- Ne aggódj… minden rendben lesz… csak várj amíg… amíg a többiek meg nem érkeznek…
Sasuke felállt, és Sakurával a karjaiban elindult Kumikóék után. Tudta, merre mentek. Volt a szigetnek egy biztonságosabb része, ahova nem ért el Maatsuma chakrája. A bosszú még ráér… Sasuke tudta: ha Sakura napfogyatkozáskor is támad… győzni fog…
- Szóval túlélte… - suttogta maga elé Hinamori. – De… hogyan? Hiszen Sakura…
- Leszúrta. Ezt én is tudom – vágott közbe Kumiko ingerülten. – Igen, valóban így volt. Sasuke meghalt.
- Akkor… mégis hogyan?
- Ez kissé bonyolult.
- Mondjuk úgy, hogy Sakura tudta nélkül megóvott a haláltól még pár nappal azelőtt, hogy megtörtént volna – mondta Sasuke, majd ő is leült a tűzhöz. Hinamori már végleg nem értette, miről beszélnek. – Tudom, hogy nem érted, de egy kicsit nehéz elmagyarázni… Sakura nélkül – az alvó nőre nézett.
- Biztosan érteni fogom… ha elmondjátok…
- Hát rendben – Kumiko kicsit megpiszkálta a tüzet, majd az égre pillantott. – Addig tudod, hogy Sasuke árulása lelepleződött, ugye?
- Igen… Sasuke elment a templomhoz…
- Pontosan. Először Sakuránál kerestem, hogy elmondjam az új, biztos tervet. De akkorra már Sakura eszméletlen volt. Tudtam, hogy Sasuke a templomba ment. Erre utalt a levél is, amit az asztalon találtam.
- Melyik levél?
- Amit Sakura a katanában talált. Úgy gondoltam, korai még megtalálnia… főleg, hogy másképp alakultak a dolgok. Így hát, amikor összefutottam Sasukéval, elmondtam neki a tervemet.
- Ugyanez lett volna… annyi különbséggel, hogy Sakura és én tűnünk el egy kis időre. Megjátszottuk volna a halált, Kumiko pedig elrejtett volna minket az ország déli részére.
- Miért pont oda?
- Nos… az ország keleti, és déli tájékát a Sziklák országának hegyei határolják. De a keletinek minden részét ismerik a lakosok. Kiváló menedékhely a lavinák, és egyéb természeti katasztrófák elől, így ott könnyen ránk találhattak volna.
- Ezen kívül a keleti klíma nem a legkellemesebb – tette hozzá vacogva Kumiko. – Bármilyen meglepő, délen ismerik még a kánikulát… négyévente találkoznak vele.
- Pontosan. Szóval Kumiko rám talált, és elmondta, mit tervez…
- De mikor megláttam az ábrázatát, már tudtam, hogy a terv ugrott – vette át a szót Kumiko. – Sasuke mindenáron az ő dilinyós, depresszív tervéhez ragaszkodott. Nem győzhettem meg semmivel sem.
- Maatsuma markában voltam. Nem tehettem mást.
- És akkor eszembe jutott, mi lenne, ha úgy tennénk, mintha Maatsuma akarata beteljesült volna? Sasukénak Sakurával kellett végeznie, nekem pedig mindkettejükkel, ha Sasuke feladja, vagy kudarcot vall.
- Így elkészített egy mély altatót, amitől egy időre kikapcsolt mindkettőnk szervezete. Se vérkeringés, se chakraáralmás, se semmi. Mintha meghaltunk volna.
- Egyedül egy kis folyadék tartotta őket életben. Eléggé instabil szer, és kockázatos, de bevált.
- Jó, jó, de a seb? Engem a seb érdekel! – hadarta Hinamori.
- Oh, hát persze! Sakura amint megtanulta kellőképpen használni a chakráját, egy jutstun dolgozott, ami a biztos halált jelenti Maatsuma számára.
- De sajnos nem tudta elkészíteni – mosolygott a nő. – Mivel nagyanyánk mindig arra tanította, hogy mindig csak életet adjon, ne irtson.
- Így tudat alatt elkészített egy gömböt, ami regenerálja a sebeket.
- De mivel Sasuke az együtt töltött idők alatt csak pár karcolást kapott…
- Így a gömb minden ereje Sasuke életben tartására ment el – fejezte be Hinamori a mondatot.
- Pontosan. Tök mázli, mi? – mosolygott Kumiko. – És itt elkezdődött a terv. Az indító szál a levél volt, és a nyaklánc, amit Sasuke katanájának markolatába rejtettem.
- És amint megjött a jel, Kumiko már meg is jelent.
- És most azon dolgozok, hogy… - itt elkomorodott. – Sasuke… mielőtt találkoztál volna Sakurával… te kapcsolatba léptél vele, igaz?
Kumiko a nő mellé térdelt. Kezébe vette a nyakláncot.
- Mi a baj, Kumiko? – Sasuke is a nő mellé sietett.
- Az egyik szirom lehullott… a lélek kitört belőle. Ha nem is teljesen… de az vette rá, hogy gyilkoljon…
- Lélek? Miről van szó? – értetlenkedett Hinamori.
- Mi közöd hozzá?! – csattant fel Kumiko. – Majd mi megoldjuk! Túl sokat kérdezel!
- Én csak tudni szeretném, mi van a nővéremmel!
- Semmi sem lesz vele! Mindent helyrehozunk! – kiabálta Kumiko. Hinamori megszeppent arcát látva fagyos tekintete bűntudatossá vált. – Ne haragudj… én csak…
- Semmi gond, majd elmondod, ha jónak látod – mosolygott a lány. Sasukéra nézett. A férfi az ölébe húzta Sakurát. Erősen szorította magához, mintha most láthatná utoljára. – És… ugyebár te Sasukéval voltál egy kis ideig…
- Igen. De semmi sem volt köztünk, ha arra gondolsz. Sasuke mindenáron azt akarta, hogy Sakura végre egy boldog mosolyt ejtsen. Csak az teszi őt boldoggá, ha Sakura lelke megnyugszik végre. Ha akartam volna… akkor sem lett volna semmi… csak puszta barátság.
- De… éreztél valamit iránta, igaz?
- Mivel Sakura testében voltam egy ideig, igen. Tudod: mint másodlagos lélek, függtem az ő saját lelkétől, a gondolataitól, az érzéseitől. Így, mikor Suigetsu testét felhasználtam. Megmaradt bennem valami. De visszafogtam magam. Hálával tartozok neki, amiért annyi éven át segített rajtam. Ha nem is a saját életemet éltem… akkor voltam a legboldogabb. Kicsikét hiányzik is az az élet… - mosolygott. Egy könnycsepp csillant meg a szemében. – Akkor még minden gondtalan volt… gyereknek éreztem magam. Túl hamar történt minden. Mintha… nem is lett volna gyerekkorom… azonnal felnőttem. De nem tehettem mást, túl távol voltam már Sakura testétől, nem maradtam volna életben. Csak hát… túl hamar történt. Az ő testében nyugodtan lehettem kisgyerek. Nem volt semmi bajom belőle. Aztán Maatsuma visszatért… és elvette tőlem még ezt is.
- Tudom, milyen érzés. Nekem sem volt gyerekkorom… csak rabszolgaság, és kín. Ennyire emlékszem az egész életemből.
- Ne félj! Sakura győzni fog… és ismét boldog lesz minden napunk. Biztos vagyok benne.
- Sasuke? – a férfi Sakurára nézett. Fáradt, zöld szemeivel Sasuke fekete bogarait kémlelte. – Miért nem szóltál akkor, hogy élsz?
- Nem tehettem mást. A te érdekedben egy ideig az volt a legjobb, ha nem tudsz a létemről… talán… most nem is kellett volna találkoznunk.
- Ne mondj ilyet! – rivallt rá Sakura. Szeme sarkában könnyek gyűltek össze. – Ilyet soha… de soha többet ne mondj! Tudod, hány évig éltem teljes gyászban?! Négy évig! Fel tudod fogni?! Négy teljes év! – zokogta. Sasuke magához szorította a nőt.
- Már hogyne tudnám? – suttogta. – Hiszen én is ugyanazt éltem át, mint te… és nekem… talán még rosszabb volt. Hiszen… mikor ott küzdöttél értem… mikor ott sírtál. Legszívesebben ott helyben elégtem volna. Annyira sajnáltam… borzalmas volt… mint egy rémálom. És csodálkozom, hogy ezek után… még… még tudsz szeretni – itt elcsuklott a hangja. – Nagyon sajnálom…
Sakura félve Kumikóékra nézett, de a két lány épp háttal volt nekik. Megfogta Sasuke arcát, és magához rántva egy forró csókban egyesültek. Már maga sem tudta, mióta várt erre a pillanatra. Szinte már nem is gondolt azokra a szörnyűséges évekre, amíg távol voltak. Csak azt a kellemes melegséget akarta érezni, ahogy Sasuke magához szorította. Már semmi sem érdekelte. Még a sok ártatlan áldozat emléke sem fájt neki annyira. Sasuke mellette volt… élt… ez számított neki. A férfi megszakította a csókot, de alig telt el pár másodperc, a nő ajkai után kapott.
- Khm… előbb a munka… - szólt mögöttük Kumiko. – Hinataék most üzentek, hogy látták Karinékat. Ráadásul Maatsuma valami nagy csatára készül. Sietnünk kell. Már így is csak egy óra van hátra napfogyatkozásig…
- Akkor sietnünk kell… vagy időt kell nyernünk… - mondta halkan a férfi. – Sakura, a pecsétet… fel lehet törni?
- Lehetetlen. Ha megpróbáljuk, végünk.
- Honnan tudod?
- Onnan, hogy valaki az ősök közül már megpróbálta.
Okés, most hagyjuk a történelemórát, mennünk kell! – fogta türelmetlenre a dolgot Kumiko. – És ha csak egy kis turbékolást észlelek, galambsültet fogok enni vacsorára! | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
