A kikötőben megállt a forgalom. Az éjjel befagyott a tenger. Vastag jégpáncél borította az egészet ezzel megbénítva a hajókat.
- Hölgyem, ma már nem indulnak sehová! – mondta az egyik matróz.
- Ugyan… egy kis jégtől még nem hátrálhatunk meg – legyintett Sakura.
- Ki-ki-ki-ki-kis jég??? EZ neked kis jég?! – értetlenkedett Kumiko. – Az ország összes pingvine itt dekkol! Mire elhajtjuk őket, hogy léket vághassunk, eltelik egy év!
- Ki mondta, hogy léket kell vágni? Ez tökéletes gyakorlat egy kezdő Haruno számára.
- Hai! – pattant fel Hinamori, és utat tört magának.
- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva Kumiko.
- Teljesen – felelte Sakura. – Vagy túlzásba esik… vagy semmi sem fog történni.
Hinamori kézpecséteket formált, majd kezét a jégre tette. Semmi sem történt.
- Ahogy gondoltam… - sóhajtott Deidara. Ötösével cipelhetlek át titeket a tengeren – a madarára nézett. – Azután, hogy megszokta az itteni klímát.
- Várjatok még… - suttogta Kushina, miközben a tengert figyelte. A mélyből valami zöldes fény látszódott. Sakura arrébb lökte Hinamorit. A zöldes fény áttörte a jeget. Sakura az utolsó pillanatban egy pajzsot vont a csapat köré, hogy megvédje őket a jégszilánkoktól.
- Hm… lehetett volna jobb is – jegyezte meg hidegen a nő. Hinamori nem értette. Sakura az előző nap még kedves volt vele… most meg…
- A fedélzetre! – kiáltott fel Karin, és előresietett. Juugo lemondóan sóhajtott.
- Karin… az nem a mi hajónk – a nő szomorúan búcsút intett a luxushajónak. – A miénk az ott.
Karin reménykedve nézett a hajóra. Bánatára nem olyan volt, mit amilyennek elképzelte.
- E… ezzel a ronccsal akarunk elmenni az ország legfagyosabb részére?! – akadt ki a nő.
- I-igaza van Karinnak – rebegte Hinata. – E-e-ebben a hidegben… szétesik a hajó.
Naruto ezt hallva lekapta a kabátját, és Hinatára terítette. A nő pirulva megköszönte.
- Eléggé alábecsülitek a Jég országbeli hajókat. De mindegy… induljunk! – adta ki Sakura a parancsot. Már mindenki felszállt a hajóra, de Kumiko csak feszülten álldogált. – Odafagytál? Már mindenki felszállt!
- Miért csinálod ezt? – kérdezte halkan.
- Miről beszélsz?
- A halálba sodrod magadat… a többiekkel együtt.
- Ők vállalták.
- Tényleg… ennyire megváltoztál volna?
- Semmit sem változtam. Indíts!
- Nem fogod fel, hogy esélyed sincs?! Akármennyien is vagyunk, Maatsumát nem győzhetjük le!
- Szerinted? Akkor maradj itt… úgyis kell valaki, aki vezetheti a falut.
- A bosszú… igaz? Pedig pont te mondtad Neki… Azon a bizonyos napon. „Egy olyan dolog, mint a bosszú, senkit sem tehet boldoggá.” Szerinted ő azért halt meg, hogy megbosszuld, és utána kárhozottan töltsd hátralevő éveidet? Vagy, hogy Maatsuma végezhessen veled, majd elpusztítsa a ninja-világot? Gondolkodj el rajta!
- Nem érdekel, amit mondasz… én…
- AZÉRT HALT MEG, HOGY BOLDOG LÉGY! HÁT NEM ÉRTED?! – Kumiko arcán könnycseppek folytak végig. – Nem akarta látni, hogy sírsz, és, hogy szenvedsz! Nem akarta a halálodat, ezért halt meg ő!
- Heh… boldogság? Ez… EZ neked boldogság?! Négy éve… a halálba menekülnék. Csak árnyéka vagyok önmagamnak. Akárhányszor csak eszembe jut, órákig zokogok. Boldog lettem? Élek? Ha jót akart volna, akkor nem ezt tette volna. Elárult engem.
- Ha elárult… akkor miért akarsz bosszút állni?
Sakura közelebb lépett Kumikóhoz.
- Magam miatt… anyám miatt… a családom… neki semmi köze ehhez!
Kumiko elindult a hajó felé. Félúton egy megrovó pillantást vetett Sakura felé, miközben halkan mondta:
- Négy éve figyellek… sosem hiányoltad még annyira, mint most. Legalább annyi tiszteletet megadhatnál neki, hogy nem hívod árulónak! Ha szereted, és gyászolod, mások előtt is szeresd, és gyászold! Ezen kívül… a Lélek… úgy harcolj, hogy ne hajtsd végre a Véráldozatot!
Kumiko berohant a kabinjába, és bevágta az ajtót. Szeméből ömlöttek a könnyek. Keservesen zokogott. Nem tudott beletörődni a helyzetébe…
- Egy kis vita még nem a világ vége – mondta Itachi.
- Nem arról van szó – szipogta a nő. – Ha megteszi… meg kell ölnöm! Nem érted?! Képtelen lennék végezni vele!
- Biztosan nem fogja használni. Ő is tudja, hogy ez őrültség.
- Itachi… tudd egyáltalán, mi volt abban a tekercsben? Ha tudod is, nem foghatod fel, milyen következményekkel jár, ha esetleg…
- Nyugalom… - suttogta halkan. – Bízzál Sakurában! Még egyszer nem fog rosszul dönteni.
- Te bízol benne? – könnyes szemeit kérdőn Itachira emelte.
- Még nem tudom… de az biztos, hogy nem akar bennünk kárt tenni.
- Néha már ebben sem vagyok biztos.
- Téged sosem bántana. Akár hiszed, akár nem… ezzel a levéllel nagyon sokat segítettél rajta.
- Tudsz az emlékrohamról?
- Ő mondta nekem.
A hajó hirtelen megbillent. Kumiko lezúgott az ágyáról, Itachi mellé esett.
- Jól vagy? – aggodalmaskodott a nő.
- Persze, minden rendben – hadarta Itachi, majd kirohant a kabinból. Kint villámok csaptak le az égből. A tenger jégtáblái nekicsapódtak a hajónak.
- Hinamori, Kumiko! Fénypajzsot! – adta ki a parancsot Sakura. Kezét a hajó külső oldalára fektette. Hinamori a másik oldalra rohant. – Kumiko, fénypajzs!
A nő kifutott kabinjából, és a hajóorrhoz sietett.
- Jól van. Bármi is történjék, nem szabad abbahagynunk, világos?
- Hinata, Sakuráék mit csinálnak? – értetlenkedett Naruto.
- A chakrájukkal védőréteget képeznek a hajóra, hogy a jég ne törje át. De… ezt nem értem.
- Mi az, Hinata?
- Sakura… csak pár perce van hátra.
- Hogy mi?!
- A chakraközpontját valami más tölti ki… valami idegen erő… olyan, mintha élne.
- Élne?
- Olyan, mint egy… bijuu… de nem az…
- Húzzátok be a vitorlákat! – kiabálta Kumiko. – Sakura, minden rendben?
- Minden rendben, folytassátok!
- „Francba… a chakrája, és az a valami még nem került összhangba egymással. Valamit tennem kéne, még mielőtt…”
Sakura fáradtan megrogyott. Kumiko ettől tartott a legjobban.
- Sakura… hagyd abba!
A nő nem vett tudomást Kumikoról. Próbált még több chakrát kicsikarni magából. Szédülni kezdett. Átesett a korláton, de még az utolsó pillanatban megkapaszkodott az egyik kiálló gerendában… és akkor megtörtént. A nyaklánc kilazult, és kihullott Sakura nyakából egyenesen a tengerbe. A nő könnyes szemmel nézett utána. Vett egy mély levegőt, és elengedte a gerendát. Ment a lánc után…
A zavaros tengerben alig látott valamit. Alig volt ereje úszni, de nem érdekelte. Ha a tengerbe is fullad, legalább a lánc nála legyen. A korallok közt megcsillant valami. Sakura a fény irányába kapta a fejét. Már messziről felismerte a nyakláncot. Kezdett fogyni a levegője, de nem érdekelte. Csak a lánc lebegett a szeme előtt. Mikor már a kezében volt, elsötétült előtte a világ.
Teste egyre könnyebb lett. A nagy, fehér semmiben találta magát.
- Meg… meghaltam volna?
- Nem… még nem…
Sakura a hang irányába fordult.
- Rég találkoztunk. Emlékszel még rám?
- Apa?
A férfi elmosolyodott. Zöld szemével Sakurát vizslatta, de semmit sem szólt.
- Hol vagyok? – kérdezte Sakura bizonytalanul.
- Ez az élők, és holtak világát elválasztó fény.
- Akkor… ezek szerint… én…
- Nem… nem haltál meg. De nem is élsz.
- Ezt hogy érted?
- Nézz mélyen a szívedbe, Sakura! Nincs olyan nap, hogy ne jutna eszedbe.
- Szerettem őt…
- Tudom, ezzel nincs is semmi baj. Csakhogy… nem csak azon a napon találkoztatok, mikor meghalt.
- Tudom, de… nem értem, miért kellett történnie.
- Semmi sem történik hiába. Próbáld meg magadat túltenni a halálán! Ez nem azt jelenti, hogy felejtsd el… ő mindig benned fog élni. Boldoggá tetted őt… élete legszebb napjait élhette át veled. De… nem tud békében nyugodni, ha azt látja, hogy emészted magad. Csak akkor boldog, ha te is az vagy.
Sakura szeméből ömlöttek a könnyek. Átölelte az apját.
- Félek kimondani, de… annyira… annyira hiányzik! – zokogta. – És így, hogy Naruto itt van, egyre jobban! Nem értem, miért történik mindez! Sasuke-kun halála, a levél, az emlékek, Konoha… csak ő tudna segíteni, ő volt az egyetlen, aki megértett!
- Tudom, Sakura. Tudom, mit érzel. De ha a szíved szerint döntesz, a végén minden jóra fog fordulni. Ha Sasuke nem is tér vissza, boldog leszel.
- Bármit megtehetnék azért, hogy újra láthassam.
- Hm…
A férfi még mondott valamit, de Sakura már nem halotta. Egyre nehezebbnek érezte magát. Kinyitotta a szemét. Épp abban a pillanatban emelte ki fejét a vízből. Nem tudta, hogyan juthatott a felszínre. Egyben biztos volt: valaki kimentette. Ezt bizonyította a nyakában lógó aranylánc. Kezét a hajó oldalához tette, tenyerébe chakrát vezetett. Visszatért az ereje… ezt is furcsállotta. Felmászott a hajó oldalán, majd átmászott a korláton. A vihar már elállt, mindenki békésen aludt a kabinjában. Órákig lehetett a vízben. De hogyan maradhatott a hajó mellett, mikor az megállás nélkül haladt? Valaki vele volt… érezte… de ki? | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
