A telihold bágyadtan sütött le egy szerény kis városra. A kórház mellett egy silány kis kávézó állt. Itt kezdődik történetünk. A pultnál egy fekete hajú férfi ült. Egy bögre kávét szorongatott kezében, és rideg tekintetével a semmibe bámult. A múltjáról merengett. De semmi jó dolog nem jutott az eszébe. A pulttal szemben levő tükörre nézett. A sarokban egy asztalnál egy ismerős alakot pillantott meg. Arcát nem látta, mert kezével eltakarta, de rózsaszín fürtjeiről könnyen felismerte. Egy kis ideig még nézte a nőt, aki meg sem mozdult... a férfi lehúzta a kávéját, a pultra dobta az árát, és ment volna ki az ajtón... de valami nem engedte, hogy onnan elmenjen. A férfi nem akarta, hogy a nő észrevegye, mégis... mintha ez az erő pont ezt akarta volna. Nem túl magabiztos léptekkel a nő felé sétált. Az illető meg sem mozdult. A férfi sóhajtott, majd közömbös hangon megszólalt:
- Szabad ez a hely?
A nő elvette a kezét, és megrovóan a férfira nézett. Tekintete tele volt haraggal, és fájdalommal. A férfi pont ettől tartott.
- Mit akarsz, Sasuke? – kérdezte a nő.
- Csak arra gondoltam, beszélgethetnénk egy kicsit... Sakura.
- Beszélgetni? – Sakura szomorúan nevetett. – Ennyire szelektív az agyad? Már ezt is elfelejtetted?
- Nem értem, miről beszélsz...
- Konoha... dereng valami? Elpusztítottad... elérted, amit akartál.
- De...
- Hagyj békén! Már nem vagyok az a 18 éves kis csitri, akit olyan alaposan átvertél!
- Ha arra az éjszakára gondolsz, az...
- Azon az éjszakán megígérted, hogy nem pusztítod el a falut, és nem bántasz minket!
- Mi? Én ilyet egy szóval nem mondtam!
- Te tényleg ilyen szenilis vagy? Azt mondtad: „Nyugodj meg, nem bántom Konohát. Már nem akarom! Csak te kellesz nekem!”
Sasuke morcosan hallgatott.
- Minden szavad hazugság volt. Csak kihasználtál, és... – a „beszélgetést” egy telefoncsörgés szakította meg. Sakura a táskájába nyúlt, és sietősen kikapta a telefont. – Haló? Igen, én vagyok az! Ma... magához tért? Istenem! Azonnal rohanok! – a telefont kinyomta, és könnyes szemmel kirohant a kávézóból. Sasuke utána rohant a táskával a kezében. Nagy nehezen utolérte Sakura-t. Lefogta, és magához rántotta. – Mit akarsz még?
- Ezt ott hagytad.
Sakura kikapta a kezéből a táskát.
- Köszönöm.
- Mi történt?
- Semmi... nem rád tartozik.
- Látom, hogy el akarod mondani!
Sakura makacsul hallgatott. Pár perc múlva végül megadta magát.
- A lányom... fél éve kómában van... és most magához tért...
- Van egy lányod?... És... ki az apja?
- Hirtelen érdeklődni kezdtél utánam? Szerinted?
- Én?...
- 18 évesen két gyereket szültem, mert arra számítottam, hogy az apjának jelentünk valamit! De erre csak kihasználtál! Re... REMÉLEM, HOGY JÓL SZÓRAKOZTÁL!!!! – Sakura szinte sírva elrohant. Sasuke megkövülten állt. Egy cetli volt a kezében. Két név volt ráírva: Hikari (lány), és Hiroshi (fiú).
- „Hikari... fény... Hiroshi... kegyelmesség... Lee ezért védte meg... nem akarta, hogy Sakura-t döfjem le...” – Sasuke szeme könnybe lábadt. Megfordult, és a város végén levő tóhoz ment. A csapata már ott volt.
- Sasuke, hol voltál? - kérdezte Karin. Sasuke nem válaszolt. Egyenesen a tóhoz ment, mit sem törődve a társaival. Karin félénken odament hozzá. – Holnap tovább kell mennünk.
- Menjetek nélkülem!
- Mi? De... Sasuke?
- Azt mondtam, menjetek nélkülem!
- Történt valami?
- Az csak rám tartozik, szállj le rólam!
Karin megdöbbenve nézett Sasuke-ra. Sóhajtott, majd visszament másik két csapattársához. Sasuke hosszasan nézte a tó vizét, és néha egy-egy könnycsepp folyt végig az arcán. Csak két név zúgott a fejében: Hikari, és Hiroshi...

Sasuke vagy három órája a tó partján ült. Karin aggódva figyelte.
- Talán oda kéne menni hozzá...
- Viccelsz, Karin? Azt mondta, hagyjuk békén!
- Igazad van Suigetsu, de... olyan bánatos...
- Hú, most menjél oda, kezdd el ölelgetni, mint egy játékmacit, aztán kérd meg a kezét! Amilyen hangulata van, simán leüvöltené a fejed! Röhej!
- Figyelj, Suigetsu! Legjobb lenne, ha most befognád! Ki kell találnom valamit, hogy feldobjam...
- Te csak az öngyilkosság felé sodrod az ostoba viselkedéseddel!
- Befognád végre?
- Nem én mondtam!
Karin megfordult. Juugo állt mögötte egy fának támaszkodva. Karin-ban szokatlanul felvillant az ész lámpája.
- Veled biztosan beszélni fog! Kérdezd meg, hogy mi a baja!
- Azt várhatod!
- Kérleeeeek!!!
- Figyelj, én nem fogom kockáztatni az életem MIATTAD!!! – Karin lejjebb húzta a szemüvegét, és megpróbált felvenni egy „vonzó cicababa - pózt”... kevés sikerrel. Juugo sóhajtott, és a tóhoz ment. Sasuke észre sem vette. – „Nem hiszem el, hogy megteszem!” – Leült Sasuke mellé. Egy ideig figyelte megkövült barátját, majd bizonytalanul, és szokatlanul barátságosan megszólalt. – Mi a gond, Sasuke?
- Hagyjuk...
- Na, nem mondom el nekik!
- És te sem fogod hallani...
- Valamit nagyon takargatsz...
- Juugo, kérlek, egy kicsit... egyedül szeretnék lenni...
- Már három órája egyedül vagy.
- Komolyan mondtam: menjetek nélkülem! Én maradok!
- De... hm... találkoztál valamelyikükkel?
- Nem...
- Sakura volt az, igaz?
- Frászt!
Juugo észrevette, hogy Sasuke-ban megy fel a pumpa, ezért inkább felállt, és visszament a csapattársaihoz. Lemondóan bólogatva jelezte: semmi információ, és a helyzet csak romlik.
- Azt hiszem, nélküle kell mennünk. – mondta Juugo.
- Fenéket!!! – kiáltotta Karin. – Megvárjuk, amíg kicsit összeszedi magát, és vele megyünk tovább! Csak egy kis mélypont, nem lesz semmi baj!
- Eddig te aggódtál érte a legjobban.
Sasuke felállt, és visszament a város felé. Szinte levegőnek nézte csapatát.
- Hová mész? – kérdezték egyszerre.
- Levegőzni...
Ez elég gyatra válasznak bizonyult, hiszen eddig is a szabad ég alatt voltak. Sasuke ezzel nem is törődött. Meg sem állt a kórház kapuja előtt. Bement a váróba.
- Keres valakit? – kérdezte egy nővér.
- Igen... Haruno Hikari-t.
- Sajnálom, egy órával ezelőtt indultak hazafelé. A kislány jól van, nem kell aggódni érte!
- Köszönöm... és... hova mentek?
- Konohába... szegény gyerek, hogy tud ilyen helyen felnőni...
- Konohába?
- Igen!
- Sikerült újjáépíteni a falut?
- Nem éppen... borzalmas állapotban van...
- Köszönöm.
Sasuke kirohant a kórházból, és meg sem állt Konoháig. Nem volt messze. Felmászott a Hokage-k arcmására, és onnan nézte a tájat... a szíve is összeszorult. A falu... tényleg borzalmas állapotban volt... és ezt ő tette... egy épület sem maradt épségben. Lassan magához emelte régi kardját. Már majdnem magába szúrta, mikor fölötte egy kisgyerek rászólt:
- Azzal semmire sem megy...
Sasuke felkapta a fejét. A VI. Hokage, Naruto kőfején egy kislány ült. 6 éves lehetett. Hosszú, sötét-rózsaszín haja, és fekete szemei voltak. Sasuke-nak még a szava is elállt. A kislány elmosolyodott.
- Még nem szabad feladni!
- Te könnyen beszélsz...
- Anya is mindig szomorú miatta. De én tudom, hogy újjáépítik.
- Honnan?
- Tetszik tudni... fél évig kómában voltam. Láttam egy furcsa álmot.
- Mit?
- Hogy... nem érdekes... még anyának sem mondtam el... biztosan bevonulna a szobájába sírni...
- Nekem elmondhatod. – Sasuke leült a kislány mellé.
- Idegenekkel nem állhatok szóba.
- Már megtörtént.
- Igaza van... szóval... hogy... itt ülünk. Négyen, és nézzük az újjáépült Konohát.
- És ebben mi a furcsa?
- Hogy négyen vagyunk. Tudja, az apukámat sosem ismertem. De anya sokat mesélt róla.
- És... mit szokott mesélni?
- Amilyen kedve van. Ha rossz, akkor szidja, és utálja. Viszont legtöbbször csak mesél róla órákig. És mi szívesen hallgatjuk. Elmondta, hogy olyan a szeme, mint nekünk. A testvéremé, és az enyém. És, hogy a testvérem nagyon hasonlít rá. Hogy milyen jó csapattársa volt. az életét áldozta volna a faluért. Aztán eljött a Chuunin vizsga, és ott minden megváltozott. Egy Orochimaru nevű ember egy pecsétet rakott a nyakára, és később el is ment ehhez az emberhez. Évekig nem látta, aztán egy nap találkozott vele... és többet nem mesél róla. De rengeteg képet mutatott róla. Tudja... ha felnőttként képzelném el, kicsit olyan, mint ön. Csak... kicsit vidámabb lenne, mert velünk van... és ön miért akart öngyilkos lenni?
- Semmi különös... már nem érdekes...
- Na, én elmondtam, amit kért! Most mondja el ön!
- Hibát követtem el... megbántottam azt, akit a legjobban szerettem. És cserben hagytam azt a helyet, amihez évek óta kötődtem.
- Anya is így szidja apát, ha rossz a kedve. Pont így.
- Igazán?
- Aha...
- És... szerinted mit kellene tennem?
- Bocsánatot kérni...
- Már megpróbáltam. – egy kis ideig nem szóltak egymáshoz. – És... a Hokage... hogyan próbálja újjáépíteni a falut?
- Adományokat gyűjt. Naruto-sama nekem mindent elmond. Anya volt csapattársa, és nagyon jó barátja. Azt is elmondta, hogy mennyi hiányzik még.
- És mennyi?
- Miért érdekli az magát?
- Csak...
- 3.543.675 ryuu kereken...
- „Jó fejed van, mint anyádnak” Kereken ennyi?
- Igen. Most már mennem kell. Anya nemsokára fölkel, és nem akarok ráijeszteni, hogy eltűntem. Jó volt önnel beszélgetni... kicsit... úgy éreztem magam, mintha apával beszélgettem volna... csak nem tegeződtünk. – ejtett egy mosolyt, és elrohant. Sasuke még sokáig nézett utána. Most a lányával beszélt... alig tudta elhinni... ekkor eszébe jutottak az adományok. Visszarohant a tó partjához. Új reményekkel, és új esélyekkel a szívében...