Hajnalban a tóhoz ért. A többiek rég aludtak. Észre sem vették, hogy mennyi ideig volt távol. Sasuke bement a sátrába, és elővett egy régi dobozt. Kivett belőle egy levelet, és egy kisebb táskát. A levelet átolvasta. Ez állt benne:
„A konohai bíróság, és a falu vezetősége úgy döntött, hogy az Uchiha-klán minden hagyatéka a klán utolsó tagjára, Uchiha Sasuke-ra marad. A hagyatékok a következők: 2.987.432 ryuu, a klán régi háza, és minden birtoka, ezen kívül a konohai rendőrség vezetősége is ráhárul, amint betöltötte a 20. évét.”
Sasuke zsebre tette a levelet, megragadta a kis táskát, és elindult visszafelé. Már messze járt a tótól, mikor mögötte egy ismerős hang ütötte meg a fülét:
- Már megint elmész?
Sasuke megfordult. Juugo állt vele szemben. Sasuke motyogott valamit az orra alatt, és továbbment. Suigetsu elállta az útját.
- Sasuke, tudjuk, hogy titkolsz valamit! Jó lenne, ha elmondanád végre!
- Az csak rám tartozik!
- De mi a csapatod vagyunk, nekünk mindent elmondhatsz!
- Nekem is vannak magánügyeim!
- Sasuke, aggódunk miattad! Tegnap óta... elég rossz a hangulatod. – mondta Karin.
- Sajnálom, de nem mondhatok semmit...
- De...
- Semmi de! Viszlát!
- Elmész?
- El.
- És mikor jössz vissza?
- Soha... kiszálltam. A Taka felbomlott.
- De... mi fontosabb nálunk???
- Épp ez az, ami nem rátok tartozik! Mint mondtam: végeztem! Nem akarok már benne lenni ebben az S rangú bűnözős baromságban!
- Van valami köze Konohához?
- Igen! Elégedettek vagytok?
- Mi történt, amiről mi nem tudunk?
Sasuke nem mondott semmit. Üres kezével arrébb lökte Suigetsu-t, és továbbment. A többiek értetlenül néztek utána. Juugo bizonytalanul megszólalt:
- Bármi is történt vele... biztosan nem fog visszajönni. Sosem volt még ennyire feldúlt.
- De mi történhetett vele? – kérdezte Karin.
- Engem nem érdekel! – mondta Suigetsu. – Nincs Sasuke, nincsenek parancsok!
- De... Sasuke-ról mindig ez jut neked eszedbe???
- Legalább szabadon garázdálkodhatunk, és senki sem parancsolgat nekünk!
- Én utána megyek.
- HOGY MI??? KARIN, EZT MOST NEM MONDOD KOMOLYAN!!!
- De! Komolyan mondtam! Nem hiheti azt, hogy csak így meglóghat minden előzmény nélkül!
- Biztosan volt előzménye.
- Akár volt, akár nem... egy kicsit magamat okolom a történtek miatt...
- Na, mi történt veled, Karin? Benőtt a fejed lágya? – kérdezte gúnyosan Suigetsu.
- Hagyd békén! – szólt rá Juugo. – Biztos nem te vagy az oka. Valamiért nagyon le volt lombozva, és nekünk kötelességünk megtudni, hogy miért. Veled megyek.
- Köszönöm Juugo...
- Suigetsu, te nem jössz?
- Nem. Hagyjatok már ezzel a „Jaj, aggódunk Sasuke-ért, menjünk, vigasztaljuk meg, keressük meg a boldogtalansága okát, és tegyük boldoggá!” Nevetséges... mondjatok egy okot, hogy miért kéne ennyit törődnünk vele!
- Mindig megóvott attól, hogy szörnyeteggé váljak.
- Megvédett minket.
- Elviselte a hülyeségeinket.
- Mellettünk maradt, pedig őt legbelül Konohába húzta a szíve.
- Önmagával küzdött... értünk.
- Hú, most aztán nagyon meghatódtam... jó utat, pancserek!
Juugo megrántotta a vállát, és elindult. Karin még vetett egy megrovó pillantást Suigetsu felé, majd Juugo után ment.

A reggeli napfény bágyadtan sütött be a Haruno házba. Sakura lassan ébresztgette két gyermekét. Ma volt a születésnapjuk. Hét évesek lettek. A nagy szegénység ellenére Sakura eleget tett arról, hogy a két gyereknek kicsit különleges legyen ez a nap. Sütött tortát, ajándékot is tudott szerezni. Hikari viszont azzal foglalkozott: ki lehetett az az ember, akivel beszélt? Anyjának nem is mert szólni erről. Leszidta volna, vagy ki tudja... nem sok jó sülhetett volna ki belőle. Testvére, Hiroshi pedig meg sem hallgatta volna. Vagy ha mégis, biztosan összeveszett volna vele. A vitánál semmit sem gyűlölt jobban. A gondolataiból csak a gyümölcstorta tudta kizökkenteni, amit az orra elé raktak. Kívánt valamit testvérével együtt, és ketten elfújták a gyertyát.
- Nos, gyerekek! Szeptemberben mehettek a Ninja-akadémiára.
- Tényleg? – Hiroshi-nak felcsillant a szeme. Hikari anyja nyakába ugrott. Úgy tudta, nem tudják megoldani, hogy iskolába mehessenek.
- Ezenkívül: ma nem megyek építkezni. Megkértem Naruto-t, engedje el ezt az egy napot. Akár elmehetünk egy közeli erdőbe. Vagy amit szeretnétek.
- Menjünk edzeni! – mondta Hiroshi. – Az akadémián én akarok lenni a legjobb! Sokat kell addig gyakorolnom!
- Még csak Május van, Hiroshi. – mondta nevetve Sakura. – Ráérsz. „Mintha az apját hallanám...”
- Kár... de taníts valami jutsu-t!
- Jaj, gyerekek! Ehhez még...
- Csak egy Genjutsu-t! – Hikari óriásira nyitotta szemeit. - Kérlek!
- Nem Genjutsu-t! – vágott közbe Hiroshi. - Vagy ninjutsu, vagy taijutsu! A Genjutsu olyan lányos!
- Lehet, hogy lányos, de nagyon hasznos is. – mondta Sakura. Hikari ejtett egy gúnyos pillantást testvére felé. Sakura sóhajtott. – Jól van. Egyet megtanítok nektek, de semmi csínyre nem használni! A Genjutsu nagyon veszélyes!
- Úgy lesz! – válaszolták egyszerre.
- Jól van. Készülődjetek össze, utána indulunk!
A két gyerek berohant a szobába. Alig készültek el, a nappaliból telefoncsörgés hangja hallatszódott. Sakura felvette.
- Halló?
- „Sakura-chan, te vagy az? Naruto vagyok.”
- Szia.
- „Figyelj, van egy kis gond. Tudom, hogy most a kicsikkel szeretnél lenni, de sürgősen jönnöd kéne.”
- De...
- „Sajnálom. Én sem hívlak be szívesen, de üresedés támadt.”
- Üresedés?
- „Azt mondták, két furcsa alakot láttak a falu környékén. A biztonság érdekében elküldtem néhány embert felderíteni. Bocsáss meg! Most mindenkit behívtam, aki él, és mozog. Nem tehetek mást.”
- És a gyerekek?
- „Hozd el őket! Vagy Hikari... igaz? Figyelj! Szólok a többi szülőnek, hogy küldjék hozzátok a többieket! Elvégre nektek van a legnagyobb házatok. A gyerekek biztonságban lesznek együtt. Ne félj! Holnap pedig velük lehetsz!”
- Rendben. Szia! – Sakura letette a telefont. Majdnem sírt a dühtől, de nem akarta elrontani mégjobban a gyerekek kedvét. Bekopogott hozzájuk. Leült az ágy szélére, és magához hívta a gyerekeket. – Figyeljetek! A tanítás ma elmarad. Naruto mindenkit, aki a faluban van behívott. Ne haragudjatok!
- Akkor mi is megyünk!
- Nem! A többi gyerek is itt lesz. Jó? Nemsokára megérkeznek.
- Rendben.
- Majd holnap bepótoljuk. Rendben?
- Igen. Ne szomorkodj, anya! Minden rendben lesz. Ugye, Hiroshi?
- Igen. Menj csak!
Sakura átölelte gyermekeit, és kiviharzott az ajtón. Hikari elővett egy papírt, és egy ceruzát. Hiroshi az ágyról figyelte tevékenységét.
- Szerinted mikor jönnek a többiek? – kérdezte Hikari, miközben egy piros ívet húzott végig a lapján.
- Öt perc... de minek kell jönniük? Jhajjh... nem bírom a hangzavart.
- Majd elfoglaljuk magunkat. Nem lesz hangzavar, ne félj! – elővette a narancssárga színesét.
- Te mindig szivárványt fogsz rajzolni?
- Aha...
- Már vagy öt doboz szivárványos rajzod van!
- Meg egy doboz fényáradat.
- De minek?
- Színkompozíció, és árnyékolás... tanulmányrajzok.
- Haha... inkább az, hogy a szivárvány a boldogság jele...
- Mindig belém kötsz?
- Én nem... de... mit kívántál?
- Nem.
- Kérlek!
- Ezek után, hogy beszólsz, még elvárod, hogy elmondjam? Egyébként is balszerencsét hoz!
- Te minden ilyen hülyeséget elhiszel?
- Nem... csak a világbékét, a boldogságot, Konoha felállását...
- A szép nagy családot... tudom... idegesítő vagy.
- Attól, hogy teneked a pohár félig üres, még nem kell piszkálnod!
- Jól van, igazad van... bocs... nah, én azt kívántam, hogy újjáépüljön Konoha.
- Tényleg?
- Persze! Ki ne akarná? És te?
- Én... szóval... hogy... apa velünk éljen.
- Te viccelsz?! Átverte anyát! És magunkra hagyott! Méghozzá Konohát is ő pusztította el! Egy szemétláda!
- Ne beszélj csúnyán! Apa biztosan nem akart ilyen lenni! Anya is elmondta, hogy hol romlottak el a dolgok!
- Igen! Ott, hogy megszületett!
- Nem értelek. Te is imádod a vele kapcsolatos történeteket!
- Lehet, de akkor is utálom őt! Anya napokat sír miatta! És szenved az egész falu neki köszönhetően!
- Tudom, de az álmaim...
- Jaj, azok a drága álmok! Épp ez az! Azok csak álmok!
- És tegnap lehet, hogy vele találkoztam.
- Mi? Mikor?
- Nem tudtam aludni, és kiültem Naruto képmására... öngyilkos akart lenni. Tök jól elbeszélgettünk. És bármit is tett, nagyon megbánta...
- Persze... már kezdesz megőrülni! Te... – csengettek az ajtón. Hiroshi kinyitotta. Ott voltak a barátai. Beengedte őket, és megpróbált lehiggadni... közben Hikari szavai csengtek a fülében: lehet, hogy az apja visszatért?...
Naruto éppen a Tűz templomának tetejét javította. Sakura-n járt az esze. Sajnálta, hogy el kellett hívnia. Bár... ki ne sajnálná? Egy egyedülálló anya az ő megtört szívével. Csak a két gyereke az egyetlen öröm számára... és most ettől fosztotta meg. Tegnap nagyon érzékeny volt. Nem tudta, hogy miért. Hazajött Hikari-val... és sírt... a régi képeket nézegette... a régi 7-es csapatról. És a régi naplóját olvasgatta... egyáltalán nem értette az okát. Boldognak kellett volna lennie, hiszen Hikari felébredt... és jól van... egészséges... és mégis... olyan boldogtalan volt. Megállt egy pillanatra. Sasuke-ra gondolt, de a gondolatot azonnal elhessegette. Hogyan találkozhatna vele? Képtelenség! Lentről egy őr felkiáltott hozzá.
- Hokage-sama! Látogatója jött!
- Azonnal megyek! – lemászott a létrán, felvette a köpenyét, és berohant az irodába. - Elnézést kérek, hogy ilyen csöves állapotban jövök önhöz, de éppen a tetőt javítottam.
- Semmi gond, Dobe!
Naruto megfordult. Mögötte állt Sasuke. A falnak támaszkodva, zsebre tett kézzel.
- „Talán mégis találkozott vele?” Mit akarsz?
- Hallottam, hogy adományokat gyűjtesz a falu újjáépítéséért.
- Igen... és? Mi van vele?
- Kicsit besegítek.
- Hogy??? Elpusztítod, most meg segíteni akarsz rajta? Ez valami rossz vicc?
- Nincs kedvem viccelődni.
- És mégis... egy magad fajta S rangú bűnöző hogyan tudna pénzt adni?
- Olvasd el! – elővette a levelet. Naruto gyanakvó tekintettel kikapta Sasuke kezéből. Többször átolvasta.
- És? Már megkaptad az örökséged.
- Igen. És most odaadom a falu számára.
- Ezt már nem veszem be!
- És néhány küldetéssel, plusz a fejemre kitűzött vérdíjakkal együtt sikerült kibővítenem... 4.000.000 ryuu-ra. Ebből 3.600.000-ret odaadok. – kinyitotta a táskáját, és kivett belőle 400.000 ryuu-t. A táskában maradt összeget Naruto-nak adta.
- Mi történt veled? Annyira megváltoztál.
- Tudom. – kinézett az ablakon. Sakura egy ház falát festette. – És segítek építkezni is. De Sakura nem láthat meg. Félek, valami baj történne.
- Mi olyan fontos neked, amiért vissza akarsz jönni?
Sasuke közelebb ment az ablakhoz. Csak Sakura-t figyelte. Azonnal beszélni akart vele, de azzal csak bajt csinált volna.
- Mi... olyan fontos neked... itt Konohában?
Sasuke Naruto felé fordult. Válasza rövid volt, mégis komoly, és sokat mondó:
- ... A családom...

A nap égetően sütött a lassan épülő Konohára. Sakura még mindig az az egy ház falát festette, és úgy érezte, semmit sem haladt. Ecsetet márt, fest, márt, fest... ez a gépies munka már lassan három órája... régebben nem volt ekkora kín neki, de most... csak Sasuke járt a fejében.
- „Olyan... furcsa volt tegnap... mikor... elmondtam neki, hogy van két gyerekünk... mintha...” – megállt egy pillanatra, és az égető napra nézett. Majd sóhajtott, és tovább festett. – „Hülyeség... miért bánná meg azt, amit tett velem? Nincs is lelkiismerete... nem is volt... és nem tud szeretni... csak gyűlölni tud... de azt nagyon.” – felkapta a fejét. A Tűz temploma ott volt a közelben. Tekintete odasodródott. – „Furcsa... mintha Sasuke-t láttam volna... heh... képtelenség... mit keresne Konohában?... Csak képzelődtem...”
A nap lassan telt. Sakura pedig úgy érezte, mintha megállt volna az idő. Mintha minden, amit fölfestett arra a ház falára, lepergett volna. De szerencsére nem. Naplementekor már hazamehetett... végzett a munkával. Útközben félig-meddig ismerős hangok ütötték meg a fülét:
- Itt sem jártunk sikerrel.
- Jaj már! Nem szabad feladni! Biztosan itt lesz!
- Értsd már meg! Átvert minket! Nincs itt Konohában.
- Biztosan itt van.
- Akkor miért nem érzed a chakráját?
Sakura az egyik ház mögül kilesett. Alaposan megnézte a két vitatkozó embert. Mikor felismerte őket, nagyot dobbant a szíve:
- „Karin, és Juugo? Mit keresnek itt? Mit akarnak? És hol a harmadik társuk? Meg... Sasuke? Mi... miért jöttek ide?”
Karin felkapta a fejét.
- Mi a baj, Karin? – kérdezte hűvösen Juugo.
- Valaki figyel minket! Te maradj itt! – Karin egy szempillantás alatt eltűnt. A következő pillanatban visszatért Sakura-val. – A kisasszony leskelődött... na, most aztán...
- Karin, várj! Talán ő tud valamit Sasuke-ról!
- Mi? Én semmit sem tudok róla! Engedj el, te ostoba nőszemély! – Sakura kapálódzott, de Karin csak még erősebben szorította.
- Találkoztál vele valamikor?
- Nem!
- Tudod, hogy hol van?
- Nem! Hagyjatok már békén az ostoba főnökötökkel! Nem érdekel! Lerombolta a falut, és kihasznált engem! Semmi köze hozzám, és a világért sem találkoznék vele!
- Ki... kihasznált? – Karin elengedte Sakura-t. – Ezt meg hogy érted?
- Nem rád tartozik! – Sakura végigsimította elszorított csuklóját.
- Sakura, nézd! Sasuke tegnap óta... elég furcsán viselkedik. Azt mondta, ide tart.
- Én nem láttam. És ha megbocsátanátok, mentem! – Sakura rohant hazáig, ahogy csak tudott. Zihálva bevágta maga után az ajtót. A többi gyerek már rég hazament. Csak Hikari, és Hiroshi volt otthon. Ők már rég lezuhanyoztak, és vacsorázni is tudtak. Maradt még a tortából. Magához szorította őket.
- Anya, minden rendben? – kérdezte Hiroshi.
- Persze, kisfiam! Holnap edzünk egyet. Jó?
- Persze! Menjél csak! Pihenjél! – mondta Hikari. Sakura bólintott. Egy-egy puszit nyomott a gyerekek arcára, és bement a szobájába. Gyorsan lezuhanyozott, és ágyba dőlt. Nem igazán tudott elaludni. Karin, és Juugo jól ráijesztettek, ezen kívül: - „Sasuke?... Itt?... Hát mégis... őt láttam?”