Sakura meg sem mert mozdulni. Az alak hiába volt előtte... olyan távolinak tűnt. De mégsem volt Genjutsu. Teljesen valóságos volt az egész...
- Sasuke-kun... – elcsuklott a hangja. Nem tudta, hogy álmodja-e. Legjobban attól tartott, hogy egy csapda. Egy egyszerű Henge. De nem... ahogy a férfi közeledett felé, az esze lassan felmondta a szolgálatot. Sasuke már egészen közel volt a nőhöz. Eltűrt egy tincset Sakura hajából. Mélyen a nő szemébe nézett. Sakura arcán könnycseppek folytak végig. Megpróbálta visszafojtani őket, de sehogy sem sikerült. Sasuke kinézett az ablakon. A telihold felé egy felhő úszott. Ismét Sakura-ra nézett. Tekintete azt sugározta: „Mennem kell.” Sakura a földre rogyott. Átölelte Sasuke derekát. – Kérlek... vigyél magaddal!
Sasuke meglepődött ezen a kérésen. Lehajtotta a fejét. Átölelte Sakura-t. Egy könnycsepp folyt végig az arcán. Sakura-t megragadta a karjánál, és felsegítette.
- Sayonara... – suttogta. A felhő eltakarta a hold fényét. Sasuke eltűnt Sakura szeme elől. A nő az ablakhoz sétált. A felhő elúszott, és a hold újra világíthatott az éjszakában.
- Sayonara... Sasuke-kun...
Kumiko az egyik hóbucka mögött megbújva várt. Itachi már rég a hegy lábánál járt, Kumiko mégse merte megközelíteni.
- „Öcsém! Hogy a fenébe szólítsam meg? Egyáltalán... mit keresek én itt? Najó... most melyik legyen? A ’Hé, te marha depis ipse’, vagy az ’Hey, te EMO-s ürge?’ Egyik sem... nem jó... és, ha mondjuk... ez jó lesz...” – megköszörülte a torkát. – „Nos, ha minden igaz, lavina várható...” HEEEEYO!!!
Hangját visszaverte a hegy. Kumiko várt. Hamarosan hangos robajjal egy nagyobb adag hó tartott a hegy lába felé. Itachi megfordult. Egyik lába megakadt valamiben. Mikor jobban megnézte, valami sárgás fényt látott.
- „Mióta lehet beakadni a hóba?”
Kumiko a férfi felé rohant. Ellökte a lavina elől. Gurultak lefelé a leejtőn. Végül a lavina elállt. Kumiko szorította magához a felette levő Itachi-t.
- Megmentettelek. – suttogta büszkén a nő.
- Dehogy! Én megmentettelek meg téged!
- Nem, te beszorultál egy lyukba, én meg kilöktelek onnan.
- Beszélni azt tudsz, amint látom. – felállt, és leporolta magáról a havat, majd sietősen továbbment.
- Hé! Várj, most hová mész?
- A dolgomra.
- De hallgatag valaki... még meg be se mutatkoztam!
- Én se...
- De várj! Nem mehetnénk együtt?
- Eltaláltad.
Kumiko felállt, és Itachi elé rohant.
- Úgy hallottam, keresel valakit... talán... én tudnék segíteni...
- Teeee?
- Igen.
- Jó vicc. Köszönöm, hogy rám zúdítottad ezt a lavinát, és majdnem megöltél, de most megyek.
- Szóval tudod...
- Igen. És nagyon érdekelne, miért akarsz ennyire a közelembe férkőzni?
- Ő... szóval...
- A gleccserek óta követsz. Szerinted vak vagyok?
- Őm... valamikor az voltál...
- Tessék?
- Semmi, semmi! ^^”
- Hm... ha semmi, akkor. Én mentem!
- Várj! Hadd menjek veled! Kérlek!
Itachi megfordult, és a nő szemébe nézett.
- Hogy lehet téged lerázni?!
- A szemed... te vagy Sasuke bátyja?
- Ismered? – megragadta Kumiko-t a gallérjánál. – Hol van?!
- Őő...
- Hol van az öcsém?! Hol van Uchiha Sasuke?!?!?!
- Halott...
Itachi megdöbbent arcot vágott.
- Nem... az nem lehet...
- Négy éve halott...
- Hazudsz! – megragadta Kumiko torkát.
- Esküszöm! – nyögte a nő.
- Ki ölte meg?! Mondd meg, ki volt!
- Haruno... Haruno Maatsuma...
Sakura szótlanul állt az ablaknál. El se mozdult onnan, mióta Sasuke elment.
- „Genjutsu lett volna? Vagy... tényleg ő volt... a szelleme? De miért jött ide? Máskor is megtehette volna... biztosan van valami köze a levélhez...” – kopogtattak az ajtón. – Gyere be! – mondta.
- Hyokage-sama, látogatói jöttek! – mondta Hinamori.
- Nem érek rá.
- Konoha-ból jöttek... és a Hokage is köztük van...
Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó.
- Sakura-chan!!! – a nő megfordult. Naruto a nyakába ugrott. – Már azt hittem, soha többet nem látlak. Miért nem szóltál?! Miért nem válaszoltál a levelekre?! Emlékszel rám egyáltalán?!
- Egy Haruno sosem felejt. – felelte hidegen a nő. Ellökte magától Naruto-t. Nem mert a szemébe nézni. Nem akarta, hogy megtudják az Igazságot.
- Megváltoztál... mi történt veled?
- Nem érdekes. – kezét a medálra fektette. Naruto szomorúan hallgatott, majd feltette a kérdést, ami egy ideje feszengett benne:
- Sasuke hol van?
- Sasuke szövetkezett egy Haruno-val?! Hogy történhetett meg?!
- Miért? Mi ezzel a gond? – Kumiko alig tudta utolérni Itachi-t.
- Pont te nem tudod, aki szintén Haruno?!
- Most miért olyan nagy bűn?! Sakura is az!
- Épp erről van szó! – Kumiko idegesen morgott egyet, majd visszarántotta Itachi-t a karjánál fogva.
- Bökd már ki, mi a bajod vele!!!
- Csak annyi, hogy az Uchiha-k, és a Haruno-k ősellenségek!
- Hogy a francba lehetnének ősellenségek, ha nem is találkoztak?!
- Ch... te aztán sokat tudsz a történelemről.
- Négy éve támadtam fel, semmi kedvem történeti tekercseket olvasgatni!
- Azt mondtad, addig le voltál pecsételve...
- És szerinted Sakura-nál volt a tekercs?! Bakker! Térj már észhez! Az öcséd egy hős! És ezzel a szövetséggel megszüntette a két klán közti örökös viszálykodást! Méghozzá a háború kitörésének lehetőségét is visszafogta! Ha Sakura meghalt volna, a háború már minden országon végigsöpört volna, és egy ember sem maradt volna ezen a nyomorult világon! FELFOGTAD MÁR?! – elengedte Itachi-t. – Ne haragudj, csak... nem merek elé állni.
Itachi megértően bólintott.
- Mint az én esetemben... képtelen voltam Sasuke-nak megmondani az igazat. Elkísérjelek?
Kumiko felkapta a fejét.
- Engem? Mármint Sakura-hoz? – könnybe lábadt a szeme. – Komolyan mondod?
- Igen.
- Köszönöm! – Itachi nyakába ugrott. – Még senki sem volt ilyen kedves hozzám!
- Azért ne túlozzunk! – eltolta magától Kumiko-t. – Induljunk! Elég hideg van.
- Rendben... de mondd csak, hogy is van ez a viszálykodás?
Feszült csend ült a szobán. Sakura görcsösen összeszorította a kezét. Nem akart sírni. Úgy gondolta, elég volt már. Nem akart gyengének látszani. És nem akart beszélni a múltról. Nem akart emlékezni semmire sem. El akarta felejteni a múltat. De egy Haruno sosem felejt...
- Hol van Sasuke? – ismételte Naruto a kérdést. Sakura az ablakpárkányra csapott.
- Mi közöd hozzá?! Tünés innen!
Naruto megdöbbenve állt Sakura mögött. Nem ilyennek látta őt négy évvel ezelőtt. Hinamori sem látta még ilyen feldúltnak. Sakura akadozó hangon megszólalt:
- Azt... azt akarta, hogy boldog legyek... – Naruto közelebb lépett Sakura-hoz. A nő a nyakába borult. – Én nem akartam! Esküszöm!
- Miről beszélsz, Sakura-chan?
- Megöltem! Hát nem érted?!
- Nem... nem lehet!
- Hidd már el!
- Csak félrebeszélsz! Miért ölnéd meg?!
- Nem tehetek róla! – Naruto fejére tette a kezét. A férfi fejében átvillant a harc minden egyes képe. Rémülten hátrált Sakura-tól. – Nem! Nem lehet! – megragadta Sakura-t a gallérjánál. – Mondd, hogy nem igaz!!!
Hinamori-t furcsa érzés kerülgette. Nem tudta, mi ez az érzés. De a végére akart járni... | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
