Karin a cellához sétált, és megvizsgálta a zárt.
- Naaa?
- Hehe… új fejlesztés… de nem fog ki rajtam!
- Jól van, mesterkém… amíg próbálkozol, szunyálok egyet…
- Gonosz vagy!
- Csak őszinte…
- Marha vicces… - levette a szemüvegét.
- Mire készülsz?
- Kiveszem a zárat – szemüvegéből kihúzott egy csavart, aminek következtében az egész szétesett.
- Ajjaj…
- Nyugi, össze tudom rakni!
- Mire készülsz?
- Ha ebbe a kis csavarba chakrát vezetek, azt a rács még nem érzékeli. Magyarul: ezzel a csavarral fogom szétszedni a zárat.
- Remek…
Karin megkereste egyik lencséjét, és azon keresztül nézte a zárat, amit egy egyszerű mozdulattal átvágott. A következő pillanatban egy egyszerű mozdulattal kinyitotta az ajtót.
- Indulás! – Karin alig tett meg pár lépést, egyből a szemközti cellába ütközött. – Hehe… csak nem figyeltem oda…
- És a szemüveg?
- Annak már kampó.
- Így viszont nem mehetsz sehova! Közveszélyes vagy.
- Mi???
- Valld be: semmit sem látsz…
- Dehogynem! Tök tisztán látok!
- Igen, azt én is észrevettem. A biztonság kedvéért vezetlek, rendben?
- Mi? Nem kell! Juugo! ENGEDJ EL!!!
- Fogd már be! Felvered az őröket!
- Hhh… na jó…
Karon ragadta Karint, és a kijárat felé vezette.
- Ne vedd sértésnek, de kérdezhetek valamit?
- Mondjad…
- Hallottál már a kontaktlencséről?
- Az mi?
- A kontaktlencse az aaaaa… á, nem érdekes, felejtsd el!
- „Gratulálok, Sakura... eljutottál idáig... elég szép eredményt értél el. Barátaiddal nem törődve csak a cél lebegett a szemed előtt... ahogy még most is. Elszánt vagy, és bármit megtennél a győzelemért... pontosan olyan vagy... mint Én!”
Sakura felriadt álmából. Egy szűkös cellában találta magát... teljesen egyedül. Maatsuma megtalálta... és elfogta. De azt az egyet nem értette, miért hagyta őt életben? Valamit akart tőle... ebben biztos volt. Csak abban reménykedhetett, hogy minél hamarabb megtalálja valaki. Gyengének érezte magát, és fáradtnak. Semmi ereje sem volt kiszökni, méghozzá a cella rácsai semmilyen jutsunak nem engedtek... így hát nem volt más választása, mint várni. Nyakából levette a nyakláncot. Ha meg kell halnia, legalább láthassa még egy darabig... biztos volt benne, hogy még a halál után sem fog Sasukéval találkozni... túl sok bűnt követett el ahhoz, hogy együtt lehessenek. Már maga a halál gondolata is könnyeket csalt a szemébe, de még ez is... a medált erősen az öklébe szorította, és halk zokogásba kezdett. Érezte: itt az út vége. Nincs tovább. Eddig tartott. A legjobban a barátait sajnálta. Ekkora áldozatot hoztak érte... eredménytelenül. Csak a pillanatot várta, hogy felébredjen... a legjobban annak örült volna, ha a Halál erdejének fái közt térne magához... akkor még mindent helyrehozhatna... talán még Sasukét is megmenthetné a pecséttől... és akkor minden más lenne... teljesen más...
Fejében egy régi, ismerős dal zengett. Dal egy szebb, békésebb világról... ahol a múlt sebei sem fájnak, és mosollyal lehet visszagondolni rájuk. Ahol még van remény... kár, hogy nem hitt ebben a világban. Már rég nem hitt benne... mikor Sasukét elvesztette... és esélyt sem kapott, hogy visszaszerezhesse, akkor vesztette el a hitét benne véglegesen... és ezzel elvesztette önmagát is... hiszen a remény önmagunk vagyunk... és, ha a reményben nem hiszünk, akkor azzal saját magunkat dobjuk el. Ezt ő is tudta... ezért is bízta a testét... valaki más lelkére... ezzel reményt adva annak a léleknek...
A távolból halk léptek zaját hallotta. Rémülten kapta fel a fejét.
- „Hát itt a vég...” – gondolta magában. Nyakékét a nyakába tette, és letörölte a könnyeket arcáról. Azok ismét előtörni készültek, de igyekezett minél jobban visszafojtani őket. Egy őr állt elé. A cella ajtaját kinyitotta, és egy ruhát dobott elé.
- Vedd fel! – utasította hidegen. Sakurának ismerős volt a hang... túlságosan is. Akaratlanul elmosolyodott. Magára kapta a ruhát, ami nem volt más, mint egy őr ruhája. A méregzöld pajzs fölé egy fekete csuklya került, arcát egy fehér maszk takarta. Az őr beljebb lépett, és Sakura nyakába ugrott. – Már azt hittem, elvesztél! – hangján hallatszódott, hogy szemét lassan elöntik a könnyek.
- Ugyan, Hinamori! Egy percig sem tudsz meglenni nélkülem?
- Cssss! Gyere, menjünk! Naruto talált egy rövidebb utat, ami a hajóhoz vezet! Kushináék ott várnak! Maatsuma a sziget másik végén van, a felszínről könnyebben odajuthatunk.
Sakura bólintott, és Hinamori után ment. Ahogy kiértek a börtönből, Hinamori a fejük fölött tátongó lyukra mutatott. Sakura felugrott, majd kinyújtva kezét Hinamorinak, húgát is felsegítette.
- Jól van... Naruto hol van? – kérdezte Hinamori a megszeppent Hinatát, aki csak ebben a pillanatban jött rá, hogy Hinamori áll vele szemben.
- Őm... izé... elment... elment erősítésért.
- Rendben. Ti várjátok itt a többieket! Mi addig Sakurával megyünk a sziget másik végébe!
És ezzel rohantak is tovább. A jeges szél egyre erősebben fújt. Sakura egy kis idő után megtorpant, és az égre nézett. A Hold, és a Nap szinte egymás mellett volt. Nem volt sok idejük hátra napfogyatkozásig.
- „Francba! Ha két órán belül nem végzek Maatsumával, a játékot elvesztem! Mert... ha... használja a pecsétet... akkor már nem lesz több esélyem...”
Már látták a kaput. Díszes volt, mégis szürke... és aki mögötte volt, az még szörnyűbb volt... az a nő... maga a kegyetlenség...
- Itt az út vége... – suttogta mögöttük egy rideg hang. Sakura megfordult. Két embert pillantott meg mögötte: az egyik Kumiko volt, a másik a maszkos idegen... maga sem tudta, miért, de roppant ismerős volt neki az az alak...
- „Mégis… ki ez az alak? – Sakura ereiben meghűlt a vér, ahogy a furcsa idegent nézte. – Mintha már láttam volna valahol… valamikor… nagyon régen…”
- „Szóval őt szolgálja… együtt vannak… - Hinamori gyilkos tekintettel nézett Kumikóra. – Még jó, hogy nem ismer fel minket ebben az álruhában… így mégis több esélyünk van ellenük… de az a másik… van benne valami… valami sötét… valami jó szándékú gonoszság… talán… - Sakurára pillantott. – Velünk lenne? De nem… biztosan nem… Kumiko megölte Sasukét… és most egymást segítik… heh… bármi is a szándékuk… Nee-chant nem állíthatják meg!” – elővett egy kunait. Mögöttük Kumiko chakrája kúszott végig. – „A kis hátba támadó…” Nee-chan, mögötted!
Sakura elugrott a chakra elől. Kardját előrántotta, és a maszkos alaknak rohant. Ellenfele egy kunai segítségével kikerülte a támadást, majd egy hirtelen mozdulattal a földre kényszerítette a nőt.
- „Ezek a mozdulatok… szimpla taijutsu, mégis… nem… az nem lehet…” – nagy nehezen felállt. – Fogalmam sincs, hogy ki a fene vagy… vagy, hogy kihez tartozol… de azt nem engedhetem, hogy az utamba állj – letörölte a vért a szája széléről. A kardot erősen megragadta, és maga elé tartotta.
- Heh… a magadfajták mindig azt hiszik, hogy minden olyan simán fog menni, mi?
- Pofa be! – kézpecséteket formált. – „Haruno chakra… Akari no Katana!” – katanáját a földbe szúrta. A föld szétnyílt, és hatalmas fényáradat tört ki belőle átvágva a sziklákat, és a jégtömböket. Az idegen félreugrott a támadás elől, majd kardját előrántva a nőnek rohant.
- Kicsit sokat gondolsz magadról… - Sakura kardjával kivédte a támadást. Leguggolt, és egyik lábával kigáncsolta támadóját. Az alak egy füstfelhő kíséretében eltűnt a nő elől. – „Kage Bunshin no Jutsu?!” – hátrakapta a fejét. Mögötte a férfi egy erős ütéssel a falhoz taszította Sakurát.
- Zárjuk le… - kézpecséteket formált. Kezét a föld felé irányította, amiben lassan apró szikrák gyűltek össze,
- „Nem… ez nem lehet… - az alak Sakura felé rohant. – Ez lehetetlen! Ez a jutsu… csak két ember ismeri… ez nem lehet!”
- Chidori! – Sakura az utolsó pillanatban előrántott egy kunait. A két fegyvert a feje fölé tartva keresztbe tette, így egy pajzsot tett maga elé, kivédve vele a támadást. A maszk lehullott, ahogy Sakuráról is.
- „Talán… mégis létezhet az a boldog világ?”
Hinamori értetlenül Kumikóra nézett. A nő egy kicsit szomorkás, mégis boldog mosollyal válaszolt.
- Sajnálom, amit mondtam… nem tehettem mást… - suttogta. Hinamori levette az álarcot.
- Nem… nem is ölted meg?
- Nem… Sasuke igazából… meg se halt…
A porfelhő lassan eloszlott. Sakura immár tisztán láthatta Sasuke arcát.
- Sakura? – a nő könnybe lábadt szemmel nézett a férfira. – Nem tudtam, hogy te vagy az…
- Ugyan, semmi baj… - hangja elcsuklott. Kezeiből kiejtette a két fegyvert, és Sasuke nyakába borult. Erősen ölelte magához, nem akarta elengedni… többé már nem.
- Hagyjuk magukra őket… - suttogta Kumiko. Hinamori egyetértően bólintott, majd egy sárgás fény kíséretében eltűntek. Sakura halkan sírdogált, fejét a férfi vállára hajtotta.
- Istenem…! Hol voltál eddig?! Miért nem jelentél meg?! – Sasuke erre semmit sem válaszolt. Erősen szorította magához a nőt, szeme sarkából könny csordult ki. – Annyira… annyira sajnálom! – zokogta a nő. Sosem volt még ennyire boldog. – Visszakaptalak… élsz… hadd nézzelek… - kicsit eltolta magától Sasukét, hogy a férfi szemébe nézhessen. – Alig változtál… még mindig… még mindig olyan… olyan…
- Jóképű vagyok? – kérdezett rá sármos mosollyal, mire a nőnek akaratlanul nevetnie kellett.
- Igen… - suttogta halkan. Sasuke végigsimított Sakura hosszú haján, majd magához szorította a nőt. Nem akarta, hogy Sakura lássa az egyre jobban előtörő könnyeit. Boldog pillanat volt ez mindkettejük számára. Egyszerre sírtak, és egyszerre nevettek. Azt akarták, hogy ez örökké így maradjon… - De hogyan? Hogyan élted túl?
- Csss… majd mindent megtudsz… - suttogta. – Pihenj… egy kicsit…
Sakura lehunyta a szemeit. Nem érdekelte Maatsuma… nem érdekelte a bosszú… csak Sasuke… csak Sasuke érdekelte… | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
