semmivel sem törődve rohantam a WC-hez. Nem kellett várnom, azonnal kihánytam a kaját… csak nem tudom, hogy milyen kaját, amikor ma még nem is ettem semmit. Már első nap bepiáltam volna? Ez gáz… mondjuk 18 éves vagyok, szóval ez tök természetes, nem? Nem…? – Nem. Amikor már biztos voltam benne, hogy nem maradt bennem semmi, felálltam, eltűrtem a hajam a szememből és lehúztam a mai adagot. Nem mintha azt tervezném, hogy ma is berúgok, de ki tudja.

     Ha már itt voltam, beálltam a zuhany alá és gyorsan letusoltam magam, majd hamar át is öltöztem és nyugodt léptekkel mentem le a lépcsőn. Ezúttal egy hosszú, csőszárú farmert húztam, olyan szakadt stílusban, néhol egy-egy gyári gyűrődéssel, ehhez pedig egy piros, váll nélküli rövid ujjú ment, ami alól kilátszott a melltartóm fehér pántja. Mire leértem, Ayame már a pultnál ült… mint mindig.

     - Jó reggelt, Sakura! – előzött meg, mire savanyú képet vágtam.

     Reggel?

     - Neked is. – vetettem oda és a szememmel ismerős arcokat kerestem. Most nem volt kedvem jópofizni.

     - Még mindig sajog a fejed, vagy most lettél túl a reggeli hányáson? – kérdezte vicces mosollyal az arcán. Na, legalább neki jó kedve van.

     Csak hogy ne törjem le a depizésemmel, én is mosolyt erőltettem magamra.

     - Mindkettő. – emeltem rá zöld szemeim.

     - Gondoltam. – jegyezte meg, majd a termet vizslató tekintetemen akadt rajt. – Kakashiékat keresed? – kérdezte, mintha a gondolataiban olvasna.

     - Valójában inkább Narutot. Kicsit furcsa, hogy ilyen rendet hagyott maga után… nem vall rá. Nem tudod, hol van?

     - Valamivel később jött, mint amikor Kakashi idehozott és nem akart felébreszteni, úgyhogy másik szobában aludt. Elég rosszul festett.

     Eh, szóval tényleg berúgtam. Szívesen elkerültem volna ezt az infot, de végül is tök mindegy. Rosszul festett? Miket mondhattam neki? Éreztem, hogy elfehéredek és egy kíncsepp csordul le a fejemen.

     - Öö… még alszik? – kérdeztem. Mondjuk azt hallanám.

     - Nem, már fent van, Kakashival kimentek egy kávézóba.

     - Mi van!? – nyögtem már egész más hangnemben, ugyanis tiszta ideg lettem. Engem meg itt hagytak? Ezért még megkapják a magukét. – Melyikbe?

     - Szóval találkoztál Sasukevel és szépen neki is estél. Szép. – jegyezte meg Kakashi cseppet sem csodálkozva az ügyön.

     - Most mi ez a kép!? Mit tehettem volna azok után, amit mondott!? – pattant fel azonnal..

     - Halkabban, Naruto, vagy mindenhonnan ki akarod tiltatni magad? – szólt rá nyugodtan, mire a szőke ijedten körbenézett, majd visszaült.

     - Teljesen megváltozott. – mondta már nyugodtabban. – Olyan volt, mintha soha nem lettünk volna barátok. Aztán…

     - Aztán?

     - Nem emlékszem, mi történt a végén. Csak annyira, hogy bevágtam neki egyet-kettőt, aztán ki tudja, mit csinált, de nem sokkal utána elküldött a pincér, úgyhogy leléptem.

     - Végül is részeg voltál, még annak is örülhetünk, hogy erre emlékszel. – vágta rá beletörődve Kakashi.

     - Kösz, ez kedves… - mondta cseppet sem jókedvében. – De… figyelj…

     - Igen?

     - Sakuranak… ha lehet, ne mondd meg, hogy itt van. Nem akarom, hogy megtudja…

     - Rendben. – mondta pár másodperc késéssel.

     - Naruto! – hallatszott tompa kiáltásom a távolból.

     - No lám, csak említeni kellett… - jegyezte meg Kakashi.

     - Mi? – kapta fel a fejét a másik és rögtön felém kapta a fejét.

     Épp hogy leértem és pár méterre előtte megálltam kifújni magam.

     - Sakura? – nézett rám értetlenül.

     Beletelt pár pillanatba, amíg újra egyenletesen vettem a levegőt, majd egyből Narutohoz kaptam és egy magasságba emeltem magammal.

     - Miért nem szóltatok, hogy lejöttök!? – kiabáltam rá, de amikor megláttam a képét, elszállt minden dühöm. – Mi történt az arcoddal…? – kérdezem halkabban, miközben óvatosan leengedtem és a kezem szépen visszahullott magam mellé.

     Ugyanis egy nagy ragtapasz díszelgett rajta egy vörösebb, feldagadt részt takarva. Zavartan kapott a sebhez és láthatólag nem nagyon tudta, mit mondjon.

     - Öö… izé… - körbenézett és azt mondta, amit először meglátott. – Söprű.

     - Mi van? – néztem rá értetlenül.

     - Eh… - „De hülye vagy már megint!” – gondolta – Igen… tegnap a sötétben ráléptem véletlenül egy söprűre és nekivágódott a fejemnek.

     Egy kíncsepp gördült le a fejemen.

     - Akkor már inkább egy gereblyére, nem? És ha már ráléptél, akkor az orrodnak kellett volna betörnie…

     - Öö… lehet, hogy az volt… nem láttam jól… hehe…

     - Eh… na mindegy… - vetettem oda és lehuppantam a legközelebbi székre.

     Úgy döntöttem, hogy nem faggatom tovább, úgy se tudna értelmes hazugságot kinyögni. De mi az, amit nem akarja, hogy megtudjak? Ő nem az a titkolózós típus… mondjuk néha ráférne. De most komolyan, mit csinált? Balhézott, vagy mi? – nem nagyon gondolkoztam rajta tovább, mert minél többet használtam az agyam, annál jobban fájt a fejem. Utálok másnapos lenni…

     - Na, mi a terv mára? – néztem fel fél szemmel, amikor már Naruto is leült.

     - Terv? A tegnapi pia után te még bírnál bármit is csinálni? – rivallt rá a szőke újdonsült erővel.

     - Mért is ne? – néztem rá közömbösen. – Még mindig jobb, mint egyhelyben üldögélni… ahhoz semmi kedvem nincs.

     Főképp azért, mert ha nem csinálok semmit, akkor megint rajta járna az eszem. Azt pedig most nagyon nem szeretném. Mondjuk azt se akarom, hogy még jobban fájjon a fejem, de ha úgy vesszük, az mindenképpen sajog, úgyhogy nem mindegy, hogy közben ülök vagy mit tudom én, mit csinálok?

     - Szerintem ma inkább pihenjetek… és alkoholra rá se nézzetek. – mondta Kakashi nyomatékosítva a mondat második felét. – Jut eszembe, el is felejtettem…

     - Hm? – néztem fel érdeklődve az előbbire.

     Kakashi két fecnit tolt az asztalra.

     - Két jegy a város leghírhedtebb bulijára.

     Döbbenten meredtem rá.

     - Úgy érted… oda? – pillantottam fel az egyik legmagasabb domb tetejére, ahol egy modern épület üvegfala nézett le rám.
     - Igen, oda. – bólintott.