Sakura térdre rogyott. Kirántotta a fegyvert a fiú szívéből.
- Sasuke-kun. – suttogta elcsukló hangon. Remegő kezét a seb fölé helyezte. Egy zöldes fény keletkezett körülötte. A seb nem forrt be, vagy ha változott is, alig láthatóan. - Tarts ki, kérlek! Miért vetted fel Maatsuma alakját?! Miért tetted ezt?! Tarts ki még egy kicsit! Könyörgöm!
Keze remegett az idegességtől. Minden erejével azon volt, hogy Sasuke-t megmentse. A seb lassan forrt. A fiú szíve már nem dobogott, Sakura mégis reménykedett.
- Nem mehetsz el... kérlek! Bocsáss meg, hogy bántottalak... ne hagyj el! te vagy az egyetlen, akiben megbízhatok! Mindig mellettem álltál! Tudom, hogy nem akartál elárulni! Bocsáss meg, hogy belerángattalak az egészbe! Maradj itt! – a seb már lassan beforrt. – Nem hagyhatsz itt minket... a barátaid számítanak rád... tarts ki értük! Nem mehetsz el! Mi mindig melletted álltunk!
A seb lassan forrt. Sakura visszagondolt az együtt töltött időkre. Már kezdte feladni.
- Kumiko... miért nem vagy itt, mikor szükségem lenne rád?
Csak egy szó zengett a fejében: gyilkos. Ettől csak zaklatottabb lett. Azt remélte, hogy ez csak egy genjutsu. Csak a sharingan játszadozik vele... de túl valóságos volt ahhoz, hogy ezt elhiggye. Most érezte igazán, milyen érzés elveszteni valakit, aki fontos volt. Csak most tudta meg, mi a fájdalom... az igazi szenvedés.
- Sasuke-kun!!! Tarts ki még egy kicsit!!!
Elővette a kést, amit Sasuke szívébe döfött. Egy ferde kereszt alakú vágást ejtett a fiú mellkasán.
- Ha ez az egyetlen lehetőség, hogy élj, akkor én vállalom... másodjára is... – megtörölte a szemét, és az ő mellkasához emelte a kést. – Nem halhatsz meg... NEM!
Egy aprócska vágást ejtett magán. Ekkor egy senbon suhant el mellette, és a fiú vállába fúródott. Sakura hátrakapta a fejét. A mögötte levő hegy egyik szikláján egy nő állt. Hosszú, fekete hajáról könnyen felismerte.
- Maatsuma... Nem! – kirántotta a tűt. – Tarts ki egy kicsit! Ne menj el! Sasuke! GYERE VISSZA!
Szeméből ömlöttek a könnyek. Remegő kezeivel pecséteket formált. Már az utolsó pecsétet vette volna fel, mikor egy tű találta el a lábát. Érezte, ahogy testében lassan szétterjed a méreg. Sasuke-ra bukott.
- Hát együtt halunk meg... – suttogta a fiúnak. Remegő kezével végigsimította Sasuke arcát. Már nem volt értelme a gyógyításnak. Minden chakra-ja elfogyott. Nem volt értelme ellenállni a méregnek. Mi értelme élni, ha Ő nincs vele? Szemeit ő is lecsukta, és átadta magát az örök álmot hozó méregnek...

Naruto kirohant a faluból. Már elmondta Minato-nak a tervet. Úgy érezte, minden sikerülni fog... ahogy azt is érezte, hogy a Kyuubi lassan kitör belőle.
- Mi a baj, fiam? – kérdezte Minato.
- Nem tudom... úgy érzem, valami nincs rendben... valami... történt Jégfaluban.
- Most ne ezzel foglalkozz! Figyelj a tervre!
Naruto nem válaszolt semmit. Felrohantak a falra, ami a falut védte.
- Most? – kérdezte Minato.
- Várj még egy kicsit! – Naruto becsukta a szemét. – „Hé, Kyuubi... most mutasd meg magad! Gyere elő!”
Naruto szeme vörösen izzott. Narancssárga chakra vette körül. Teljesen tudatában volt, hogy most mit csinál. Minato csak feszülten várt.
- Apa... MOST!
Minato kézpecséteket formált. Minden elsötétült. Csak néhány Rasengan, és ütés hangja hallatszódott a sötétben. Végül ismét világos lett. A faluban az ellenség nagy része holtan borult a földre. Minato, és Naruto visszatértek eredeti helyükre. Minato elkiáltotta magát.
- Kushina, mehet!
Az egyik épület tetejéről visszaintegetett az említett személy. Kézpecséteket formált.
- Kurenai, kéne egy kis segítség! – szólt a mellette levő nőnek. A fekete hajú bólintott. Ő is kézpecséteket formált.
- Célszemély? – kérdezte. Kushina végignézett a falun.
- Pein.
Kurenai összpontosította minden chakráját.
- Én addig Madara-t foglalom le. – tette hozzá Kushina, majd eltűnt. Pár másodperccel később Kurenai is köddé vált. Pein mögött egy fa jelent meg. Kurenai kihajolt belőle, és a kunai-t, amit a kezében tartott, a férfi torkának szegezte. A fából ágak nőttek ki, és Peint a törzshöz szorították.
- Genjutsu... cseles... de rajtam nem fog ki!
Nyugton állt a fának kötözve. Kurenai kése egyre közelebb ért a torkához. Az utolsó pillanatban az egész fa megsemmisült, Kurenai eszméletlenül a földre bukott.

- „Meghaltam volna? Vagy... élek?” – Sakura lassan kinyitotta a szemét. Egy fehér szobában volt. Mellette orvosságok. Sebei be voltak kötözve. Mozdulni sem tudott a fáradságtól, és a fájdalomtól.
- Hát felébredtél?
Sakura felkapta a fejét. Hinamori ült mellette.
- Valaki rád támadt a Haruno templomnál. – felelte, mintha tudta volna, Sakura mit akar kérdezni. - Szerencsére még időben megtaláltalak. De a tettes nem volt sehol. Viszont... ezt találtuk.
Egy katanát vett elő. Sakura kezébe adta. A lány alaposan megnézte.
- Tudod, kié? – kérdezte félénken.
Sakura nemet intett a fejével. Pedig tudta... nagyon jól tudta. Hinamori kiment a szobából. Sakura magára maradt. Végigsimított a pengén, és becsukta a szemét.
- Az omokage biztosan mond valamit... – suttogta magában. Erősen koncentrált. Csak a harc végét akarta látni. A többi vérontást nem. Látta magát, ahogy Sasuke életéért küzd. Majd, mikor a mérgezett tű eltalálta őket. De több nem volt. Csak annyi, amennyit ő látott. Könnybe lábadt a szeme. Hangtalanul zokogott. – Meghalt... – suttogta. – Megöltem... vége... – Visszagondolt azokra a percekre, mikor együtt voltak. Az első találkozás. Az Akadémia. A sok álom Vele, mikor egy csapatba kerültek. Minden emléket felidézett magában. Az szomorú elválás, a találkozás a kráternél. Most jól esett volna neki minden fájdalom, amit Sasuke okozott neki. Csak láthassa. Éljen! Legyen mellette... neki még a tudat is elég lett volna, hogy él. Kinyitotta a szemét. Sasuke katanája ebben a pillanatban kettérepedt. Kettétörött. Ahogy Sasuke álmai. És ő, aki Sasuke boldogságát akarta, maga végzett vele. Haruno Sakura. A Haruno klán utolsó tagja. Az Uchiha klán utolsó tagjának gyilkosa. Csak ezek a szavak zengtek a fejében. Uchiha Sasuke halott volt. Sakura nem látta értelmét az életnek. Lassan magához emelte a kardot, de egy titokzatos erő nem hagyta... valami azt súgta, még élnie kell. Mélyen a gondolataiba merült. Egyetlen lehetőség tárult fel benne. De úgy gondolta, ezt csak Hyokage-ként tudja véghezvinni.

Az ellenség visszavonult. Konoha most megnyerte ezt a csatát. Egyedül Karin, és Juugo nem minősült árulónak. Az Akatsuki megszökött. Naruto végignézett a romokban hevert Konoha-n.
- Hát ennyi... – suttogta maga elé. Mindenki dicsérte, mert ő fogta vissza az ellenséget. De neki rossz előérzete volt. Érezte, hogy valami nincs rendben. A Sziklák országának hegyein túl nagyobb baj történt... még ő sem tudta, mi az. De érezte: a harc még csak most kezdődik.

A történet vége egy új kezdetet jelentett mindenki számára. Az új ninjaháború a szürke hétköznapokat egyenesen gyászossá változtatta. Sokan haltak meg hazájukért, és sokan árulták el falvaikat. Senki sem tudta, ki az, aki kirobbantott mindent... csak Sakura, és az a néhány konohai ninja, akik valaha fontosak voltak Sakura, és Sasuke számára. Naruto hónapokig várta két társa hazajövetelét Jégfaluból... egy idő után végül feladta. Ő lett a Hokage. Ez volt a háború egyik kirobbantó oka... és eljött az a pillanat is, amikor a sebzett lélek ismét kibújt a barlangjából. Négy év kellett, hogy enyhüljenek a fájdalmak... és még így is... elviselhetetlenül fájt minden emlék...