A halovány nap fénye besütött Sakura ablakán. A nő kinyitotta a szemét, majd egy ásítás kíséretében felült. Hosszú, derékig érő haját megfésülte, majd két copfba kötötte. Egy vastag, fekete hajpántot tett a fejére. Egy hosszú, fekete nadrágot, és egy piros, ujjatlan felsőt is magára húzott. A tükörbe nézett. Maga előtt egy gyilkost látott... mindig ezt látta a tükörben. Egy szomorú sóhaj kíséretében a konyhába ment. Lassan megreggelizett, és ment a palotába. Útközben elhaladt a szálloda mellett, ahol négy évvel ezelőtt szállt meg.
- „Bár sosem jöttem volna ide...”
Karin, és Juugo a Tűz temploma felé mentek. Egy küldetésből értek vissza. Mint mindig, Sasuke-t, és Sakura-t keresték. Most sem jártak sikerrel. Se Sasuke-t, se Sakura-t nem látták a Sziklák országának lakói... ez volt az utolsó hely, ahol lehettek Naruto számításai szerint. Deidara semmit sem mondott. Nem árult el semmit, tartotta magát a szavához. Karin bekopogott a Hokage irodájába. Naruto már várt rájuk. Arca gondterheltebb volt, mint általában.
- Találtatok valamit? – kérdezte. Hangján lehetett érezni, már reménytelen a keresés.
- Nem... semmit. – felelte Juugo.
- Hm... ezek szerint nincsenek a környező országokban.
- Öm... a háború már Konoha-t is elérte. – mondta Karin. – Sakura szerint Maatsuma-nak sok köze van a háborúhoz... és ezt már mi is megtudtuk... mi van, ha...
Nem merte befejezni a mondatot. Jégfalu-t nem merte megemlíteni Naruto előtt. A Hokage kinézett az ablakon. Hosszas gondolkodás után kiadta a parancsot:
- Alkossatok egy 7 fős csapatot! Jégfaluba megyünk!
Sakura végezte szokásos munkáját: iratokat válogatott. A hibásakat kijavította, a szükségteleneket kidobta. Félve nyúlt a papírokhoz. Sosem lehetett tudni, mikor hatolnak be az agyába az ismeretlen emlékképek. Hinamori kinyitotta az ajtót.
- Itt van az utolsó adag. – mondta, és az iratokat letette az asztalra. Sakura egy bólintással megköszönte. Hinamori nyúlt volna az elkészült papírokért.
- Hagyd csak... majd leviszem. – mondta halkan Sakura. Hinamori egy kis ideig tétlenül állt. – Mi történt a 14-es osztaggal?
- Öm...
- Nem találtak semmit... – fejezte be Hinamori helyett a mondatot.
- Rosszabb. Csak Shiroko maradt közülük életben.
Sakura kezében megállt a toll.
- És semmire sem emlékszik. – tette hozzá. – A falu határában találtuk meg.
- Jellegzetes sebek?
- Hát... egy... vágás a bal karján... olyan alakja volt, mint egy... hm... nyílnak.
- Egyéb?
- Kardvágások.
- Senbon?
- Nem... az nem volt. Csak kard.
- „A nyíl alakú metszést Kumiko használta emléktörlésre... átállt volna?” Hova is ment ez az osztag?
- Aaaa... – elkezdett keresgélni a jegyzetei közt. – Az ország déli részére.
Sakura erre semmit sem reagált. Egy pillanatra elsötétült előtte minden.
- Hyokage-sama, jól vagy?
- Persze...
- Nem nézel ki úgy... menj haza!
- Semmi bajom.
- De menj haza! Majd én befejezem!
Sakura nem hallott többet Hinamori szavaiból. Ismeretlen képek villantak fel az agyában. Semmitmondóak, mégis érezte, hogy jelentenek valamit. Mikor magához tért, egy ágyban feküdt... egy kórházi ágyban. Mellette Hinamori ült.
- Végre magadhoz tértél... mi történt?
- Semmi különös. – válaszolta ellenszenvesen. Fel akart ülni, de Hinamori nem engedte.
- Pihenned kell!
- Engedj el! Nincs semmi bajom!
- Lázas vagy! És a lázálmok is eléggé aggasztóak. Nem mehetsz el!
- Lázálmok?
- Ijesztő volt... az a Sasuke... akiről beszéltél álmodban... az az, akivel eljöttél ide?
Sakura szíve nagyot dobbant a név hallatán.
- Sasuke-kun... én... én...
- Minden rendben?
Sakura felállt, és kirohant a szobából. Még hallotta, ahogy Hinamori utána kiált. Kirohant a kórházból. Végigfutott a jeges utcákon, meg sem állt az ő házáig. Alig látott a könnyektől. Remegő kézzel kihalászta a kulcsot a táskájából. Belökte az ajtót, majd neki nekitámaszkodva becsapta. Zihált egy kicsit, majd a hálószobájába rohant. Az ágyra dőlt. Üres tekintetével a plafont kémlelte. Becsukta a szemét. Ismét megszállták az emlékek. Érezte, ahogy végtagjai maguktól mozdulnak meg. Nem tudta, hova megy, és nem tudta visszafogni magát. Jobb keze Sasuke törött katanája után kutatott. Leemelte. Lassan lefeszegette a markolat végét. Ekkor Sakura magához tért. A markolatra nézett. A vége már félig lejött. Nem értette, mi történik vele. Végül döntött. Tovább feszegette a markolatot, amíg az meg nem adta magát neki. Egy összetekert papír esett ki belőle. Sakura lehajolt érte. Érezte, hogy valami nincs rendben a papírral. Félve felvette a földről. Lassan kihajtogatta. A kézírás láttán könnybe lábadt a szeme. Megtörölte a szemét, és elkezdte olvasni.
„Sakura!”
A nő körül forogni kezdett a világ. A papír eltűnt a kezéből. Érezte, ahogy teste egyre könnyebb lesz. A forgás elállt. Egy ismerős szobában találta magát. Jégfalu szállodájának 572-es szobája volt. A szoba ajtaja kinyílt. Sasuke lépett be rajta. Arca gondterhelt, és szomorú volt. Sakura ölelésre tárta karját, de a fiú átment rajta. Észre sem vette.
- „Hát persze... a múltat csak látom... nem avatkozhatok bele...”
Sasuke leült az asztalhoz. Elővett egy papírt, és egy tollat. Sakura a háta mögé lépdelt.
„Mikor olvasod ezt a levelet, bizonyára már nem élek. Nem tudom, hogy boldog, vagy boldogtalan életet élsz-e, de szeretném, ha tudnál pár dologról.
Nem árultalak el. Maatsuma segítségét kérte tőlem egy nappal azelőtt, mielőtt összetalálkoztunk. Nem felejtettem el a szövetségünket, de belementem. Arra gondoltam, így könnyebben legyőzhetjük. Aztán a dolgok egyre jobban elfajultak, végül már én is elvesztettem a fejemet. Erre a lehetőségre is felkészültem. Maatsuma-t a szállásunkhoz hívtam, és igyekeztem lebuktatni saját magamat. Két választás volt: megpróbálsz megállítani, és meghalsz, vagy megölsz, és életben maradsz. Amit tettem, csak azért tettem, hogy te életben maradj! Sosem bántanálak...”
Sasuke megállt egy pillanatra. Kezébe temette az arcát. Sakura arcáról ömlöttek a könnyek. Kezét összekulcsolta. Sasuke felemelte a fejét, és ismét kezébe vette a tollat. Keze remegett, de megpróbált vele írni.
„Sosem bántanálak. Az a sok esemény ráébresztett arra, hogy... még mindig... Szeretlek... csak ezért vállaltam a halált. Nem lettem volna nyugodt, ha nem válik valóra az álmod.”
- Te voltál az álmom... – zokogta Sakura. – Csak te...
Sasuke arcán egy könnycsepp folyt végig. Ökölbe szorította a kezét. Nem akart sírni, most mégis... fájt neki a döntés. Sakura mindent megtett volna azért, hogy megvigasztalhassa. Sasuke ismét kezébe vette a tollat.
„Bocsáss meg, hogy olyan sokszor bántottalak! Sajnálom, hogy elhagytam a falut. Valahol legbelül arra vágytam, hogy mellettem légy... hogy együtt legyünk... de... valamiért elfojtottam... ha nem tettem volna így, most együtt lehetnénk boldogan. Az én hibám az egész... néha azt kívánom, bár ne lennék Uchiha! Csak egy egyszerű fiú... akkor most boldogok lehetnénk.
Maatsuma rejtekhelye az ország északi részén van egy kis szigeten. Ha nem támadott eddig, akkor valami nagyra készül. Beszélt nekem valami napfogyatkozásról, meg pecsétről. Talán te tudod, miről van szó.
A Tekercs a szálloda pincéjébe van rejtve. A középső tatami alá tettem. Remélem, jó hasznát veszed.
Ne okold magadat a történtek miatt! Ne felejtsd el: én döntöttem így! Most sokkal rosszabb lenne a helyzetünk, ha életben hagytál volna. Ne ragadj le a múltnál! Látni akarom, hogy boldog vagy... csak akkor nyugszom meg végleg. Mindig figyelni foglak, és vigyázok rád... melletted maradok örökre. Támaszd fel a Haruno klánt, és élj boldogan!
Sasuke
Sakura megkövülten állt Sasuke mögött. Ez az esemény minden erejét felemésztette. Minden chakra-ja elfogyott. Egy pillanatra elsötétült minden, majd ismét a saját szobájában találta magát. A levél az ágyon hevert. Félve hozzáért, majd megkönnyebbülve tapasztalta: a roham elállt. Már nem uralkodtak rajta a képességei.
- „Valakinek... vagy... valaminek ez lett volna a célja vele? – kérdezte magában. – Hogy megtaláljam a levelet?”
A katanara nézett. Már visszatette volna a levelet, de ekkor észrevett valamit: volt még valami a markolatban. Sakura belenyúlt, és egy erszényt húzott ki belőle. Hosszú percekig nézte. Egyik kezével lassan meghúzta az erszény zsinórját, mire az könnyedén kinyílt. Belenyúlt a kis zsákocskába, és kivette tartalmát. Egy nyaklánc volt benne. Medálja egy kis arany nárcisz volt. A nyaklánccal együtt egy levelet is kivett.
„A nárcisz átvészeli a telet, és várja a tavaszt. Tudom, hogy most nehéz neked, de egyszer minden jóra fordul. Ha ez a virág egyszer kinyílik, többé nem hervad el...”
Sakura a szívéhez szorította a nyakláncot. Hangtalanul zokogott. Semmi ereje sem volt, és a szomorú igazság még azt a halvány reményt is elvette tőle, ami volt. Térdre rogyott. Kint szakadt az eső. Ez nem volt megszokott a fagyos országban.
„Sasuke-kun... csak... nem sírsz?” – az ablakhoz sétált. Kinyitotta, és kinézett rajta. Nyakába tette a nyakláncot, majd kisírt szemét az égre emelte. – „Bosszút állok érted... Sasuke-kun...” | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
