Éjfél körül lehetett. Az eget csillagok függönye díszítette, s középen a telihold fénye világította be a tájat. A nyár vége felé közeledett. Már lehullottak az első levelek, s a szél össze-vissza cikázott, magával sodorva őket. A játszótér üresen állt, hisz a gyerekek már mély álmukat aludták. Nekem is… volt egy álmom. Van egy álmom. – ez a gondolat futott át az agyamon, miközben mereven ültem az ősrégi hintában. Két év… két év telt el „azóta”. Soha nem tudom kiverni a fejemből azt a pillanatot, amikor elhagyott. Élénkzöld szemeim az égre emeltem. Akkor is telihold volt. Pont, mint most… és azóta sem tért vissza. Nem tudtam megállítani. Bármit is mondtam, bármit is tettem, ő már döntött: választott a bosszú és énköztem. Még Naruto is elment. Egyedül vagyok. Senki sem maradt nekem. – Egy újabb rideg fuvallat süvített át a tájon, s a játékok halk nyikorgása törte meg a békés csendet.
Az én álmom már csak hiú ábránd marad.
Ezzel én is tisztában vagyok. Akkor viszont miért? Miért kínzom magam még mindig azzal, hogy reménykedem!? Még erősebben szorítottam a hinta láncait. Hisz én magam is tudom, hogy nem fog visszajönni, amíg be nem teljesíti a bosszúját. De nem lesz rá lehetősége… hisz Orochimaru… már csak egy éve maradt hátra. Nekem is már csak ennyi időm van arra, hogy megtaláljam. De… ha eddig nem sikerült, akkor miért sikerülne most? Ha akkor nem hallgatott rám, akkor most miért hallgatna? Sakura, te idióta. Hogy is képzelhetted valaha is, hogy sikerülhet? Hogy fontos lehetsz számára? Hogy viszont szerethet?
Az én álmom már csak hiú ábránd marad.
De mégis…
- Sasuke-kun… - suttogtam magam elé bambulva üres szemeimmel.
A szél megint felzavarta a leveleket, s körülöttem kavarogtak a levegőben. A szemem már majdnem lecsukódott, s bármennyire próbálkozott ellent mondani, engedett a fáradtságnak.
A következő pillanatban egy hideg érintés rázott fel félálomból. Ez a hideg valami egy másodpercre összefűzte ujjainkat, majd egy könnyed mozdulattal meglökte a hintát. Hihetetlen sebességgel repültem a magasba, de nekem ez a végtelenségbe nyúlt. A szemem se rebbent, amikor megfeszült a lánc, ahogy elérte a maximumot. Azonban a szívem hevesen dobogott. Ez az érintés… az az érintés, amely bár hűvös, mégis felmelengeti a lelkem. Az az érintés, ami után már úgy sóvárogtam. Ez az érintés… az ő érintése.
A hinta ekkor elérte a csúcsot, s visszalendült a föld felé. Az utolsó pillanatban ez a kéz újból megragadta a láncot az én kezemnél fogva. Gondolkodás nélkül hátradőltem a levegőben, s fejemet felfelé fordítottam. Igen. Ő volt az. Ő állt ott hús-vér valójában. Az a porcelánfehér bőr, azok a hollófekete, kusza tincsek, az a sötét, mély tekintet… az a hűvös érintés… az a mégis oly távolinak tűnő mosoly…
A kezem automatikusan az arca felé nyúlt. Most azonnal bele akartam túrni a hajába, szorosan magamhoz akartam ölelni, s csak úgy ott állni örök életemben. És hirtelen eltűnt. Még csak arra sem volt időm, hogy meglepődjek, már csak a holdat láttam magam előtt, miközben minden másodperccel közelebb kerültem a talajhoz.
Rémülten felnyitottam a szemem. Éreztem, hogy izzadok. Egyeletlenül vettem a levegőt. Már nem a hintán ültem. Egy padon feküdtem, közvetlenül a játszótér mellett. Ezt is álmodtam volna? Nem ültem fel, csupán az eget bámultam üres tekintettel. Azóta, mióta elment, gyakran megesett az ilyen. Már igazán hozzászokhattam volna. Ehhez képest ilyenkor is csak a remény tűnik fel újra és újra. Tényleg egy idióta vagyok. Ekkor ugyanezek a hideg ujjak simítottak végig az arcomon. Ezúttal azonban meg se rezzentem. A szemem sarkából követtem minden egyes mozdulatát. Már megint? Normális egyáltalán, hogy álmomban felébredek? Szemeim újra az égre emeltem.
- Ch… - akaratlanul is szomorkás mosolyra húzódott a szám. – Elhagytál, két évig nem láttalak, és most képes vagy idetolni a képed? – suttogtam.
Furcsa, de bármit is mondok, egy részem mindig is szerette ezeket az álmokat. Ilyenkor kiönthetem neki a szívem. Elmondhatom neki minden érzésemet úgy, hogy nem lesz semmi következménye. Nem szól rá semmit. Végig csak ül, figyel és angyali mosollyal hallgatja végig az egészet. És ez persze most is így történt.
- Emlékszem, hogy mindig próbáltam segíteni, de ilyenkor csak a szememre hánytad, hogy milyen idegesítő vagyok. De tény, hogy nem is volt rám nagy szükséged. Gyenge voltam, és azon kívül, hogy jártattam a szám, nem is csináltam semmit. És mindezek ellenére te minden alkalommal ott voltál és megvédtél. Ilyenkor mindig olyan boldog voltam. – mondtam bambán, s ahogy mindig, most se szólt egy szót se, inkább tovább szórakozott színes fürtjeimmel.
Egy pillanatra ránéztem rezzenéstelen arcára, mire fájdalmasan felkacagtam. Nem tartott sokáig, mire újból lehunytam szemem, majd megint a holdat vizslattam. Szinte láttam benne a régi énem, ahogy ott szerencsétlenkedik a fiú körül, akit szeret.
- Persze, valahányszor a padlóra küldtek, már futottam is utánad. Nem mintha bármit is tehettem volna érted. Ott csüngöttem a nyakadon és mindenfélét összebeszéltem, pont, mint most… és ezzel megint magadra dühítettelek. Például amikor megkaptad a pecsétet… egyszer az életben tudtam volna segíteni, de te mégis elutasítottál. Ha belegondolunk, minden onnan kezdődött… hogy Orochimaru kiszúrt magának és megjelölt az átok billoggal. Az is az én hibám volt. Ha legalább akkor akár a kisujjamat is megmozdítom, és nem csak állok tétlenül, talán nem sikerült volna neki. Akkor az égvilágon semmi kapcsolatod nem lenne vele és talán el se mentél volna. De miket is beszélek, hisz a múltat nem lehet megváltoztatni. Ezt te tudod a legjobban, igaz?
A kérdésemre nem kaptam választ, de nem is vártam. Egy darabig csak feküdtem és hosszasan bámultam az eget, a köztünk szálldosó leveleket. Ez a nap teljesen olyan, mint amilyen akkor volt. Talán azért is jár még mindig ő a fejemben. Hosszúra nyúlik ez az álom, de nem is baj. Addig is láthatom az arcát, érezhetem hűvös érintését. Ilyenkor él bennem a legélesebben a képe. És ilyenkor csak még több emlék zúdul a fejemre.
- Eszméletlen voltam. Naruto mesélte csak miután elmentél, hogy mi történt, amikor Gaaraval harcolt. Azt mondta, aggódtál értem és a lelkére kötötted, hogy megmentsen. Nem tudtam hinni neki. Őszintén szólva, még most sem. Te, a magamfajta, hasznavehetetlen lányok miatt aggodalmaskodnál? Na persze, és én vagyok a húsvéti nyuszi.
Ekkor a keze megállt. Ilyen hamar véget érne? Lehunytam a szemem, s a valóságtól félve magamhoz szorítottam hatalmas tenyerét. Mindig az álmok vége volt a legrosszabb. Amikor elment. Amikor felébredtem egy olyan világban, ahol már nem találkozhatok vele. Ilyenkor beletelt egy kis időbe, amíg összeszedtem magam.
- Aggódtam. – szólalt meg selymes, lágy hangon.
Szemeim pillanatok alatt tágra nyíltak. Eddig félő arcomról most lesütött a döbbenet. A szorításom hirtelen engedett. Kiveszett belőlem az erő. Ez… nem… lehet…
Ez a valóság?
Eltelt így pár másodperc. Éreztem, hogy szomorú tekintetével végig az arcomat vizslatja.
- Sajnálom. – suttogta.
Óvatosan kihúzta ujjait az enyéim közül, majd lassan felállt és zsebre tett kézzel indult el az úton. Én még mindig nem mozdultam.
Ez a valóság.
Gondolkodni se bírtam, nyomban felkeltem és teljes erőmből rohantam utána. Már emlékszem.
A hintán ültem, amikor elaludtam. És amikor zuhantam lefelé, ő mentett meg. Ő fektetett a padra és végig ott ült mellettem, majd végighallgatta minden panaszom. Eddig eszembe se jutott, hogy érezhet ő maga. De most már minden világos…
- Sasuke-kun! – kiáltottam teli torokból
Amikor már alig volt köztünk távolság, utána nyúltam és szorosan magamhoz öleltem, mire megtorpant. Láttam a szemében a meglepettséget, az értetlenséget.
- Sakura... – mondta ki lassan artikulálva nevem.
- Sasuke-kun… nem hagyhatsz el megint! El tudod képzelni, hogy hogy éreztem magam ezalatt a két év alatt!? – hadartam, s eddigre már ömlöttek belőlem a könnyek. – Nélküled a napjaim üresek. Hiányzik… hiányzik, ahogy mindig megvédsz, ahogy mindig leszólsz, ahogy kimondod a nevem…
Szavaim megint nem leltek válaszra.
- Mint mindig, most se válaszolsz… De egyik kérdésem se olyan fontos, mint az, hogy visszakaphassalak. Amikor velem vagy, bármilyen hűvös vagy velem, a szívemet melegség tölti el. Még most is, ennyi idő után is… de ez a melegség meginog, akárhányszor arra gondolok, hogy a következő pillanatban újra elveszíthetlek.
Kitártam neki a szívemet. Kitártam neki az érzéseimet. Ő már mindent tud rólam, én ehhez képest alig ismerem. Ennek ellenére… nem tudok nyugodni, amíg nem lesz minden a régi. Még jobban magamhoz szorítottam, mire gyöngéden megfogta az egyik kezem és levetette magáról. Mindkét karom erőtlenül hullott vissza a helyére, miközben a férfi, akit szeretek, lassan felém fordult. Nem néztem rá, nem tudtam ránézni. Féltem, hogy csak még jobban akarom őt.
Rengeteg elképzelésem volt arról, hogy mit fog mondani. Biztos voltam benne, hogy rövidre fogja, mint legutóbb. Egy szó, maximum kettő: és másnap újra egyedül ébredek a legközelebbi padon.
Azonban egyik verzió sem talált: arra sem volt időm, hogy a szemem lehunyjam. Arcomat két keze közé fogta és egy hosszú, gyöngéd csókkal válaszolt. Teljesen ledermedtem, az agyam nem reagált. Csak egyet tudtam: nem akartam, hogy vége legyen. Amikor elengedett, hogy levegőt vegyen, nyaka köré fontam a kezem, majd ajkam újra az övéhez nyomtam. Hirtelen minden eddigi gondom semmivé vált. Se nekem, se neki nem kellett kimondania. Szavak nélkül is megértettük egymást. Éreztem, hogy ő is magához ölel. Levegőért kapkodva húztuk el egymástól fejünket.
- Ez elfogadható válasz volt? – súgta a fülembe játékos hangon.
- Ühüm. – bólintottam rá. Jelen állapotomban nem bírtam többet kinyögni.
Az arcomat még mindig enyhe pírok tarkították. Ahogy körém fonta védelmező karját, elöntött a melegség, és csak még vörösebb lettem.
A házába mentünk… a régi, kicsiny faházba, ahova két éve senki sem tette be a lábát. Ugyanis a tulaj bezárta az ajtót és a kulcs még most is nála volt. Kézen fogva tettük meg az oda vezető utat, s nem állt tervünkben megtörni a csendet. Továbbra is a hinta nyikorgása töltötte be az éjszakát, még akkor is, amikor felnyitotta a zárat és berúgta az ajtót. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok, amikor magával húzott az ágyra. De nem is akartam tudni. Nem gondoltam a holnapra, pedig legbelül láttam magam előtt az arcát, s hallottam minden egyes elszomorító szavát. De akárhányszor ez eszembe jutott, nyomban elhessegettem a gondolatot. Visszajött. Itt van. Velem van. És ez most nem álom.
Ez a valóság.
Még sötét volt. Mosollyal az arcomon aludtam, s az egyik karomat ráfektettem mellkasára, hogy álmomban is velem legyen. De most teljesen más álmot láttam. Egy olyan álmot, amiben nem voltak könnyek, amiben nem számított a múlt. És részben ennek is köszönhető, hogy még mindig nem hervadt le rólam a mosoly.
Azonban ő még mindig nem aludt. Hanyatt fekve bámulta a plafont. Nem mozdult, s hagyta, hogy a kezem rajta pihenjen. De a szája még mindig nem görbült felfelé, üres tekintetével meredt előre. Eltelt így egy kis idő. Gondterhelten tenyerébe temette fél arcát. Ahogy megmozdította kezét, megremegett a karom. A szeme sarkából rám pillantott. Már egyáltalán nem mosolyogtam. Résnyire felnyitottam a szemem.
- El kell menned… igaz? – csak ennyit tudtam kinyögni… de válaszra most se erőltette magát, inkább a másik irányba nézett. Felsóhajtottam, s újból lehunytam a szemem. Tehát igen…
- Egy nap visszajövök. – erre azonnal felkaptam a fejem, de ő továbbra is bambán meredt előre. – Visszajövök, és akkor magammal viszlek egy távoli, békés helyre… ahol csak mi ketten leszünk, senki más. És akkor végre… boldogok lehetünk.
A szemem újra könnybe lábadtak. De ezek most az öröm könnyei voltak.
- Sasuke-kun...
Most már tudom, miért szeretlek annyira… Sasuke-kun…
- Sakura! Sakura! Sakura, ébredj már!
- Hm? – nyögtem, majd a hátamra fordultam és felnyitottam a szemem. Legnagyobb meglepetésemre fényes nappal volt, így csak hunyorítani tudtam. – Ino?
- Na végre… tudod te, hány óra van? Vár rád az Ötödik, azért küldött, hogy megnézzem, mit csinálsz. Már azt hittem, megint rád jött a hibbanhatnék.
- Tsunade? – dünnyögtem, s oldalra pillantottam, ahol az órám volt. 11:42... A szemem a dátumra tévedt, mire lassan tágra nyílt. Augusztus 24…? Az nem lehet…
Azonnal felültem és próbáltam lassan venni a levegőt.
- Jól van, jól van, azért ennyire nem nagy ügy… - próbált meg nyugtatni a lány, miután azt hitte, azon akadtam ki, hogy szépen elkéstem.
De most ez érdekelt a legkevésbé. Azonnal magam mellé néztem, de nem volt mellettem senki. Ekkor esett le, hogy otthon vagyok. Hogy végig otthon voltam. Ami azt jelenti…
…hogy végig álmodtam…
Bambán meredtem előre. Hirtelen kiveszett belőlem az élet. Ino arcom látván elkomolyodott.
- Megint… róla álmodtál? – kérdezte óvatosan.
Nem szóltam semmit, csak lassan rábólintottam. Ino erre már nem reagált. Végül felállt és kifelé vette az irányt.
- Akkor ne feledd, hogy Tsunade vár! Ne szórakozz sokáig, mert ideges lesz… - mondta, mintha mi sem történt volna. – Később találkozunk! – köszönt el és elment.
Én még mindig dermedten ültem az ágyamban. Nem lehet… Ez hiszem el… Nem akarom elhinni! Ch… Nagy nehezen sikerült visszafojtanom az újabb hisztit. Felkeltem és célba vettem a zuhanyzót. Gyorsan letusoltam és átöltöztem. Nagy levegőt vettem és próbáltam nem gondolni a mostani álmomra… ami teljes mértékben eltért az eddigiektől. De amikor elsétáltam a polcom mellett, muszáj volt ránéznem a régi képre a csapatról… amikor még minden jó volt. Amikor még együtt voltunk mind a négyen: Kakashi-sensei, Naruto, Sasuke-kun és én. De ettől csak még jobban rám törtek az emlékek és még élesebben láttam magam előtt azt az álmot. Valóban csak álom lett volna? Végül muszáj volt eleresztenem egy könnycseppet és halk szipogásba kezdtem.
Eközben fel se tűnt, hogy egy férfi végig ott támasztotta a falat kint az ablak alatt. A fejét lefelé fordította, így arcát takarták a fekete tincsek. Hófehér bőrétől elütött vérvörös szeme. Egyik kezével most is takarta fél arcát, s fájdalmasan meredt maga elé, miközben a vörös lassan mélyfekete színre váltott. Még egy darabig csak állt ott és meg se mozdult. Hallgatta, ahogy sírok, s tekintete csak még nagyobb szenvedésre utalt.
Lassan letöröltem a könnyeim, és eldöntöttem, hogy nem fogok ilyen felesleges dolgok miatt sírni. Megpróbáltam magabiztos képet vágni. Nem tudom, mennyire sikerült, de nem volt időm ezen agyalni. Tsunade-sama már így is ideges lesz. Hátat fordítottam a fotónak és kitártam az ajtót.
A zajra a férfi felém kapta a fejét és ijedten nézte, ahogy átlépem a küszöböt, miközben a szél átsüvít az utcán.
- Francba! – szitkozódott, majd ellentétes irányba fordult, s rohanni kezdett a széllel szemben.
Automatikusan a léptek hangja felé fordultam, de már csak azt láttam, hogy a fiú hirtelen a magasba ugrik és eltűnik a semmiben. Bár nem láttam az arcát, így is jól tudtam, ki volt az. A szemeim tágra nyíltak.
Sasuke-kun… ha ő itt volt, akkor még ha nem is volt valóságos… - A kezem a szívemhez szorítottam, s lehunytam a szemem. - …az ő műve volt.
„Egy nap visszajövök. Visszajövök, és akkor magammal viszlek egy távoli, békés helyre… ahol csak mi ketten leszünk, senki más.” – visszhangzottak szavai a fejemben. A szám mosolyra görbült.
Várni fogok rád… Sasuke-kun… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
