Kumiko magányosan sétált a hajó fedélzetén. Tekintete tele volt szomorúsággal, és félelemmel.
- „Megint… megint elrontottam. Először a templomnál… most meg a tekercs… - egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Vállalni fogja…”
A magasból egy kunai csapódott a lába elé. Kumiko a támadás irányába nézett.
- „Ezek meg mit csinálnak?” – a magasba szökkent. Az egyik gerendán Hinamori, és Deidara harcoltak egymás ellen.
- Álljunk le! – zihálta a fiú. Hinamori letörölte a vért a szája széléről.
- Még egy kicsit… - kérlelte erőtlenül.
- Egész este edzettünk… pihenned kellene.
- Hagyd csak… majd én átveszem – szólalt meg mögötte Kumiko. Deidara elmosolyodott.
- Kitalálom: Itachi alszik, te pedig unatkozol… hm?
- Hah… miről beszélsz? – kérdezte pirulva. – Menj, és pihenj!
Deidara eltűnt. Hinamori ejtett egy ravasz vigyot, majd Kumikónak rohant. Kezét ökölbe szorítva ütni készült, de Kumiko a háta mögött termett.
- Nyitásnak nem rossz – jegyezte meg hűvösen, miközben lefogta a lány kezét.
- Engedj… el!
- Alig állsz a lábadon. Miért kínzod magad? Hiába erőlködsz, nem jutsz magasabb szintre. Pihenned is kell.
Elengedte Hinamori kezét. A lány leült a gerendára.
- Én csak… segíteni szeretnék – mondta halkan. – Nee-chan egyfolytában emészti magát… mindenkivel hűvös, és közben saját magát okolja a történtek miatt. Nem akarom… - szeméből könnyek törtek elő. – Nem akarom látni, ahogy szenved.
Kumiko leült a zokogó lány mellé. Szomorú arca bűntudatossá vált.
- Sasuke meghalt, de nem Nee-chan ölte meg! Akkor meg miért magát okolja? Azt akarom, hogy elérje az álmát… segíteni szeretném a céljában! Ehhez viszont erősebbnek kell lennem, nem ülhetek itt tétlenül! Maatsuma… nem ússza meg büntetlenül, hogy így tönkretette a nővérem életét.
- Nem Maatsuma ölte meg… hanem én…
Hinamori felkapta a fejét. Kumiko rideg hangon folytatta:
- Azon az éjszakán én küldtem el Sasukét a tekercsért. Tudtam, hogy képtelen megölni Sakurát…
- Nem… az nem lehet…
- Én voltam… két mérgezett dobótűt küldtem feléjük. Te még időben megtaláltad Sakurát, de Sasuke… addigra sikeresen eltakarítottam onnan.
- Sakura… ő mentett meg téged! A legjobb barátod volt, mindig segítettétek egymást! Mégis… mégis elárultad… hogy tehetted?!
Kumiko gúnyosan elnevette magát.
- Egyszerű… szükségem volt… ezekre… - szemét kinyitotta. Az élénk, fekete szembogarak helyett két vöröslő Sharingan izzott bennük. Hinamori rémülten hátrált. – Megérte félholtnak lenni… bárki holttestét használhatom… és az adottságait is megkapom.
- Ezt… ezt nem hagyhatom annyiban! – elővette a botját. – Kuchiyose no jutsu! – a lány mögött egy farkas termett.
- Amint látom, ez egy nem mindennapi állatidézés… - gúnyolódott Kumiko. Hinamori a farkas felé nyújtotta a kezét. Az állat gazdája karjába harapott.
- Óóó… a kis mazochista… - nem sokáig gúnyolódhatott. Hinamori egy ugrással két vállra fektette a nőt.
- Ha egy idézett állat megharap, átvehetem a képességeit… igazad van… ez tényleg nem mindennapi állatidézés… - az árbóchoz csapta Kumikót. A bot végét a nő mellkasához nyomta. – Érdekes… most nem vagy olyan erős… - a bot végéből egy penge tört ki, ami átdöfte a nő testét. Kumiko zihálva az égre nézett.
- Még… találkozunk… - suttogta, majd egy sárgás fény kíséretében eltűnt. Hinamori öszecsukta a botot, és ezzel együtt a farkas is eltűnt a hajóról. Szemével a távolt fürkészte. Már látta a szigetet… a sziget, melyen Maatsuma rejtekhelye feküdt…
- Amint látom, nem jártál sikerrel… - jegyezte meg a hang. Kumiko a seb fölé helyezte a kezét, ami egy villanás kíséretében begyógyult.
- Dehogynem… megtudtam, hogy mire képes…
- Kockázatos volt lebuktatnod magadat. Nem gondolod?
- Hm… csakhogy… nem azt mondtam, kinek szolgálok… kicsit módosítottam a tervünkön.
- Helyes… most jó munkát végeztél.
- Mi a következő parancs? – léptek zaját hallotta. Az árnyból egy maszkos alak lépdelt elő. Testét fekete köpeny borította.
- Azt hiszem… itt az idő beszállnom a játékba…
Sűrű, fekete köd borította Maatsuma szigetét. Ez a köd nem volt más, mint Maatsuma chakrája. Ez a rendkívül erős chakra hálózta be az egész rejtekhelyet. Mindent látott, és mindent hallott… szinte külön életet élt. Sakura nem is tudta, kitől fél jobban: a chakrától, vagy a tulajdonosától? Fogalma sem volt… de ez a félelem kezdett eluralkodni rajta. A kérdés már csak az volt, hogy ez a félelem milyen tettekre fogja őt sarkallni? Ahogy lelépett a fedélzetről, mindenről elfeledkezett: a társairól, a múltjáról, a jelenéről, önmagáról… Sasukéról… csak várta a pillanatot, hogy a fekete köd lassan körülvegye, és végezzen vele. Csakhogy végre vége legyen ennek a szenvedésnek. Semmi más nem lebegett a szeme előtt. Remegő, majdnem élettelen tekintete a tájat fürkészte. És ahogy agya lassan felfogta a helyzet súlyosságát, valami őrült vágy kerülgette. Alig telt el pár perc, érezte, beleőrül a rettegésbe. Ettől tartott a legjobban. De már nem gondolkodott… csak cselekedett. Kardját előrántotta, és szabad kezével utat tört magának a mélybe.
- Nee-chan! – Hinamori lefogta a kezét. – Maradjunk együtt!
Sakura a lányra nézett. Tekintete egy pillanatra kitisztult, majd újra elborította elméjét a félelem.
- Meneküljetek… - rebegte halkan. Szemét elöntötték a könnyek, és ezzel együtt a félelem homálya is. Hinamori rémülten hátrált nővérétől. Tekintete olyan volt, mintha nem is ő lenne… hanem valaki más… mintha valaki, vagy valami irányította volna… ezt a többiek is látták. Innentől már másképp éreztek. Nem egy egyszerű csatába kerültek. Az egész olyan volt, mint egy rémálom, amiből nincs kiút. Csak azt a percet várták, mikor egy éles sikítás, vagy egy hangos zörej véget vet ennek a lidércnyomásnak.
- „Ez a hely… olyan, mint Dante pokla… szinte én is érzem azt a szenvedést, és félelmet, amit azok éreznek, akik lent raboskodnak… ha ez így folytatódik… én beleőrülök… legszívesebben elmenekülnék, de mozdulni sem tudok… méghozzá itt a fiam is… és Kushina… nem tudnám őket magukra hagyni… - Minato Sakurára nézett. – Ez a nő… eddig minden megpróbáltatást keményen bírt… de most… mintha nem is ő lenne. Próbálja leplezni, de fél… ahogy mi is. Nincs menekvés… ez a köd… érzem, hogy figyel minket… csak várja a pillanatot, hogy szétmarcangoljon minket… jobb is lenne… még a halál is jobb ennél… csak végre… érjen véget…”
Sakura hirtelen a mélybe vetette magát. Katanáját erősen szorította a markában, és csak várta, hogy földet érjen. Még utolérte Hinamori kétségbeesett kiáltása, majd elméje végleg elborult. Nem látott, és nem hallott. Egyetlen cél forgott benne: ölni mindenkit, és mindent! Földet ért, és rohant tovább céltalanul… egyenesen előre. Útját Maatsuma ninjái állták. Mint egy pusztító gép előrántotta fegyvereit, és rezzenéstelen arccal küldte áldozatai felé őket. Aki a közelébe lépett, darabokban végezte. Széttépte őket a nőt körülvevő chakra, ami lassan látszódott halvány fényt hozva a vér borította folyosóba. Sakura rohant tovább. Kezével a chakrájából utat gyártott magának, ami kegyetlenül irtotta áldozatait.
- „Ébredj!” – szólalt meg a fejében egy ismerős hang. Sakura nem is törődött vele. Könyörtelenül mészárolt le mindenkit, aki az útjába állt. – „Kérlek… térj magadhoz… SAKURA!!!” – a nő a földre bukott. Tekintete lassan kitisztult. – „Kérlek… ébredj fel…” – agya lassan felismerte a hangot.
- „Sasuke-kun?!” – a nő felült, és zihálva a sötét folyosót kémlelte. Senki sem volt a közelben. A nyakánál valami súlyosat érzett: a nyaklánc. Mintha élt volna. A nárcisz egyik szirma lassan igazivá lett, majd a földre hullott. Mintha hervadt volna. Sakura fejében lassan elhalt Sasuke hangja, ahogy elméje kitisztult… és lassan tudatosult benne előbbi tette. – Nem… ez… nem lehet igaz! – a háta mögé pillantott. Nem hitt a szemének… a vér borította fal, a megcsonkolt holttestek… egy éles sikítás hagyta el a száját, majd eszméletlenül a földre bukott.
- Ezt… Nee-chan tette volna…? – rebegte Hinamori. Karin elkezdett kutatni a holttestek között.
- A chakra erről árulkodik… de… ez nem teljesen olyan, mint Sakura chakrája. Csak részben…
- Részben?
- A chakrája keveredett valamivel… ami se nem Kekkei Genkai, se nem mások chakrája… nem tudom, mi az…
Hinamori arcán könnyek peregtek végig.
- „Hogy volt… hogy volt képes ennyi embert megölni? Még ha… ők az ellenségeink is voltak? Tényleg ilyen lenne valójában? Hidegvérrel végez mindenkivel, aki az útjába áll? Nem… biztosan nem… akkor Sasuke miatt sem bánkódna… és azok a könnyek nem hamisak, amiket érte ejtett nap, mint nap… ez valaki más volt… valaki… aki megszállottan próbál utat törni… Sakura testét felhasználva próbálja elérni célját… valaki… aki bosszúért kiált a múlt rég elveszett homályából… amire már senki más nem emlékszik… csak ő…” Muszáj lesz Nee-chant megtalálnom!
- Egyedül nem mehetsz sehova! – vágta rá Itachi.
- De muszáj egyedül mennem! Titeket nem veszélyeztethetlek! Váljatok szét, és keressétek meg a kiutat!
- De Hinamori…
- Meneküljetek! Menjetek, amíg lehet!
- Nocsak… a kislány máris berezelt… - motyogta Juugo.
- És nem akármiért… - felelte halkan Karin. – Maatsuma chakrája behálózza az egész területet… ez a chakra olyan erős, hogy megzavarja mások chakraáramlásait… ez pedig pánikot kelt a megzavart chakra hordozójában. Méghozzá… Maatsuma chakrája minél jobban megegyezik egy másik chakrával, az annál gyorsabban összezavarhatóbb. Hinamorinak igaza van… tényleg el kell menekülnünk… mert… ha Naruto chakráját megtalálja Maatsuma… akkor még a Kyuubi is előtörhet belőle… akárcsak Sakuránál az a valami.
- Miről beszélsz, Karin? – értetlenkedett Hinata.
- Te magad mondtad… Sakura chakrája összekeveredett valamivel… de még nem stabilisak… lehet, hogy nem is lesznek azok…
- Igen… a testi, és a szellemi chakrája nem egyezett meg… hihetnénk azt is, hogy az Kumiko ereje… de… ez teljesen más volt, mint egy chakra.
- Tényleg… hol van Kumiko? – kérdezte Kushina. Hinamori ettől a kérdéstől tartott a legjobban.
- Valahol itt… a mélyben…
- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Minato.
- Kumiko… elárult minket…
- Az nem lehet! – csattant fel Naruto. – Végig azon volt, hogy…
- Hogy segítsen Sakurának?! Az egész csak színjáték volt! Ezt az egészet csak egy pár Sharingan miatt tette! Itachi… nem Maatsuma ölte meg Sasukét… hanem Kumiko…
- Mi történt itt?! – Kumiko rémülten nézte a holttestekkel teli, végtelen folyosót. A maszkos alak szomorúan sóhajtott.
- Ezek szerint… elkéstünk… - suttogta. – Minden erőfeszítésünk hiába volt…
Kumiko szétnézett az áldozatokon.
- Nem… még nem – az egyik holttest mellé térdelt. Kezét a homlokára tette. – „Omokage!” – szemeit behunyta, és erősen koncentrált.
- Mit látsz?
- Egy sárgás fény… a folyosó végéből… egyre jobban közelít… az alak egy kardot, és egy kést tart a kezeiben… az arcát nem lehet látni… - lemondóan sóhajtott. – A lelke átért a túlvilágra… többet nem fog nekünk mondani…
- Nem baj… ennyi bőven elég ahhoz, hogy tudjuk, ki tette.
- Pontosan… itt vannak…
- Nos… ezek szerint kiútkeresés… nem lenne jobb egy léket vágnunk a plafonba? – morogta Juugo.
- Nem hinném, hogy ezt a chakrát át lehetne vágni… de megpróbálhatjuk. Emelj fel! – adta ki az utasítást.
- Hogy mi?!
- Jól hallottad. Ezen a falon nem érdemes felmászni… úgyhogy… maradt a…
- Jól van! Pattanj fel a vállamra!
Karin Juugo háta mögé állt.
- „Miért pont vele kell együtt lenn…” Á! Ne az egyik vállamra! Szállj le! Szállj le!!! „Leszakad a karom…”
- Bocsi… - Karin ismét Juugo háta mögé állt.
- És inkább mássz…
- Őm… oké… - Karin ezzel a kéréssel nem is foglalkozott. Egy ugrással Juugo vállain termett.
- Azt mondtam mássz! Tudod, milyen nehéz vagy?!
- Fogd be! Kést!
Juugo sóhajtott, majd Karin kezébe nyomta a kést. A nő chakrát vezetett az élébe, és a plafonba szúrta.
- Még mindig nem szoktál le a miniszoknyáról?
- Ááá!!! Fel ne emeld a fejed!
- Te csak a plafonnal foglalkozz! – hosszas gondolkodás után folytatta. – Ilyen hidegben… még nadrágot sem veszel alá… bezzeg, mikor nyár va…
- HÜLYE PERVERZ! NÉZZ LE!!! Fel ne emeld a fejed, hallod?! Nézz le! Nézz le! Nézzlenézzlenézzlenézzleeeeeee!!! Hülye férfiak! Mindig csak a kukkoláson jár az eszetek????
- Hát igen… a férfiak már csak ilyenek…
- Még jó, hogy beismered!
- Én egy szót sem szóltam!
Karin a háta mögé nézett. Mögöttük egy hosszú, fekete hajú nő állt. Fehére szemeiben két, egymásra fektetett négyágú csillag feketéllett.
- Meglepetééés… - mondta a nő gonosz vigyorral. Ördögi kacajától zengett az egész folyosó…
- Háhh! Friss levegő! – sóhajtott Naruto. – Gond nélkül kijutottunk!
- Igen… - mosolygott Hinata. – Azt hiszem… valakinek le kellene mennie megtalálni a többieket…
- Miii?! Ha mi ilyen könnyen kitaláltunk, őnekik is sikerülni fog! Inkább hozzunk valami erősítést!
- „Csak a chakra zavarja össze… jó Hokage… csak a chakra zavarja össze…” – Minato nem pont a fia szájából akarta hallani ezt az önző szöveget.
- Jajj, Minato drágám, minden rendben? – aggodalmaskodott Kushina.
- P-p-persze! Igen! Minden a legnagyobb rendben! Ak-k-k-kor menjünk, és… hívjunk is erősítést, ahogy azt a „Nagyúr” mondta… i-i-indulás! Hajrá! Húhú! Je! Megyünk… megyünk Konohába… hívjuk a többieket is meghalni! Előre!
- Apa, jól vagy? „Totál kettyós…”
- Sz-szerintem Minato-sama gond nélkül megtalálja a többieket – rebegte Hinata. – Addig Naruto-kun mehet erősítésért, nem gondoljátok?
- Yatteeee! – Naruto kézpecséteket formált. – Kuchiyose no jutsu!
A következő pillanatban Naruto, és Gamabunta már messze jártak. Minato visszament az alagútba a többieket megtalálni. Kushina, és Hinata pedig magukra maradtak. Nem is hitték volna, hogy az a környék a szemük láttára fog valóságos csatatérré válni…
- Itachi… attól tartok, eltévedtünk… hm – motyogta Deidara.
- Biztosan nem…
- Mi az, hogy nem?! Hm?! Már vagy háromszor elmentünk emellett a meglincselt csontváz mellett!!!
- Nem is tudtam, hogy félsz a csontvázaktól.
- Mi?! N-nem erről van szó! Körbe-körbe mászkálunk, és te fel se fogod?!
- Nyugalom… „ha Kumiko erre lesz, hát megtalálom… megkeserüli még azt a napot, mikor végzett az öcsémmel!”
- Hm… és még én nem tudok tájékozódni!
- Pontosan… menjünk egyenesen tovább…
- Mi?! De arra mentünk az előbb is! Te mindent csak így félvállról veszel?! Hé! Legalább válaszolj valamit! Hallod?!
- Cssss… - becsukta a szemét. – Hát te is…? Kisame?
AJÁNLOM AZ OLDALT
